Mit tanítanak a háborúk a koronavírusból való kilábalásról?

2020. április 29. 8:36
Először kárenyhítés és segítség, utána nagyívű ösztönzés – írja Gillian Brunet közgazdász a Vox hasábjain, aki szerint ez a gazdaságpolitikai sorrend segített a második világháborúban is. A Makronóm szemléje.

Háborús kihívás, háborús gazdaság

Az elmúlt hetekben, amint kibontakozott a világméretű Covid-19 világjárvány, az újságírók, a politikusok és a közgazdászok is egyre több párhuzamot kezdtek megfogalmazni a második világháborús helyzettel. A kihívás nagysága és a gazdasági sokk mértéke, jellemzői indokolhatják ezen összehasonlításokat, csakúgy, mint a közös ellenség elleni küzdelem és az erre irányuló közös áldozatok szükségessége – írja a Vox. Tegyük hozzá, egyes vélemények szerint egy járvány akár kegyetlenebb ellenség is lehet, mint a háborús ellenség, hiszen nem lehet vele megegyezni, nincs tűzszünet, alattomosabb, és nem látszanak jól a frontvonalak. 

A második világháború a cikk szerint értékes tanulságokat kínál a jelen pillanatban. De amikor sokan a világháborúról beszélnek, az 1944-45-ös helyzetre utalnak, amikor a hadigazdaság már csúcsra pörgött. Addigra a kisebb-nagyobb iparágak egyaránt csatlakoztak a háborús erőfeszítéshez: a mosógépek gyártói tüzérségi páncélokat, a porszívógyárak bombák biztosítékait ontották, tankok, repülőgépek és légijármű-fegyverek gurultak ki az egykori autóipari összeszerelő üzemekből. Az amerikai ipar egymagában több mint 96 000 repülőgépet gyártott csak 1940-ben. Hadtörténeti munkák szerint ez a háborús amerikai gazdaság nagymértékben meghatározta a háború végső kimenetelét is.

A koronavírus-járvány azonban a cikk szerint jelenleg sokkal inkább hasonlít a Pearl Harbor utáni sötét hónapokra,

amikor az amerikai vezetők félelmetes kihívással szembesültek a hirtelen és váratlan csapást követően és az USA gazdaságát egyik napról a másikra kellett volna átalakítaniuk, hogy felvegye a harcot. Most tehát korántsem a diadalmenetelő háborús gazdaság tetőpontjának időszakát éljük, hanem inkább abban az időszakban lehetünk, amikor az ellenség váratlanul csapást mért ránk a semmiből, de az első sokk után elkezdjük összeszedni magunkat. 

Akkor is, mint most, minden nap számított. 1942 első hónapjaiban az Egyesült Államok legfontosabb tisztviselői még attól tartottak, hogy a felszerelés hiánya miatt Amerika elveszítheti a háborút, mielőtt lehetősége nyílt volna egyáltalán harcba indulni. Az elsődleges cél ezért a gazdaság lehető leggyorsabb átalakítása volt.

A Vox a háborús tapasztalatokból ötöt emel ki, amely utat mutathat a járvánnyal való küzdelemben is.

1) Központosítsa és koordinálja a kormányzat az orvosi berendezések és az egyéni védőeszközök beszerzését!

Hatékony koordináció nélkül az amerikai államok és a szövetségi kormány egymásra licitálva versengene kétségbeesetten a szükséges orvosi felszerelésekért. Beindulnának a spekulációk és talán nem oda jutna a felszerelés, ahol arra szükség van, például a kórházakba, hanem oda, ahol a legnagyobb a fizetőképes kereslet. Egyesek felhalmoznának, másoknak nem jutna.

Amerikai kórházaknak is okozott nehézséget a védőfelszerelések beszerzése: egyes New York-i fotókon még szemetes zsákot viselő nővéreket is látni lehetett. Mindez nem csoda, hiszen a globalizált világban Kína és Ázsia magához ragadta számos alapvető gyógyszer, orvosi eszköz és alapanyag előállítását – a nyugati nagyvállalatok pedig asszisztáltak ehhez. Ezért aztán számos országnak kellett megtiltania az orvosi eszközök exportját a járvány kitörésekor, egyes szállítmányokat országok el is koboztak egymástól, beindult a portyázás, a felszerelésért zajló „hidegháború”. A Vox szerint hiába véli úgy Trump elnök, hogy az amerikai kormányzat nem egy szállítmányozási ügyintéző, valójában ez is szerepe ilyenkor a kormányzatnak.

Érdekesség, hogy az első világháborúban Amerikában még decentralizáltak voltak a hadiipari eszközök beszerzései. Így egyes alakulatok másokkal versengtek, az amerikai hadsereg részein belül zajlott a licit. Ez aztán a termelésben is káoszt okozott, késésekkel, de az árakat is felverte. Kiderült, hogy milyen súlyos károkat okozhat a szabadpiac, ami rosszkor szabadjára engedve komolyan visszalőhet.

A második világháborúban aztán Franklin Delano Roosevelt elnök létrehozta a War Production Board elnevezésű háborús termelési tanácsot. A hadsereg döntött arról, hogy milyen felszerelésre van szüksége, de a tanács felügyelte és koordinálta a teljes háborús termelést is. A szervezet első feladata annak biztosítása volt, hogy a termelés kielégítse a korábban elképzelhetetlennek vélt igényeket.

Ehhez új ellátási, termelési láncokat kellett felépíteni a semmiből.

Össze kellett kapcsolni az alapanyag gyártóját azzal, aki abból terméket készít, hogy az alapanyag a megfelelő kezekbe kerüljön.

Magyarországon is ugyanezt látjuk, amire a leginkább szemléletes példa az Innovációs és Technológiai Minisztérium, amely klasszikus fejlesztési minisztériumként alapos ismeretekkel rendelkezik a magyar iparról és annak szereplőiről. Felismerve, hogy fertőtlenítőszerből ma a legtöbb ország, így Magyarország sem önellátó, a minisztérium napok alatt kezdte újjászervezni a magyar termelési láncokat, összekapcsolva korábban egymást alig ismerő hazai szereplőket, összekötve az alapanyaggyártót és a nagyvállalatot. A járvány kitörését követően heteken belül megjelentek a MOL teljesen új fertőtlenítői, a korábbi szélvédőfolyadékot előállító kapacitás erre állt át. Mára ott tartunk, hogy az alkoholtól a kupakig mindent Magyarországon állítanak elő.

Öröm volt látni, hogy „mindenki maga mögött hagyta a szokásos hivatali tempót és fénysebességgel történnek dolgok” – mondta erről az egyik résztvevő cég vezetője. Ebben a tudósításunkban részletesen beszámolunk a magyar háborús gazdaság ezen esettanulmányáról és a vállalati szereplők reakcióiról.

Amerikában persze jóval több terméket kellett előállítani, azt a háborút nem otthon maradással és kézmosással vívták. Az egyszerűbb termékeknél a tanács nyilvánosságra hozta a szükséges áruk listáját, jellemzőit, gyártási követelményeit az érdeklődő cégek számára. A bonyolultabb és nehezebb megrendeléseket a nagyobb cégeknek küldték, amelyek a legnagyobb tapasztalattal rendelkeztek a vonatkozó gyártási folyamatokban.

A háborús tanács szerepe akkor sem csökkent, mihelyt a gyártás megkezdődött. Ehelyett a gyártás közben a hangsúly már arra irányult, hogy biztosítsák a szűkös források optimális elosztását, ezúttal a piaci ármechanizmus helyett központi tervezéssel. Mivel a beszállítóknak időbe telt a termelés bővítése a kereslet kielégítése érdekében, a háborús termelés kezdeti felgyorsítása rövidebb távon még hiányokhoz is vezetett.

A testület komoly nyilvános ellenőrzés, illetve a Truman Bizottság kongresszusi felügyelete alá esett. Fellebbezési bizottsága meghallgatta az üzleti és munkaügyi vezetők, a Kongresszus tagjai, valamint az állami és helyi politikusok panaszait. Mivel a követelményeket a katonaság határozta meg, a beszerzési döntések nagyrészt szakmai alapúak voltak. Három kutató, Paul Rhode, James Snyder Jr. és Koleman Strumpf egyébként még ki is mutatta, hogy nincs bizonyíték arra, hogy a világháborúban a szerződéskötést politikai tényezők szisztematikusan torzították volna.

Ahogy akkor, a mostani koronavírus elleni háborúban is fontos a központi irányítás. A kritikus orvostechnikai eszközök és az egyéni védőeszközök esetében koordinálni kell ezek beszerzését és előállítását. Sok esetben ma az államok rendelik meg a hazai cégektől a termékeket, amelyeket szintén a kormányzatok osztanak szét. A Vox szerint az USA-ban ilyen egyértelmű központi mechanizmus nincs, ezért késések és nagy áremelkedések jöhetnek még – ezt a második világháborúban még sikerült kiküszöbölni.

2) Alakítsuk át a már létező intézményeket és építsünk a szakértelemre!

Pearl Harbor után a politikai döntéshozóknak szembe kellett nézniük a gazdaság gyors átalakításának szükségességével. Az amerikai politikai döntéshozók attól tartottak, hogy a háború elveszhet, még mielőtt megkezdődött volna, így a cselekvési sebesség döntő jelentőségű volt. A háborús gazdaságra való gyors áttérés egyik kulcsfontosságú eleme a politikai döntéshozók azon döntése volt, hogy a meglévő intézményeket alakítsák át ahelyett, hogy teljesen újakat hoztak volna létre.

Donald Nelson, a háborús termelési tanács elnöke például a fegyveres erők kezében hagyta a beszerzési döntéseket. Ez volt az egyik legvitatottabb döntése, ami azonban helyesnek bizonyult a lap szerint, a háború kezdeti szakaszában. Ahogy 1942-ben, úgy 2020-ban is minden nap számít. A beszerzéseket a korábban is ezen döntéseket meghozó ügynökségeknél, szakértőknél, szakmabelieknél hagyva értékes időt takarítottak meg, lehetővé téve a termelés felgyorsítását.

Elvégre csak képzett katonatisztek rendelkeztek a szükséges szakértelemmel annak értékeléséhez, hogy a speciális termékek, például a repülőgépek, tankok és radarok megfelelnek-e a minőségi előírásoknak és alkalmas-e egyáltalán a katonai felhasználásra az a hadigép, ami a mosógépüzemből gördül ki. Nelson felismerte, hogy egy új polgári ügynökség nem rendelkezne a szükséges tapasztalattal a fontos műszaki részletek meghatározásához. Így tehát egyszerre valósult meg erős központi tervezés, de ezt a politika és a „háború szakértői” közösen valósították meg.

A korábbi nagy gazdasági depresszió korszakának munkanélküliségi irodáit is új céllal ruházták fel. Mivel a munkanélküliség az 1940-es évek elején hirtelen csökkent, az Egyesült Államok Foglalkoztatási Szolgálata úgy döntött, hogy a munkanélkülieknek nyújtott szolgáltatásokat összehangolja, a dolgozókat pedig a háborús termelési munkahelyekhez igazítja, segítve a munkáltatókat abban, hogy helyettesítsék a katonaságba belépő munkavállalókat.

A jelenkorra vonatkozó tanulság, hogy bár az Egyesült Államokban most is központi koordinációra van szükség a kulcsfontosságú felszerelések beszerzéséhez, az egyedi beszerzési döntéseknek a szakemberek kezében érdemes maradniuk, hiszen ők ismerik jól a termékekkel szemben állítandó követelményeket.

Az Egyesült Államok helyi munkanélküliségi hivatalai pedig a lap szerint továbbra is megfelelőek a válság kezelésére, különösen, ha a kormány bővíti az adminisztratív kapacitásait. Emlékezzünk, hogy erre óriási szükség van, mivel a járvány első öt hete alatt 26 millió ember vesztette el a munkáját Amerikában.

A munkanélküliekkel foglalkozó hivatalok azzal is segíthetik a „háborús” védekezést, hogy a háborús célokra csoportosítják át a munkaerőt. Az egészségügyi szektorban például megnő a munkaerőigény. A szociális feladatokba például bevonódhatnak munkájukat elvesztett dolgozók is és persze a válság, mint lehetőség számos új munkahelyet is teremthet középtávon. Főleg akkor, ha Amerika úgy dönt, nem jó, ha az amerikai fegyvereket és a gyógyszerek döntő többségét külföldön gyártják.

3) Alapanyag nélkül nem megy

Nem is a munkaerő vagy a gyártási kapacitás jelentette az igazi korlátot a háborús termelésben, hanem az alapanyag. A második világháborúban az USA elkerülte, hogy államosítsa a legtöbb iparágat, bár a gyakorlatban szinte állami irányításról lehet beszélni, a tulajdonlás nem igazán számított. Ha meg is maradt magántulajdonban a legtöbb ágazat, a gumi- és az acélipar azért közvetlenül a szövetségi kormány irányítása alá került. 

A mai, munkanélküliséggel sújtott Amerikában a munkaerő a legkisebb probléma, a Kínába települő gyártókapacitások talán nagyobb kihívást jelentenek, de az alapanyagok mindenképp a legjelentősebb korlátot jelentik. A Vox írása szerint

az Egyesült Államoknak ma mindenekelőtt az alapanyagok elérhetősége miatt kell aggódnia,

hogy kellő számú orvosi eszközt, védőfelszerelést, lélegeztetőgépet vagy tesztet gyártson. Ugyanígy, ha a magyar alkoholgyártók nem egyeznek meg a fertőtlenítőszerek gyártóival, talán nem lett volna elegendő fertőtlenítő Magyarországon.

4) A válság önmagában is erős piaci ösztönzőket teremt a gyártócégek számára, hogy a kritikus fontosságú termékeket gyártsák

Bár az Egyesült Államok nem államosította a fő iparágakat, az amerikai háborús termelés elsősorban a magánvállalkozások termelésére támaszkodott. Ebben nagy szerepet játszott, hogy a háború nem pusztíthatta el a piaci ösztönzőket és hozzáigazította a gyártócégek ösztönzőit a nemzeti érdekhez. 

Ma is látjuk, hogy a kis főzdék bekapcsolódnak a hazai fertőtlenítő gyártásába, de külföldön Ford is lélegeztetőgépet gyárt és ebben a központi kormányzatnak a szervezésen túl nincs nagy szerepe.

A világháborúban a cégek dönthettek arról, hogy szép lassan csődbe mennek és kivárják a háború végét, vagy elkezdik kielégíteni az új igényeket.

Ösztönözte a cégeket az is, hogy ha bekapcsolódnak a háborús termelésbe, akkor a kormányzattól garantáltan megkapják ehhez az alapanyagot, ami szinte egy életbiztosítással érhetett fel. Másrészt, minél nagyobb mértékben és gyorsabban sikerült bekapcsolódni a hadigazdaságba, annál hamarabb számíthattak a cégek arra, hogy minden visszatér a régi kerékvágásba.

Ma is igaz, hogy a gazdaság önkéntes leállítása növelte a munkanélküliséget, így az embereknek nem elsődleges, hogy új autót vásároljanak, emiatt egy autógyártó, vagy a beszállítója számára érdemes lehet legalább részben bekapcsolódni a háborús gazdasági erőfeszítésekbe.

És ahogy akkor, most is szinte korlátlannak tűnik a kereslet egyes termékekre – a háborúban a kormány részéről valószínűleg nem hallották a cégek azt, hogy elég lesz már a fegyverből, ahogyan most sem gyakran hallani olyat, hogy nem kell több szájmaszk vagy lélegeztetőgép.

Mindez nem jelenti azt, hogy a kormányzatnak nem kell segítenie az alapanyag-ellátást. Ilyen Amerikában például az a papírmassza, amiből maszkok készülnek.

5) Segítség most, ösztönzés később

A háborúból talpra is kell állni, különben az évtizedes nyomort hoz maga után. A koronavírus-háború remélhetőleg sokkal rövidebb lesz, mint a második világháború, így szinte a kitörését követően egyből el lehetett kezdeni gondolkodni a gazdaság talpraállításán.

Ezen a téren a makroökonómia kulcsfogalma, a költségvetési multiplikátor siet a segítségünkre. Ez azt méri, hogy a GDP mennyiben reagál a kormányzati kiadások vagy az adók megváltozására, azaz mennyivel nő a gazdaság, ha a kormányzat költekezni kezd, ez tovagyűrűző hatásokon keresztül mennyiben segíti a gazdaság bővülését. Ha a költségvetési multiplikátor nagy, akkor a kormányzati kiadások növelése vagy az adócsökkentés hatékony módja lehet a gazdaság élénkítésének, de ha a szám kicsi, akkor az állami kiadások vagy az adócsökkentések nem hatékony ösztönzést nyújtanak. Az alacsony multiplikátor például jelezheti azt, hogy az állami költést az emberek egyből gyorsan megtakarítják a biztonság kedvéért, az leül egy bankszámlára, kikerülve a gazdaság vérkeringéséből.

Új kutatások hangsúlyozzák, hogy a multiplikátor országonként, időszakonként és a körülményektől függően változik. Nem mindegy, hogy kit részesít előnyben a kormányzati költés. Ha az olyan szereplőkhöz áramlik, akik félreteszik megtakarításként, akkor kevésbé élénkíti a gazdaságot. Ha olyanokhoz, akik azonnal elköltik, akkor sokat segít.

Másodszor, azt is sikerült már kimutatni, hogy a költségvetési multiplikátor nagyobb akkor, amikor a gazdaság recesszióban van. Bár az Egyesült Államok (súlyos) recesszióba lépett idén, a multiplikátor valószínűleg kisebb a szokásosnál a jelenlegi járványhelyzetben – írja a Vox szerzője és valószínűleg arra céloz, hogy karantén idején a boltok zárva tartanak, a fogyasztók és aki csak teheti, otthon marad. Ráadásul az első sokk miatt óriásira nőtt a bizonytalanság, a munkahely elvesztésétől való félelem is (tegyük hozzá, hogy amennyiben például a magyar kormányzat garantálja, hogy aki szeretne, az tud dolgozni, ezzel lerombolhatja a költekezés pszichológiai gátjait). Így hiába a többletköltés a kormányzat részéről, lezárt gazdaságban ezt az emberek akkor sem tudnák elkölteni, ha akarnák.

A költségvetési multiplikátor tehát magasabb lesz majd akkor, amikor a járvány okozta vészhelyzet véget ér, akármikor is legyen az. Ebből a Vox cikke nyomán következhet az, hogy hiába öntünk pénzt mértéktelenül a gazdaságba, ami mellett az ellenzéki közgazdászválogatott rendre kardoskodik, most ez a pénz nem kezd el forogni, a vészhelyzet után viszont a szolgáltatásokra, szabadságérzésre, élményekre kiéhezett fogyasztók sokkal inkább el akarják és el is tudják majd költeni az extra bevételeket. A cégek is jobban járhatnak ekkor, hiszen ekkor már kinyithatnak, míg most hibernált állapotban vannak, most inkább a pénzügyi karantén és a bértámogatások kombinációja segítheti túlélésüket.

Ez nem azt jelenti, hogy nem kell segíteni, épp ellenkezőleg, azonban

nem érdemes összetéveszteni a gazdaságot megmentő és „átmentő” intézkedéseket a gazdaságot felpörgető, beindító intézkedésektől. 

 

A lezárt gazdaságot megmenteni, az újranyitó gazdaságot élénkíteni kell

Az IMF elemzése szerint ebben a válságban, mivel nem a kereslet omlott össze gazdasági okokból és egyébként is le van zárva a gazdaság, nem a keresletet kell élénkíteni (ahogyan azt az ingyenpénzt adósságból osztani kívánó baloldali közgazdászok szorgalmazzák). Az IMF szerint háborúban garantálni kell az alapvető szektorok működését, kell hogy legyen jó egészségügy, elég élelmiszer, támogató infrastruktúra. Az IMF attól sem idegenkedik, hogy az állam háborús szerepet játszva befolyásolja, szervezze a piac működését (nagyon más intézmény már ez, mint néhány évtizeddel ezelőtt).

A kormányzat tehát iparágakat állíthat át más termék előállítására vagy épp nemzeti tulajdonba vehet vállalatokat, ami szintén bevett gyakorlat háborúk során. Az intézmény felveti, hogy szükség esetén szóba kerülhet a termékek adagolása, árkontrollja, vagy a felhalmozás tiltása is, amelyek hagyományos háborús eszközök.

Az IMF szerint a válságba került embereknek erőforrásokra van szükségük, rövid távon pótolni szükséges a kieső jövedelmeket. Emellett hosszabb távon már az tűnik fontosabbnak, hogy meg kell őrizni a társadalmi-gazdasági kapcsolatrendszereket, hálózatokat, a munkavállalók, a munkaadók, a termelők és a fogyasztók kapcsolatait. Meg kell őrizni a vállalatokban megtestesülő szervezeti tudásbázist és a hosszú távú, produktív projekteket. Bértámogatások, hitelek, garanciák és tőkeprogramok is jó eszközei a vállalatok megmentésének, sőt, az IMF szerint nagy állami vállalatok is létrejöhetnek a jövőben, amelyek átvehetik a bajba jutott magánvállalkozásokat, hiszen az 1929-es nagy válság után is ez történt Amerikában és Európában is.

Ha ez megvalósul, azzal nem csak az iparpolitika, de a kapitalizmus is merőben (régi-)új korszakba lépne, amely liberális helyett szervezett és globális, de nem globalista.

A kormányzati segítség két fő irányának az IMF szerint a likviditásra (fizetések elhalasztása, kedvezményes hitelek), illetve a fizetőképesség megőrzésére (közvetlenebb pénzbeli támogatások) kell irányulnia. 

Nem lezárt gazdaságban kell pénzt égetni, hanem a nyitottat kell tüzelni

A cikket szerző Gillian Brunet saját maga is végzett kutatásokat és arra jutott, hogy a második világháború fiskális szorzója sokkal kisebb volt, mint a tipikus szorzó. A megtakarítási ráta ugyanis rendkívül magas volt a háború alatt, senki sem a mának, mindenki a holnapnak élt. Sok termék, különösen a tartós cikkek, nem is voltak megvásárolhatók a második világháború alatt, mivel egyáltalán nem gyártották őket.

A fogyasztói kiadások aztán a háború befejezése után erőteljesen visszapattantak, különösen olyan áruk tekintetében, mint az autók és más tartós készülékek, amelyek a háború alatt egyáltalán nem álltak rendelkezésre. Példával illusztrálva, a háborúban senki sem tudott porszívót venni, mert a gyár éppen fegyvereket állított elő, ezért az emberek takarékoskodtak, hogy egyrészt túléljenek, másrészt a háború után megvehessék a porszívót. 

A második világháború tapasztalatai tehát azt sugallják a kutató szerint, hogy ha a fogyasztás lehetőségei korlátozottak, az emberek értelemszerűen kevesebbet fogyasztanak és a jövedelmük kisebb részét költik el, mint máskor.

A jelenlegi rendkívül bizonytalan helyzet szintén lecsökkenti a költségvetési szorzót, mivel az emberek elhalasztják a nagyobb vásárlásokat. Érthető ez, hiszen megállt a kultúra, a turizmus vagy a szórakozás ipara és épp úgy megváltozott az emberek millióinak élete, mint a háborúban.

Nem arról van szó, hogy bükkfürdői nyaralás helyett csak hévízi van, hanem arról, hogy még a játszótér is zárva.

Erről juthat eszünkbe az ellenzéki közgazdászok hatalmas pénzköltéseket követelő érvelése, ami nem csak azért különös, mert 2008-ban még a megszorítások mellett érveltek, hanem azért is, mert ezzel gazdaságot élénkíteni a jelenlegi helyzetben nem igazán lehet. Ha a kormányzat a lezárt gazdaságban lövi el a puskaport, akkor épp a felhevülő gazdaságot nem lesz mivel beizzítani.

Ezért véli úgy a Wesleyan University közgazdásza, hogy

először mentőcsomag kell, ezt követően kell a gazdaság élénkítésével foglalkozni.

Persze már a segítséget is érdemes lehet úgy célozni, hogy oda és azokhoz jusson, ahol és akik azt el is költik, de itt nyilván nem ez a legelső szempont, hanem például a munkahelyek megőrzése.

A nagy 1929-es válság tapasztalatai is azt mutatják, hogy a hosszabb visszaesés után különösen erős hatása lehet a kormányzati élénkítőcsomagnak, amint előcsalogatja és segíti a felgyülemlett, elfojtott keresletet. Ezért bármennyi körben is jönnek most a mentőcsomagok, a gazdaság élénkítéséről nem lehet megfeledkezni, ami már nagyrészt a háború utánra marad.

Háború, de mégsem az

A háborús hasonlatok hasznosak, de tévútra vihetnek, hiszen nincs megfelelő előképe a mai helyzetnek. A háborúk során – vagy egy tornádó, földrengés, esetleg meteor-becsapódás hatására – fizikailag megsemmisül a gazdaság jelentős része, elpusztulnak az épületek, az infrastruktúra, a cégek – az emberi és a fizikai tőke.

Most viszont nem kell porig rombolt városokat felépíteni, ezúttal csak hibernálódott a gazdaság,

de a legtöbb erőforrás helyreállítható, rendelkezésre áll. Emiatt a háborús talpraállás sem hasonlítható közvetlenül a jelenlegihez.

Nem háború, hanem katasztrófa

Stephen Grenville ebben a cikkében gyűjtött néhány érvet a háborús és a jelenlegi helyzet összehasonlítása ellen. Úgy látja, háborúban a hanyag bátorság példaértékű, most viszont óvatos türelem kell a győzelemhez. Emellett a régi háborúkban fontos volt az információáramlás korlátozása is, most viszont minél több információra van szükség a sikeres védekezéshez. A hagyományos háborúkban a szakértő szerint erősen méltánytalan a terhek megosztása, de alig jut erőforrás a bajba jutottak megsegítésére. A mostani járványhelyzetben viszont a kormányzat nagyban enyhítheti a negatív hatásokat, sokkal több erőforrás és gazdasági eszköz áll rendelkezésre. Felhívja a figyelmet arra is, hogy egy valódi háborúban a társadalmi távolságtartás nem azt jelentette, hogy otthonról videóchatelnek a családtagok, hanem azt, hogy talán sosem látják újra egymást a családtagok, a katonai szolgálat pedig évekig tartott, külföldön, sokszor a kapcsolattartás lehetősége nélkül.

Összegezve, a bemutatott szempontok alapján találóbb lehet egy óriási természeti katasztrófához hasonlítani a vészhelyzetet. De nem bármilyenhez, hanem például a kisebb fizikai pusztítást okozó, de az életet mégis megbénító óriási hóviharhoz – ahogy a volt amerikai Fed-elnök, Ben Bernanke tette

Kedvelje a Makronómot Facebookon!



Összesen 7 komment

Jelenleg csak a hozzászólások egy kis részét látja.
Hozzászóláshoz és a további kommentek megtekintéséhez lépjen be, vagy regisztráljon!

A kommentek nem szerkesztett tartalmak, tartalmuk a szerzőjük álláspontját tükrözi.

Akkor a koronavírus mégsem denevérleves, hanem biológiai fegyverrel indított háború?

https://www.bitchute.com/video..
A COVID-19 egy sokadik elterelés a modern történelemben.
A cél: a G5 elektromagnetikus technológia telepítése és üzembe állítása a Föld teljes területén.
Az 5G: mesterséges intelligencia rátelepítése az emberi agyhullámokra, ezáltal az emberi gondolkodás 100%-os ellenőrzés alá vonása.
Legalábbis David Icke szerint, és ez még csak a video 60. perce.
Kiknek a kezében futnak össze a szálak?
Szerinte a szabadkőművesség kevés számú felső vezetője áll a piramis csúcsán.
A piramison lefelé menve: mindenki teszi a dolgát, automatikusan, nem tudva, minek a részeként.
De a valóságban: a felső vezetők irányításával. (Lenin: hasznos idióták)
Milyen célból?
"A világ jobbítása."
Ez maga a: globális fasizmus ideológiája, a világ jobbításáért.
Megírták, nem ma, réges-rég: "A Misná a hagyomány szerint Jehuda Hanászi szerkesztésében, 189 körül nyerte el végleges formáját, míg a Gemára a 2. és 6. század között." Tehát, a Talmud úgy 1500-1700 éve halálos ellenség. Az ellenség neve: keresztény Krisztus-hitűek.

Visszagondolva, az első megdöbbentő érzelmi sokk, ez volt:
"Lenin!
Ő járjon előtted, míg élsz!"
10 évesek lehettünk, és addig a templom vasárnaponként telve volt.
Ez a daltanulás az iskolában, egybeesett a téeszesítés brutalitásával.

----------------
"A zászlót emeld fel az égig,
És légy hozzá hű, míg csak élsz. Lenin!
Ő járjon előtted, míg élsz!

És gyúlnak a lángok a földön,
Már árad a fény szerteszét."

LEVÁLTOTTUK 'A Virágos május, ó, Isten hozott, / Szűz Mária magának választott'-TAT, mert ezentúl Lenint kellett követnünk....
Ez a szép népének amikor elhangzott, mindannyiunkat fiatalos öröm járt át.
Leninnel bámultunk a messze semmibe, értetlenül...
Így váltunk "jó elvtársakká Kádár elvtársnak".
Már akkor elkezdődött, ami ma G5, többek között...

Hozzászóláshoz és a további kommentek megtekintéséhez lépjen be, vagy regisztráljon!

Bejelentkezés