IMF: Már nem csak titokban lehet támogatni a hazai ipart

2019. június 26. 8:12

Írta: Oláh Dániel
Bár évtizedekig magukra valamit is adó közgazdászok körében az iparpolitika kifejezést kiejteni sem volt szabad, az IMF új tanulmányának szerzői szerint a fogalom most visszatért.

Szinte tiltották a hazai ipar támogatását

Hosszú ideig a nyugati országok sikeres gazdasági fejlődését követni kívánó fejlődő országokat már-már eltiltották a nemzetközi gazdasági intézmények attól, hogy iparpolitikáról gondolkodjanak. 

Reda Cherif és Fuad Hasanov az IMF oldalán megjelent márciusi tanulmányában viszont már arról ír, hogy aki mégis megpróbálkozott a hazai ipart tudatosan és határozottan támogatni, az nem egy esetben igenis nagy sikerrel járt.


Míg eddig a főáramú közgazdaságtan leckéin nevelkedett szakpolitikusok hajlamosak voltak elfogadni, hogy a hazai ipart támogatni nem érdemes, mert a külföldi tőke egyébként is több tudást és hatékonyságot hoz az országba (hazánkban sok esetben inkább csak monopolszektorokat keresett), ráadásul a fejlődő országok politikusai nem rendelkeznek az iparpolitikához szükséges erkölcsi és szellemi kapacitásokkal,

addig az ázsiai kistigrisek gyors felzárkózása talán nem is annyira csodának, mint inkább szabálynak tekinthető.

A kutatók határozottan állítják, hogy a felzárkózási csodákból sokkal többet lehet tanulni, mint a kudarcokból.

A zalai tesztpálya építése

Tudatos tervezés, piacgazdaságban

A szerzők TIP-nek (True Industrial Policy vagy Technology and Innovation Policy) nevezik azt a sikerre vivő iparpolitikát, amit a tudatos gazdaságstratégia, nem pedig a puszta szerencse jellemez. 

Szerintük az ázsiai kistigrisek nagyon ambiciózus technológiai és innovációs politikákat hajtottak végre – talán nem is érdemes mindezt lekicsinylően iparpolitikának nevezni –, amely folyamatosan alkalmazkodott a külső körülmények és a globális trendek változásához, így válva egyre összetettebbé és kifinomultabbá az elmúlt évtizedekben.

Ehhez arra volt szükség, hogy

a kormányzat határozott és nagyratörő célokat tűzzön ki, gyorsan alkalmazkodjon és megteremtse a hazai cégek fejlődésének körülményeit, de az elszámoltathatóságukat is.

Ez ma már nem is olyan új gondolat, hiszen a téma sztárszerzője, Mariana Mazzucato már a Bizottság számára is elkészítette a misszió-orientált innováció krédóját, amely azt javasolja az uniós döntéshozóknak, hogy merjenek kitűzni az egész társadalmat megmozgató, számos szektor együttműködésével elérhető, nagy társadalmi hatású célokat és projekteket. Jó példa volt erre a holdraszállás, ami egy egész társadalomnak mutatott utat, víziót, jövőt, reményt és ami még fontosabb, számos kapcsolódó iparág tudását és erőfeszítéseit szervezte egységbe, hogy új, hazai innovációkat fejlesszenek ki a kihívás leküzdésére. A világgazdaság által diktált gazdasági-társadalmi-technológiai kihívások nagyon is jók arra, hogy egy innovációs rendszer szereplői előtt megjelenjen valamiféle társadalmilag is fontos cél.

Amit az ázsiai sikertörténetek kormányai véghezvittek, az az IMF-publikációt jegyző kutatók értelmezésében nem más, mint a hazai cégek ösztönzése arra, hogy az állam által kijelölt új, magas hozzáadott értékű gazdasági szektorokba mozduljanak át, például gyártsanak inkább okostelefont a szárított hallal való kereskedelem helyett.

Nem az elméletben, hanem magukban hittek

Ezek az országok képesek voltak arra, hogy a fősodratú közgazdaságtanban önmagát meglepően sokáig tartó komparatív előnyök elvét semmibevegyék, amit nagyon is jól tettek. Azért kereskedsz szárított hallal, mert abban vagy a legjobb, ezt szabta rád a piac – szólt a korábbi gazdasági elmélet, ami helyett az ázsiai kormányok úgy vélték, számukra teljesen idegen, semmiféle hagyománnyal nem rendelkező ágazatokba is bátran át lehet terelni a cégeket. Igen, a szárított hallal a Samsungra utalunk, amely az 1938-as alapítását követően szárított halat exportált és az ötvenes években is csupán a textiliparban és az életbiztosítási piacon próbált megjelenni.

Amikor 1995-ben okostelefonokkal próbálkoztak, ez egy vállalati legenda szerint akkora kudarc volt, hogy

a cég vezetője, Kun-Hee Lee úgy döntött, hogy égessék el az egész készletet.

A sarki fűszeres, avagy a Samsung koreai központja 1938-ban.


Az ázsiai sikerekhez fontos volt emellett az exportorientáltság is és a világpiaci verseny – Magyarországnak az egyik legnyitottabb gazdaságként ez is adott –, amely arra ösztönözte a cégeket, hogy innováljanak és újítsanak. Ez egyébként épp az ellentéte volt annak a nem reklámozott iparvédő politikának, amit a fejlett nyugati országoktól láttunk a kései nyolcvanas évekig. A nyugati országokban a hagyományos, importhelyettesítő politika egyébként a hatékonyság és az innovációs helyzet romlásához is vezetett a kutatók szerint.

Nagy ambíciók, sok együttműködés

A jó iparpolitika a koreai példa alapján tehát megfelelő egyensúlyt talál ahhoz, hogy fejlődést nyújtó stabilitást és támogatást adjon a hazai cégeknek, miközben azokat a versenynek is kiteszi az exporton keresztül.

Belföldön együttműködés, külföldön verseny 

– szólhatna a túlzottan leegyszerűsített modell. Épp a hazai együttműködés és vállalatok közötti kommunikáció az, amiről a németeknek a világ minden pontján vállalatokat felépítő magyar üzletember, Dömény István beszélt a Makronómnak adott interjújában, hangsúlyozva, hogy ha alacsonyak a béreink, ezt csak magunknak köszönhetjük. (Arról, hogy miért ne értékeljük túl a versenyt, az evolúciós közgazdaságtan kísérletei is választ adnak, egyben például pszichopata csirkék tenyésztésével bizonyították, hogy a sikeres társadalom titka öldöklő versengés helyett az együttműködés lehet.)

De mi a felzárkózási sikerek titka? A szerzők áttekintették a fejlődő országok politikáit és arra jutottak, hogy

a legambiciózusabb országok jutottak a legmesszebbre.

Azok, amelyek a leghatározottabban mozdultak ki az adott iparszerkezetükből és amelyek a legmesszebbre távolodtak el a rájuk szabott ipari struktúráktól. Amelyek kormányai úgy mertek dönteni, hogy több évszázadnyi növénytermesztés ellenére az országnak érdemes elkezdenie okostelefont és mikrochipet gyártani, akkor is, ha a kormánnyal szemben álló, magukat közgazdásznak kiadó elemzők szerint mindez teljesen irracionális vágyálom. 
 

Egyre többen kutatják a jó iparpolitika mibenlétét

Ezt a kockázatos, ám jövedelmező gazdaságpolitikai kalandtúrát vizsgálja egyre több közgazdász, például a már említett olasz Mariana Mazzucato, a dél-koreai Ha-Joon Chang – ő az, aki szerint a jó gazdaságpolitikához nem kellenek jó közgazdászok –, vagy a norvég Erik Reinert. Utóbbi szerint a neoklasszikus közgazdaságtan a 19. századi angol közgazdász, David Ricardo komparatív előnyök elméletével okoz károkat a fejlődő világnak, amely szerint a kereskedelem minden esetben előnyös lehet, az pedig kevésbé lényeges, hogy egy ország számítógépet vagy szenet exportál.

Reinert szerint ez igenis számít és a szabad kereskedelem csak az azonos fejlettségi szintű országok között tekinthető kölcsönösen előnyösnek. Ahhoz, hogy a fejlettek közé egy szegény ország eljusson, iparosodásra van szüksége, amit az ortodox, szabad kereskedelmet támogató elméletek ellehetetlenítenek. Talán nem véletlen, hogy Reinert könyvét a fejlődő világban olvassák lelkesedéssel, a nyugati főáramú gazdasági lapok meglehetősen kritikusak vele szemben. Pedig a norvég gazdaságtörténészt megerősíti Justin Yifu Lin, a Világbank korábbi vezetője is, aki azt hangoztatta, hogy néhány olajállamon kívül nem látott még a világ olyan gazdaggá váló országot, amely először nem iparosodott.


A hazai cégek fejlesszenek

A technológiai ambíció mellett a másik sikertényező az volt, hogy e fejlesztéseket a hazai cégek végezzék, azaz a jövő iparágaiban kevésbé a külföldi cégek erősödtek meg, hanem a nemzeti vállalatok folytattak rendkívül sok kutatásfejlesztést.

Az új technológiákat tehát a külföldi helyett a hazai cégeknek kell előállítaniuk

a hosszú távú sikerhez az IMF tanulmánya szerint.

Rengeteg országot látunk, amelyek látszólag e képletet követték és próbáltak valamiféle iparpolitikát megvalósítani. Lehet, hogy bevonzották a fejlett technológiákat gyártó multikat és csatlakoztak a nemzetközi termelési láncokhoz, de elmaradt a saját technológiai erősségeik tökéletesítése, így többnyire külföldi technológiából állítják elő hozzáadott értéküket. Az ázsiai csodaországok ehelyett maguk feszítették ki határaikat egészen a képzelet határáig.

Ehhez persze ezek az államok nagyon hosszú távú és nagyon kockázatos projektekbe fogtak bele kezdetben például az autóiparban és az elektronikában, így végül saját technológiák kifejlesztéséig is eljutottak. De nem álltak meg félúton és nem elégedtek meg a külföldi vállalatok által hozott technológiákkal, azokra csak a tanulási folyamatban volt szükségük.

Nem mindig sikerül és néha a szerencsén múlik

A kudarcos országok a szerzők szerint valójában nem is igazi TIP-politikákat hajtottak végre. Persze olykor egyszerűen a szerencse fordult el egyes országoktól – az indonéz repülőipar fejlődése talán épp az 1998-as válság miatt tört meg, a történelmi véletlen tehát bármikor alááshatja terveinket.

A TIP nem jelenti ugyanakkor azt, hogy valamiféle szocialista, állami központi tervezés történne a gazdaságban, sőt támogatja a cégek autonómiáját és a versenyt. Az ázsiai fejlesztő (vagy vállalkozó) állam a szerzők szerint a piac hibáit és kudarcait javította ki nagyon határozottan, ami nem tévesztendő össze az alulteljesítő, nem innováló iparágak hosszú távú, feltétel nélküli állami támogatásával. „Elmondtam Varga Mihály miniszter úrnak, hogy arra vagyok a legbüszkébb, hogy egy kanyi petákot sem kaptam – és nem is kértem – az államtól, mégis itt állok” – vallotta be a Makronómnak az ELTEC vállalat vezére.

A TIP-politika megvalósítása az IMF szerzői szerint nem tanulható közgazdasági szakácskönyvből, a receptje ennél bonyolultabb. Nem könnyű kiválasztani a jövő iparágait, és nem könnyű megtalálni a szektorok támogatásának illetve a cégek szigorú versenyeztetésének egyensúlyát sem,

ez már-már művészet, ami a világ talán utolsó polihisztoraira, a politikai döntéshozókra marad.

A közgazdaságtan ezekben a kérdésekben alig tud segítséget nyújtani a döntéshozóknak, sőt, a közgazdaságtan a magyar gazdaságpolitikát cserben is hagyta, hogy aztán mindig a gazdaságpolitika által kijelölt utakra, tervekre, gondolatokra próbáljon reagálni.

Semmire sem elég a jó oktatás és a jó intézmények

Az sem igaz, hogy ez a technológiai-innovációs iparpolitika ellentétes a makrogazdasági stabilitással, a jó üzleti környezettel és intézményekkel, amelyekre továbbra is szükség lehet. Továbbra is szükséges az infrastruktúra és az emberi tőke fejlesztése is az IMF szerzői szerint.

De ha mindebben élen is jár egy gazdaság, és tökéletes intézményeket fejleszt rendkívüli oktatási rendszerrel, minden forrást oktatásra költve, ez még továbbra sem jelent semmiféle garanciát a sikeres felzárkózásra, mert ezekre a jó alapokra a szakpolitikának kell építenie, világos célok kitűzésével, a társadalom erőforrásainak fókuszálásával. 

Ezt nem segíti, hogy a neoliberális közgazdászok előszeretettel kutatják a kormányzati kudarcokat, de a piaci kudarcokról kevesebb mondanivalójuk akad. Márpedig a sikertelen felzárkózás mögött a sokat által ismételgetett állásponttal szemben nem a kormányzatok hibái állnak, hanem az, hogy e kormányok valamiért nem válaszolnak határozottan a piac kudarcaira és nem találják meg a megfelelő egyensúlyt a piaci mechanizmusok erőivel szemben. A felzárkózó gazdaság vitorláját csak a piaci mechanizmusok hajthatják, de ahogy az IMF publikációja elismeri, az sem árt, ha van valaki a kormány közelében.

Összesen 7 komment

Jelenleg csak a hozzászólások egy kis részét látja.
Hozzászóláshoz és a további kommentek megtekintéséhez lépjen be, vagy regisztráljon!

A kommentek nem szerkesztett tartalmak, tartalmuk a szerzőjük álláspontját tükrözi.

A régi közgazdászok ezért nem értik a mai folyamatokat

Hozzászóláshoz és a további kommentek megtekintéséhez lépjen be, vagy regisztráljon!

Bejelentkezés