Mikor lesz az inflációnak vége? Mi kell ahhoz, hogy véget érjen a drágulás? Elméleti kitekintőnk ahhoz, hogy megértsük az infláció jelenségét, és hogy meglássuk az infláció végét.
Nagy Gábor és Varga Mátyás Zsolt írása
Nehezebb helyzetben vagyunk, mint a legutóbbi gazdasági világválság idején – állítja egyöntetűen az összeg gazdasági szereplő, legyen az szakember, politikus, kereskedő, fogyasztó. Mindenki.
A világjárvány okozta gazdasági gödörből már kimásztunk. Igaz, nem épp úgy, mint ahogy azt mi, a fogyasztók előre elképzeltük vagy terveztük volna. A pandémia, az arra adott válasz és ezeknek a hatása beépült a gazdaságunkba, beépült az árképzésbe. A koronavírusjárvány jelentős problémát okozott az ellátási láncokban: hiányt generált, meghosszabbította a várakozási időt és növelte az árakat. A koronavírusra adott reakciók pedig szintén kalamajkát okoztak, Amerikában egészen konkrétan ingyenpénzt osztogattak, bármilyen faramucin is hangozzék. Egy „unorthodox” problémára adtak a gazdasági szereplők szintén „unorthodox” választ.
Most pedig a háború következtében elszabaduló energiaárak okoztak problémát: energiainfláció van. A kiszámíthatatlanság miatt az eddig használt árképzési módszerek használhatatlanná váltak gyakorlatilag. Ezt súlyosbította egy meglehetősen lokális probléma, az idén nyári aszály s bumm, meg is kotyvasztottuk a mindenkit súlytó 21,1 százalékos inflációt. Aki csak egy pillantást is vet az inflációs adatokra, menten láthatja, hogy mi a probléma: az élelmiszerek árának brutális növekedése (40 százalék) és az energia szintén brutális növekedése (64,4 százalék) egészen egyszerűen magával rántott mindent s mindenkit.
Térjünk vissza az energiaárak kérdésére! Az energiaárakra elsősorban az ukrán-orosz konfliktus nyomja rá a bélyeget. Például Orbán Viktor kormányfő szerint egy tűzszünet és az azonnali béketárgyalások hoznák el a „gazdasági megkönnyebbülést”, mert amíg a háború tart, amíg arra a Nyugat szankciókkal válaszol, sem az energia-árak, sem az infláció nem fog csökkenni. „Ezt a magas inflációt nem a piac törvényszerűségei okozzák, nem a gazdaságban van az oka, hanem ezt kívülről vitték be a gazdaságba a politika oldaláról” – fogalmazott a miniszterelnök. Mi is történt? Tényleg így lenne? Ugyanakkor az infláció már az elmúlt év második felétől meglódult, miután az energiaárak kilőttek, a feldolgozóipari termelés pedig a különböző hiányjelenségek következtében egyfolytában akadozott. A két állítás azonban nem zárja ki egymást. Épp ellenkezőleg: komplementerek.
Vissza az alapokhoz! Mert bár fáj a magas infláció nekünk, de még rosszabb lenne, ha elkezdenének csökkenni az árak. Miért?
Először is, mi is az az infláció? Egy pofonegyszerű gazdasági jelenség: amikor a piacon vásárlóknak több pénzük van, mint amennyi árujuk van a kereskedőknek, s emiatt – mivel mindenkinek az áru kell – a vásárlók egymás hegyén-hátán tolakodnak, hogy megkapják, amit akarnak, ezt a „tolakodást” pedig azzal fejezik ki, hogy többet adnak az áruért, mindez pedig az árszínvonal tartós emelkedését jelenti. (Kapzsinfláció esetén pedig a kereskedő már nem csupán a költségei növekedésének az arányában emeli az árakat…) Itt jön képbe valami, amit fontos megérteni az infláció természetével kapcsolatban:
Mindenki egy kicsit többet fizet mindenért, így a pénz értéke (vásárlóereje) csökken. Összefoglalva: az árszínvonal emelkedik, a pénz vásárlóereje csökken.
Eléggé rosszul hangzik, ugye? „Dr. Infláció, avagy rájöttem, hogy nem kell félni az áremelkedéstől, meg is lehet szeretni.” Egy egészséges, kicsi de tartós infláció gyakorlatilag a legjobb dolog ami történhet egy gazdasággal: azt jelzi csak igazán, hogy mindenkinek több pénze van költekezni. Egy alacsony, de tartós infláció a gazdasági bővülés motorja tud lenni.
Másodszor pedig fel kell térképezni, hogyan is lesz mindenkinek több pénze? A legrosszabb eset: a jegybankok ingyenpénzt osztogatnak. Ennél nehéz rosszabbat elképzelni. Az átlagos eset: a bankok kamatokat osztogatnak. A legjobb eset az, amikor a GDP nő. Ezt okozhatja mennyiségi növekedés, azaz többet termelünk, de magasabb szintű, magasabb minőségű termelés is. Amikor a tevékenységünk nagyobb hozzáadott értékkel bír, amit honorál a munkáltató, avagy nő a gazdasági kibocsátás.
Fontos kitétel azonban, hogy valójában el is költjük ezt a pénzt? Ha igen, érkezik az infláció. Növekszik ugyanis a pénz „forgási sebessége”, fogyasztásnövekedés áll be, ezáltal drágulás alakul ki. De akkor is infláció generálódik, ha a gazdasági kibocsátás nem tud tartósan emelkedni, magyarán: kínálathiány kezd kirajzolódni.
Mielőtt tovább mennénk, tegyünk egy kis kitérőt, hogy megértsük, mit okoz a pénzmennyiség növekedése, növelése!
Van egy sziget, ahol 100 darab pénz van forgalomban. Ha itt egyik napról a másikra újabb 100 darab pénzt bocsátanának ki, akkor a szigeten megvásárolható áruk, szolgáltatások értéke a kétszeresére növekedne, azaz egységnyi pénzen már csak fele annyi árut, szolgáltatásokat lehetne vásárolni. Fordított lenne a helyzet, ha az áruk és a szolgáltatások mennyisége növekedne kétszeresére (vagyis a gazdasági teljesítmény növekedne a kétszeresére). Ekkor a pénzmennyiség növekedése nem okozná a pénz értékcsökkenését, nem lenne infláció.
És adódik egy másik kérdés is: milyen pénzről van szó napjainkban? 1971-ig működött az aranystandard rendszere, tehát minden egyes dollár mögött volt aranyfedezet. Hetvenegyben azonban eltörölték az amerikai dollár aranyra való átváltási kötelezettségét. Ezáltal az így létrejövő mai modern fiat pénzek (és hitelek) egy jövőbeni gazdasági teljesítmény/fogyasztás előre hozását testesítik meg. Vagyis két dolog lesz hatással a pénz értékére: a jövőbeni gazdasági teljesítmény és a gazdaságban lévő pénzmennyiség. Már megint másképpen fogalmazva: a pénz egyetlen egysége egy szelet egy nagy „tortából”, az ország jövőbeni gazdasági teljesítményéből. Ha csökken a gazdaság teljesítménye, csökken a pénz értéke. Vagy több részre kell osztani azt a bizonyos tortát, tehát ismét nő a pénzmennyiség.
Visszatérve az inflációra, a második indok a fiat pénz jellegéből adódik. Nincs mögötte aranyfedezet, csupán a jövőbeli gazdasági teljesítmény – pontosabban, az abban való bizodalom, hogy jó lesz a gazdaság teljesítménye. Ha utóbbi megrendül, kiszámíthatatlanság alakul ki, a befektetők kifarolnak, így a pénz értéke csökkenni kezd. A harmadik áremelkedést generáló tényező pedig az úgynevezett ár-bér spirál, azaz, ha a bérköltségek megnövekednek (röviden, tömören: költséginfláció). Ezáltal a cégek a bérköltségek növekedését a termékek, szolgáltatások árába is beárazzák, vagyis az árak megint csak emelkednek. Ördögi spirál.
Ezért is fontos az esztelen keresetnövelés helyett csupán a plusz hozzáadott értéket díjazni, így egy kvázi-ekvilibrium alakul ki a gazdaságban.
(Kérdés, zárójelben, hogy a bérek és egyéb jövedelemelemek dinamikája mennyire képes tartani a versenyt az inflációval.)
Spoiler: bármennyire is borzalmasan hangzik, nem akarhatjuk azt, hogy olcsóbb legyen az életünk jelen gazdasági rendszerben, mégpedig az nem fog megváltozni.
Mint írtuk, bár fáj a magas infláció, de még rosszabb lenne, ha elkezdenének csökkenni az árak. Ha nincsen az egészséges infláció, minden csökkenne. A gazdaság egy recessziós pályára lépne. Hiszen a defláció csökkenti a fogyasztást, az adóbevételeket – azáltal például, hogy mondjuk egy mosógépet nem most, hanem bízva az árak csökkenő tendenciájában két hónap múlva veszünk meg –; így a cégek és az államok bevételeit is, amely leépítésekben, valamint a terméktől függő „eltarthatósági, raktározási problémák miatt” kialakuló veszteséges értékesítésben csapódik le. A csökkenő, időben eltolódó keresletre nem kell mondjuk 100 munkavállaló egy cégnek, csak nyolcvan. A növekvő munkanélküliség nem utolsó sorban tovább lassítja a fogyasztást is, még közelebb hozza a mindenki által elkerülendőnek tartott recessziót.
Mi a megoldás? Az össze-vissza száguldozó infláció borzalmas, a deflációnak meg borzalmas hatásai lennének. Mint írtuk, a pénzmennyiség növekedése nem jár önmagában a vásárlóérték csökkenésével, csak akkor, ha a gazdasági teljesítményt meghaladó mértékben növekszik a pénzmennyiség. A pénzmennyiség növelése emellett akkor sem jár együtt az inflációval, ha a pénz nem kerül elköltésre, avagy a jegybank ezért harcolt kamatemeléssel az infláció ellen: bízott abban, hogy inkább mindenki leköti a pénzét magas kamatokkal, így kevesebb pénzmennyiség forogna a gazdaságban.
Pénzünk, vagyis a vásárlóerő erősödését tehát az hozhatja el a fogyasztói társadalom paradigmájában maradva, ha egységnyi pénzért több árut, szolgáltatást lehet vásárolni (vagy jobb árukat, gondoljunk itt a számítástechnológiai fejlesztésekre). Máshogy fogalmazva:
Ugyanakkor ezzel összhangban (fenntartható módon) biztosítani kell a gazdaságban lévő pénzmennyiséget is.
(Hogy a gazdaságélénkítő ösztönzőket állami beavatkozás vagy a piac adja, komoly dilemmákat okoz az elméleti és gyakorlati közgazdaságtanban. Erre most nem térünk ki.)
Az árak csökkenését az is elhozhatja, ha csökken a kereslet és már nincs igény a termékekre, a munkára. Azonban ennek ellenkezője úgyszintén igaz lehet: a kereslet csökkenésének, az energiaárak magas szintjének, vagy például a gázhiánynak lehetséges hatása lehet, hogy gyárak kényszerülnek bezárni, és a nyitva maradó üzemekre még nagyobb nyomás nehezedik. Nekik pedig értelemszerűen eszük ágában sem lesz árat csökkenteni.
A szezonális élelmiszerek ára akkor eshet a jövőben, ha az agrárium munkaerő-ellátottsága és versenyképessége javul (csökken az ár-bér spirál, hatékonyságot érintő beruházások valósulnak meg), kedvezőbb lesz az időjárás (nem kell kalkulálni például aszálykárokkal), illetve csökken a szállítmányozás költsége (elég csupán az üzemanyagárakra gondolni). A háztartások energiaárait illetően kulcsfontosságú a hatósági árazás, idehaza a rezsicsökkentés, amely a piaci árak kilengéseinek mérséklésén túl követi a piaci trendeket is. Az egyes tartós fogyasztási cikkek esetében, ahol kifejezetten magas az import aránya, a forint érdemi erősödése csökkenthetné az árakat. Szolgáltatások esetében is lehet árcsökkenés, de itt a bérköltségek döntőek.
Azt viszont senki nem szeretné, ha csökkenne a jövedelme.
Nyitókép: Mandiner
Idén tovább csúszik a lejtőn Európa legnagyobb gazdasága. A tavalyi recesszió 2024-ben is folytatódik, ami rossz hír Magyarország számára, a hazai ipar ugyanis nagyban a német kereslettől függ.
A 2025-2027-es időszakra az S&P Global Ratings azzal számol, hogy a magyar gazdaság 2,8 százalékos reálnövekedést ér el éves átlagban – értékelte a Makronóm Intézet elemzője a péntek esti döntést.
Szakítanunk kell azzal a közkeletű tévedéssel, hogy a Balaton csupán üdülőhely.
Tavaly augusztus óta megszűntek itthon a hatósági árak, nemhogy drágulás nincs, sok esetben még olcsóbban vehetjük meg azóta a termékeket.
Ötven bázisponttal, 7,75 százalékra csökkentette a jegybanki alapkamatot a Magyar Nemzeti Bank Monetáris Tanácsa keddi ülésen. A kamatfolyosó két szélét szintén ilyen mértékben mérsékelték. Molnár Dániel, a Makronóm Intézet senior makrogazdasági elemzője kommentálta a döntést.
2010 óta sehol se javultak annyit az Unióban, mint hazánk.
A francia elnök szerint meg kell vizsgálni, hogy milyen megoldások adhatnak valódi védelmet a kontinensnek.
Az MCC főigazgatója szerint a vita megszűnése rossz hatással lesz a tudományra, a gondolkodásra és az intellektuális fejlődésre is.
