Neoliberálisok támadják az árstopot, sztárközgazdászok álltak ki mellette

2022. január 25. 15:39
Az állami árszabályozás még a legfejlettebb piacgazdaságokban is nélkülözhetetlen gazdaságfejlesztési eszközt jelentett. Érdemes lenne visszatérni e gyakorlathoz, mert a múltban is jól működött, vélik egyre többen.

A bajban ismerszik meg az óriásvállalat

Isabella Weber, a University of Massachusetts Amherst adjunktusa szerint jelenleg az infláció 40 éves csúcsa közelében jár. Emiatt a központi bankok világszerte megígérték, hogy beavatkoznak, arról azonban megfeledkeznek, hogy az árakat jelentős részben a vállalati profitok felrobbanása hajtja.

2021-ben az amerikai nem pénzügyi szférában (tehát lényegében a reálgazdaságban) a haszonkulcsok a második világháború óta nem látott szintre emelkedtek.

A piaci erővel rendelkező nagyvállalatok akkor és most is kihasználták az ellátási problémákat: gyorsan, minél nagyobbat igyekeztek emelni áraikon, hogy extra nyereséget szerezzenek.

A monetáris gazdaságélénkítés visszafogása (illetve a kamatok változtatása) épp emiatt nem fogja helyrehozni az ellátási láncokat, sem a piacok szerkezetét, de ezt a vállalati viselkedést sem fogja alapvetően megváltoztatni.

Ehelyett gyors beavatkozásként komolyan meg kell fontolni a stratégiai árszabályozást, ugyanúgy, ahogyan az a világháború után történt, véli a közgazdász.

Az infláció kezelése attól függ, mi az oka

Ma a közgazdászok két táborra oszlanak az inflációs kérdésben: az átmeneti inflációban hívő csapat szerint nem kellene aggódnunk az infláció miatt, mivel az hamarosan magától elmúlik.

A stagflációtól félő társaság viszont a költségvetési költések visszafogását és a kamatlábak emelését sürgeti.

A közgazdász szerint viszont van egy harmadik lehetőség is:

a kormány ahelyett, hogy a recesszióval fenyegető megszorítások felé mozdulna el, megcélozhatná egyenesen az árakat,

ami persze rendkívüli megoldásnak tűnik, de a jelenlegi időszak is rendkívüli. Azaz csak számunkra, mert volt már ilyen a második világháború után is.

Egy metaforával élve: ha ég a házunk, nem szeretnénk megvárni, hogy a tűz magától aludjon ki. Azt sem szeretnénk, ha a házat elárasztással tennénk tönkre. Az ügyes tűzoltó célzottan, pont ott oltja el a tüzet, ahol az ég, hogy megakadályozza a tovaterjedést és megmentse az épületet.

A történelem pedig arra tanít bennünket, hogy egy ilyen célzott megközelítés most, a jelentős áremelkedések kapcsán is lehetséges.

A Fehér Ház Gazdasági Tanácsadói Tanácsa is úgy véli: a mai infláció legjobb történelmi analógiája a második világháborút követő időszak.

Most és akkor is volt egy komoly felgyülemlett kereslet a háztartások magas megtakarításainak köszönhetően,

hiszen a háborús időben senki sem tudott a szokásos dolgokra pénzt költeni, de volt, olykor még növekvő jövedelme is, miközben annyira korlátozottan tudott fogyasztani, hogy például jegyrendszerrel jutott némi élelemhez. Az eredmény, hogy nagy megtakarítást halmozott fel. 

A koronajárvány alatt is hasonló történt: a kormányok gyakran segélyeket osztottak a semmittevésért, tovább rombolva a gazdasági egyensúlyt.

Pénzt teremtettek ugyanis arra, hogy a cégek bezárjanak és a kínálat leépüljön, miközben a keresletet tovább tüzelték. (Magyarország egyébként hiába tartozik a kivételek közé, kis országként a hazai infláció 80 százalékát is ezek a külső tényezők okozzák). 

Valóban az extraprofit húzza az inflációt: a Makronóm makrostatisztikákat, vállalati pénzügyi folyamatokat, a vállalatok kommunikációját, elemzői véleményeket és tanácsadócégek elemzéseit is megvizsgálta, hogy képet adjon a jelenségről. Így sikerült megmutatni, hogy az infláció mögött bizonyos mértékig a piaci erőből eredő árazási erő áll, amit a cégek most emelkedő profitra váltanak. A nemzetközi nagyvállalatok ráadásul több esetben már nem is titkolják mindezt és nyíltan beszélnek arról, hogy a jelenlegi (hiány)helyzetet szeretnék fenntartani.

Világnézettől függetlenül sorakoztak fel az amerikai sztárközgazdászok az árstop mellett

A második világháború alatt a Roosevelt-kormányzat szigorú hatósági árellenőrzést vezetett be, és létrehozta az Árigazgatási Hivatalt, mindezt egy kapitalista mintademokrácia keretei között. A háború után így az vált az egyik fő kérdéssé, hogy mi legyen az árszabályozással. Egyetlen tollvonással oldják fel, ahogyan azt a cégek szorgalmazták? Vagy csak fokozatosan épüljön le az árszabályozás, segítve, ösztönözve az átmenetet a háború utáni gazdaságra?

A 20. század legkiválóbb amerikai közgazdászai közül meglepetésre többen is az árellenőrzés folytatására szólítottak fel a New York Timesban.

Köztük volt Paul Samuelson, Irving Fisher, Frank Knight, Simon Kuznets, Paul Sweezy és Wesley Mitchell, valamint az Amerikai Gazdasági Egyesület 11 korábbi elnöke. Az általuk az árszabályozás mellett felhozott indokok a jelenlegi helyzetünkre is érvényesek, véli a szakértő.

Az amerikai sztárközgazdászok akkoriban azzal érveltek, hogy

amíg a szűk keresztmetszetek miatt a kínálat nem tudja kielégíteni a keresletet, addig mindvégig foytatni kell a fontos javak árszabályozását,

hogy megakadályozzák az árak felszökését. 

A háborús árellenőrzések közgazdász-ikonja, John Kenneth Galbraith is csatlakozott ezekhez a felhívásokhoz. Kifejtette, hogy „az árszabályozás” stratégiai fontosságú lenne.

És bár nem fogja megállítani az inflációt, de egy árstop megalapozza annak letörését és időt nyer a kormányzatnak.

Truman elnök tisztában volt az árszabályozás megszüntetésének kockázataival. 1945. október 30-án arra figyelmeztetett, hogy az első világháború után az Egyesült Államok megszüntette azt a kevés ellenőrzést is, amelyet bevezetett, és hagyta, hogy a természet piaci folyamatai tegyék a dolgukat.

Truman emlékeztetett, hogy a liberális politika eredményeként a húszas években elszabadultak a megélhetési költségek és az árak, szédületes, felfelé ívelő spirált alkotva, ami egyenesen vezetett az 1929-es óriási összeomláshoz.

Ennek ellenére 1946-ban visszavonták az árszabályozást Amerikában, ami ismét nagy inflációt indított be és hullámvasútra ültette az amerikai gazdaságot.

Árstoppal lehet megálljt parancsolni a válságon való nyerészkedésnek

Isabella Weber szerint ma ismét választás előtt állunk. Eltűrjük a profitok robbanását, ami felhajtja az árakat? Vagy célzottan beavatkozunk, hogy egyes árakat szabályozzunk? 

Az árellenőrzés időt nyerne arra, hogy a kínálat talpraálljon és addig a cégek ne a legszegényebbek kárára nyerészkedjenek a válsághelyzeten.

Időt nyerne ahhoz, hogy az ellátási láncok törései összeforrjanak. 

A stratégiai árszabályozás szerinte hozzájárulhatna a monetáris stabilitáshoz is, amely a gazdasági ellenálló képesség, az éghajlatváltozás mérséklése és a szén-dioxid-semlegesség érdekében történő állami beruházások mozgósításához szükséges.Nagyon magas az ára annak, hogy csak várjuk az infláció eltűnését, ha pedig a megszorítások útjára lépünk, akkor egyenes út vezethet a stagflációhoz, érvel a szakértő a Guardian hasábain.

Galbraith: vissza kell térni az árszabályozáshoz, de csak a stratégiai termékeknél

A főáramú közgazdaságtan négy évtizeden át elzárkózott attól a gondolattól, hogy az amerikai kormányzat beavatkozhatna bizonyos termékek áraiba. Csakhogy James K. Galbraith közgazdász szerint erre nem volt semmilyen indokuk, ráadásul a mai inflációs időszak alkalmat ad a kérdés újragondolására. Galbraith úgy véli, hogy Isabella Weber fent idézett cikke feltámasztotta azt a vitát, amit a főáram négy évtizeden át elfojtott. 

Mint felidézi, a szisztematikus árpolitika utolsó maradványa volt Amerikában a Fehér Ház Bér- és Árstabilitási Tanácsa, amit 1981. január 29-én, egy héttel Ronald Reagan hivatalba lépése után megszüntettek. Ezzel véget ért egy olyan politika, amely 1941 áprilisában kezdődött Franklin D. Roosevelt Árigazgatási és Polgári Ellátási Hivatalának létrehozásával, hét hónappal a Pearl Harbor elleni japán támadás előtt.

Az amerikai árpolitika a következő négy évtizedben változatos formákat öltött. A második világháború alatt a szelektív árszabályozás gyorsan átadta helyét egy általános maximalizálásnak (persze kivételekkel), majd egy teljes árbefagyasztás következett 1943-ban.

1946-ban az árszabályozást (Paul Samuelson és más vezető közgazdászok tiltakozása ellenére) hatályon kívül helyezték,

hogy aztán 1950-ben a koreai háború idejére ismét bevezessék, majd 1953-ban ismét hatályon kívül helyezzék. Az 1960-as években a Kennedy- és a Johnson-kormányzat bevezette az árszabályozási „irányvonalakat”, amelyeket a US Steel megszegett, és ezzel komoly konfrontációt váltott ki a kormányzattal. A következő évtizedben Richard Nixon 1971-ben és 1973-ban is árbefagyasztást vezetett be, majd ezt követően rugalmasabb irányzat következett.

A szövetségi árpolitikának ebben az időszakban kettős célja volt: kezelni az olyan vészhelyzeteket, mint a háború (vagy, mint az 1971-es esetben Nixon újraválasztása), és összehangolni a legfontosabb ár- és bérvárakozásokat békeidőben úgy, hogy a gazdaság elérje a teljes foglalkoztatottságot, miközben a reálbérek (tehát az inflációval kiigazított) bérek összhangban alakulnak a termelékenység növekedésével.

Galbraith egyfajta aktív gazdaságpolitikai egyensúlyteremtő folyamatot ír le ezzel, amelyben központi szerepet játszott az árszabályozás.

Meglehetős sikerrel: amint azt Amerika háború utáni növekedési, munkahelyteremtési és termelékenységi rekordjai példázzák, ezek a politikák rendkívül hatékonynak bizonyultak, ezért a főáramú közgazdászok egy ideig nélkülözhetetlennek tartották őket.

Az árpolitikák megszüntetése mellett szóló érveket aztán nagyrészt az üzleti lobbicsoportok terjesztették elő,

amelyeknek elegül volt az ellenőrzésekből, mivel ezekkel a kormányzat beleszólt a profitabilitásba és azt is korlátozta, hogy kedvük szerint éljenek (vissza) piaci erejükkel.

A neoliberális közgazdászok – főként Milton Friedman és Friedrich von Hayek – aztán

új korszakot nyitottak a közgazdaságtanban, akadémiailag legitimálva az állam kivonulását a gazdaságból.

E közgazdászok teljes tudományos eszköztárukkal beálltak a nagyvállalati érdekcsoportok mögé. Olyan tökéletesen versenyző cégek és piacok vízióját idézték meg, amelyek árai tökéletesen szabadon és rugalmasan alkalmazkodnak, hogy a gazdaságot örökös egyensúlyban tartsák, ráadásul mindezt a teljes foglalkoztatás mellett, idézi fel Galbraith azt a szélsőségesen liberális gazdasági irányt, amely

tudományosan érvelt amellett, hogy ha az állam kivonul a gazdaságból, akkor tökéletes rend alakul ki

és minden jóléti cél még jobban is alakul majd, mint állami aktivitás mellett. Mára bebizonyosodott, hogy nem is tévedhettek volna nagyobbat Friedmanék.

Az efféle neoliberális fantáziáktól szenvedő közgazdászok 1981 előtt nem töltöttek be közhatalmi pozíciókat Amerikában. Az 1970-es években azonban a sikeres árpolitika fenntartásának gyakorlati feltételei tényleg kezdtek erodálódni, így az árszabályozási tevékenység alól kezdett kicsúszni a világgazdasági talaj.

A problémák megsokszorozódtak a nemzetközi árfolyamrendszer 1971-es összeomlásával, az olajárak feletti ellenőrzés elvesztésével 1973-ban, valamint a külföldi ipari versenytársak (először Németország és Japán, majd Mexikó és Dél-Korea) felemelkedésével.

A közgazdász hozzáteszi, hogy Reagan és jegybankára, Volcker sikerrel vette fel a harcot az inflációval szemben, ami Carternek nem sikerült.

Reaganék ugyanis hajlandóak voltak megfizetni a hatalmas árat: 1982-ben 10 százalék fölé ugrott a munkanélküliség,

globális adósságválság tört ki, amely majdnem a legnagyobb amerikai bankok összeomlását okozta, és megkezdődött az ipar széles körű leépülése, különösen a középnyugati régióban. Az új gazdasági főáram ezt a szomorú eredményt védte: tévesen hirdette, hogy az árpolitika teljes kudarcot vallott, így bármilyen is a jelenlegi gazdasági helyzet, annak nincs alternatívája.

A Reagan-korszak politikái egyúttal megágyaztak Kína felemelkedésének. Ahogy az idézett Isabella Weber elemzéseiből kiderül, Kína gazdasági stratégiája az 1980-as években az 1940-es évek amerikai politikájához hasonlóan lassú kiigazításokkal járó folyamatos árszabályozásra épült. Kína még akkor is folytatta ezt a fokozatos, óvatos megközelítést, amikor az 1990-es években Oroszország gazdasága összeomlott a sokkszerű árliberalizációt követően.

Kína más utat választott, stratégiai árszabályozást folytatott, amit eszközként használt ahhoz, hogy hazai ipara megerősödjön, miközben Amerikáé már hanyatlásnak indult.

Újból árszabályozásra lenne szükség

Sok éven át az infláció alacsony maradt, mert a bérek stagnáltak (különösen Amerikában), és a Kínából importált áruk olcsók voltak (ahogy az energia és a nyersanyagok is, az erős dollárnak és a jóval később bekövetkezett palaenergia-bummnak köszönhetően).

A COVID-19 világjárvány azonban megzavarta ezt a világot, olajársokkot okozott, és hiányt teremtett számos termék esetében, nagyrészt innen ered a jelenlegi amerikai „infláció”, véli Galbraith. A Makronóm elemzése is rámutat, hogy ez a helyzet lehetőséget teremt a koncentrált amerikai gazdaság legnagyobb szereplői számára, hogy az infláció ürügyén árat emeljenek.

A szakértő szerint újra árszabályozásra lenne szükség, persze nem minden területen, csupán néhány alapvető esetben. De mi számítana a mai világban stratégiai fontosságú terméknek és stratégiai árnak? Galbraith szerint ilyen az olaj: bár az olajárakat már elkezdte visszavetni az amerikai stratégiai kőolajkészletből történő értékesítés, ez az intézkedés csak átmeneti. Az energiapolitika és az árképzés hatalmas kihívást jelent majd a jövőben, mivel az egész rendszert át kell alakítani az éghajlatváltozás mérséklése érdekében.

Aztán ott van az egészségügy, és különösen az egekbe szökött gyógyszerárak. Egy állami beszerzési ügynökség segítene ezen a téren; de a Medicare for All egy kifejezett árkontrollal együtt még jobb lenne. Egy megfelelő jogkörrel rendelkező állami ügynökség az ellátási láncban is megfékezhetné az emelkedő árakat, megállítva az opportunista árdrágítást.

Végül ott van a szolgáltatási ágazat. Itt a béreknek méltányossági okokból kell emelkedniük, és bár az inflációs mérőszámokban megjelenhetnek ezek az emelések, ez a hatás szerény lesz a szakértő szerint.

Galbraith megközelítéséből az következik, hogy minden országnak érdemes azonosítania azokat a szektorokat és stratégiai termékeket, amelyek esetében valamiféle árszabályozást vezet be. Ez egy kis országban természetesen más is lehet, mint az Egyesült Államok esetében.

Ha az ellátási lánc problémáit sikerül rendezni, akkor a jelenlegi inflációs téboly valószínűleg a nyár elején lecseng, véli a közgazdász.

Ha azonban az infláció továbbra is fennáll, a kormánynak be kell avatkoznia a stratégiai árak irányítása érdekében, hogy ezeken keresztül befolyásolja az inflációt.

Amennyiben ez nem sikerül, a következő legjobb megoldás az, ha nem teszünk semmit, és határozottan kijelentjük, hogy a szakpolitikai eszközöket a teljes foglalkoztatottság védelmére fogjuk használni az árstabilitás elérése helyett, ahogyan azt az amerikai törvények előírják.

A közgazdász meglep: szerinte a legrosszabb megoldás az lenne, ha az inflációs problémát a Fedre hárítanánk, amely úgy fogja emelni a kamatlábakat és úgy fog harcolni az infláció ellen, hogy közben komoly jóléti károkat okoz, visszafogva a gazdaságot. A Fed beavatkozásával drágulnának a diákhitelek, a bérleti díjak, a jelzáloghitelek és gazdasági stresszhelyzet alakulna ki.

Épp ezt, a kamatemelést javasolják korunk főáramú közgazdászai, mert Galbraith szerint ők megrekedtek az elmúlt 40 éve uralkodó főáramú gondolkodásmódban.

Kedvelje a Makronómot Facebookon!



Összesen 9 komment

Jelenleg csak a hozzászólások egy kis részét látja.
Hozzászóláshoz és a további kommentek megtekintéséhez lépjen be, vagy regisztráljon!

A kommentek nem szerkesztett tartalmak, tartalmuk a szerzőjük álláspontját tükrözi.
Hozzászóláshoz és a további kommentek megtekintéséhez lépjen be, vagy regisztráljon!

Bejelentkezés