A Bajnai-rejtély

„Ember formájúbb volt, mint bármelyik politikus. Hibái és vétkei is emberi, és nem politikusi hibák és vétkek. Talán ezért fájóbbak. Egy neomachiavelliánus politikus eszközként használ és eldob –így természetes. De Bajnai érző szívű, felelősséggel bíró ember. Bizalmat hirdetett, és senkiben sem bízott – önmagában sem. Hitt a lojalitásban, az adott szóban. Nem volt lojális, és nem tartotta a szavát.

Emberek idejüket, pénzüket, néha életüket tették rá, nem viszonozta. Rendes és tisztességes ember volt, aki végül mindenkit cserbenhagyott. Legelőször valószínűleg 2012. októberi önmagát. Maga sem tudta, hogy mikor árulta el magát, de azt érezte, hogy belső magjában tört el valami. Mire a választásokhoz ért, már megkínzott és önvádaktól gyötört, kiégett politikussá vált. Hívei és barátai, akik a magyarországi modernizációs kisebbségből, nagyrészt tanult és gondolkodó, nyitott és szabadságra vágyó, nyugati életvilágra vágyó fiatalokból kerültek ki, először értetlenül, aztán dühösen és sértetten nézték. Bajnai bukásával 2014 tavaszán ők is elbuktak.

Kiben hittünk? Miért hittünk? Mit rontottunk el? Ennyire hülyék lettünk volna? Ennyire rossz az emberismeretünk? Az idősebbek és a hozzá közelebb állók szinte vele haltak. Nem szégyellem bevallani, hogy Bajnai holtteste mellett, vérző, talán halálos sebbel ülök. Szerettem. Hittem benne. Segítettem. És elvesztettem. Sziszüphosz érezhetett így, amikor a hegytetőn a szikla kicsúszott markoló kezéből és zúdult le a mélybe.”