A héten tucatnyi úgynevezett „deviza-pert” tárgyalnak. Nem kell jóstehetség, hogy tudjuk: a bankok jogi képviselői bármivel is próbálkozzanak, sorra fogják elbukni a pereket, hiszen mintha a bizonyítási, érvelési pozíciót számukra teljesen ellehetetlenítenék. Persze a médiavisszhang azt sugallja, hogy most „meglakol az összes gonosz bank” és kimondják rájuk a végzetes ítéletet, miszerint tisztességtelen általános szerződési feltételeket alkalmaztak; és gyakorlatilag a remény sem csillan fel, hogy majd másod-, vagy harmadfokon ott lesz az igazság. S hogy lássuk a sarkítást is a történetben, az egyik devizaper lezárultával elhangzott az egyik rádióban, hogy kimondták az ÁSZF-ek tisztességtelenségét, mivel azok kidolgozásában a fogyasztó nem vett részt! Szerintük mégis mit jelent az ÁSZF? A blankettáknak pont az a lényege, hogy előre kidolgozza valamely szerződő fél!
A tisztességtelenség megvilágításához olyasmit emelnék ide, amire a magyar Ptk. kidolgozói valószínűleg nem támaszkodtak, ám érdemes észrevenni az árnyalatok közötti hasonlóságot. Az angolszász jogrendszerben az „unconsionability” kifejezés, tehát a „súlyos méltánytalanság elve” él, amely kifejezést először 1751-ben, az Earl of Chasterfield v. Jannsen ügyben használtak (1).
Ekkor ezt a fajta ügyletet a bíróság a következőképpen határozta meg: „egyetlen józan eszénél lévő és nem tévhitben élő ember sem kötne meg egyrészről, és egyetlen becsületes és tisztességes ember sem fogadna el a másik részről, amelyik tehát méltánytalan ügylet.” (2).
Tehát közvetve az angolszász jogrendszerben is megjelennek azok a jogelvek, melyekkel a magyar jogrendszerben is operálunk: a „józan eszénél lévő ember” akár az általában elvárható magatartásnak is megfeleltethető, a „becsületes, tisztességes” jelzők pedig a jóhiszeműség és tisztesség elvét jelentik a magyar jogban. Jól látszik, hogy ilyen téren az angolszász jogrendszer előrébb tartott, mivel már rájöttek a blankettákban rejlő veszélyekre és ezek kivédésének érdekében lépéseket is tettek, azonban az említett elvek ugyanúgy kell, hogy vonatkozzanak a fogyasztóra, mint az ÁSZF kidolgozójára.
S hogy a jelen kérdésre vetítsük az előbb kifejtetteket; ki az „a józan eszénél lévő ember”, aki sorra veszi fel a hiteleket és nem gondol egy devizaalapú hitelnél arra, hogy itt bizony hosszútávon nem lesz fix törlesztőrészlet? Mert ne mondja senki azt, hogy ez nem tartozhat a saját felróható magatartás körébe – amire persze nem lehet a bíróság előtt hivatkozni, így inkább mélyen hallgatnak az érintettek arról, hogy itt bizony a felelőtlenség áll mindennek a hátterében.
A 93/13/EGK irányelvhez csatolt úgynevezett „fekete lista” utal arra, hogy melyek azok a feltételek, amelyek ha nem is mindig tisztességtelenek a szerződésekben, potenciálisan azok lehetnek. A lista felsorolja azokat a pontokat, amelyek ilyen kikötéseket rejthetnek magukban: – a felelősséget kizáró vagy korlátozó kikötések;
– olyan kikötések, amelyekkel a fogyasztó a jogairól „önkéntesen” lemond, mindenféle kompenzáció nélkül;
– a fogyasztó szerződésszegése, egyoldalú szerződésmódosításának szankcionálása, mellette ugyanezeknek a lehetőségeknek a nyitva hagyása az eladó, szolgáltató (jelen esetben a bank) részére;
– az ármódosítás (jelen esetben kamatmódosítás) lehetőségének nyitva hagyása, vagy annak későbbi időpontban való meghatározása, anélkül, hogy a fogyasztó ettől a szerződéstől később elállhatna;
– a határozott időre kötött szerződések meghosszabbíthatóságának előírása;
fogyasztó igényérvényesítését korlátozó rendelkezések
A devizahitel-szerződésekre irányadó régi Ptk. a 205/A. és 206. §-nál részletesen szabályozza az ÁSZF-eket, a szerződéskötés menetét, valamint a felek jogait és kötelezettségeit. A 205. § megfogalmazása látszólag semmi kivetnivalót nem hagy, bennem mégis kétely merül fel: mikor mondja azt a bíróság, hogy egy-egy jogviszony már nem csak a két félre tartozik, és mikor lát inkább „nemzetgazdasági érdeket” helyette? Ha a bírósági gyakorlatot nézzük általában, akkor a bíróság inkább folyamodik ahhoz, hogy megállapítja a szerződés részbeni hatálytalanságát, esetleg semmisségét; majd ezzel úgy véli, az ő kötelezettségeit teljesítette is, s ezért már nem is nyúl a módosítás eszközéhez. És most is ott fognak állnak tucatnyian, hogy semmis az ÁSZF-ben alkalmazott valamely feltétel, de közben nincs alternatíva, hogy ez hogyan lett volna jobb.
Most mégis mit akar a bíróság? Persze kimondja a semmisséget, örülnek az adósok, de akkor innen hova tovább? Mindez a bankokra egy maréknyi eladósodott felelőtlen hitelfelvevő miatt hatalmas terheket ró, amelyek – ne legyen tévképzetünk – ismételten a fogyasztón kerülnek majd behajtásra. Persze nem a mostani pernyertesek isszák meg ennek a levét, hanem az összes hitelfelvevő.
Tudva, hogy a bankok nem ma született bárányok, mégis azt állítom, hogy ezek az eladósodások nem a bankok egyoldalú kamatemelésein csúsztak meg. Persze, mielőtt bárki is nyúlna a kőért, hogy megkövezzen, nekem is van egy kikötésem: kérem azt az eladósodott devizahitelest, aki ott verte a bank előtt a tamtamot, hogy a számára lényegesen kedvezőbb feltételekkel nyújtott kölcsön mennyire előnytelen a többi fogyasztóval szemben. Mindeközben pedig remélem, tüntetése közepette az ÁSZF-et elemezte, satírozta a tisztességtelen szerződési feltételeket, és előre kalkulált egy esetleges forintgyengülés esetén alkalmazandó tervvel, mert látta mi történt kilencven környékén a szintén svájci frankban felvett hitelekkel – persze akkor még sajtóvisszhang nélkül. Mert most vakon elhiszik, hogy ez egy olyan példátlan dolog volt, aminek soha előzőleg nem volt párja… Nézzük meg a kilencvenes évek elején a svájci frank árfolyamának ingadozását… Még mindig hitetlenkedünk?
Jegyzetek:
1. Kenny, Mel – Devenney, James – O'Mahony, Lorna Fox (eds.): Unconscionability in European Private Financial Transactions: Protecting the Vulnerable, Cambridge University Press, 2010, 159-160. o.
2. Molnár Edina: A tisztességtelennek minősülő általános szerződési feltételek s a fogyasztók érdekében történő ügyészi tevékenység lehetőségei, In: Ügyészek Lapja, 2002./2., 9. o.
