Mi várhat még ránk? Jön a pénzügyi elnyomás!

Russell Napier sosem tartozott az örökös inflációra figyelmeztetők közé. Ellenkezőleg, évekig írt a globalizált világgazdaság deflációs erejéről. Két évvel ezelőtt azonban fordult a kocka, és Napier az infláció ördögi visszatérésére figyelmeztetett. Telibe talált. Megint. A The Market NZZ-nek adott beszélgetésben elmagyarázta, hogy a legtöbb fejlett gazdaságban miért zajlik alapvető változás, és miért nem érvényes többé az a rendszer, amelyhez a legtöbb befektető az elmúlt 40 évben hozzászokott.

Napier már 2020 nyarán azt jósolta, hogy az infláció visszatér. Jelenleg Európában és az Egyesült Államokban több mint 8 százalék feletti az infláció. Előrejelzését fenntartja, és azt is, hogy ez az infláció strukturális jellegű, nem ciklikus. Mindeközben alapvető változást tapasztalunk a legtöbb nyugati gazdaság belső működésében.

Háttérbe szorul a “piacok mindeható ereje”

Az elmúlt négy évtizedben hozzászoktunk ahhoz az elképzeléshez, hogy gazdaságainkat a szabad piacok irányítják. Jelenleg azonban egy olyan rendszer felé haladunk, ahol az erőforrások elosztásának nagy részét már nem a piacokra bízzuk. Itt Napier nem parancsgazdaságot vagy a marxizmust érti, hanem 

A franciák ezt a rendszert "dirigistának" neveznék. Persze ez nem újdonság, hiszen 1939 és 1979 között is a világon szinte mindenütt  ez a rendszer uralkodott. Csak elfelejtettük miképp működik, mert a legtöbb közgazdász a szabad piacgazdaságtant tanulta, nem pedig a történelmet.

Napier szerint a váltás főképp azért történik, mert az adósságszintünk túl magasra nőtt. 

A 2008-as nagy recesszió már világossá tette számunkra, hogy ez az adósságszint túl magas. 2008-ban a világgazdaság a deflációs adósságfelszámolás szélére került, ahol az egész rendszer összeomlásának veszélye állt fenn. 

Ezt már évek óta tudtuk, és már nem bírjuk elviselni a normális, szükséges recessziókat anélkül, hogy ne félnénk a rendszer összeomlásától. Ezért Napier szerint a GDP-hez viszonyított - magán- és államadósság szintjének csökkennie kell, és ennek legegyszerűbb módja a nominális GDP növekedési ütemének növelése. Ez történt a második világháborút követő évtizedekben is.

Russel Napier a folyamat fő érveként azt hangoztatja, hogy

Azzal, hogy a Covid-válság idején állami garanciákat adtak a bankhitelekre, a kormányok gyakorlatilag átvették a pénzteremtés ellenőrzésének lehetőségét. Sokan ezt csak egy átmeneti vészintézkedésnek tekintették a járvány hatásainak leküzdésére, most azonban újabb vészhelyzet van, az ukrajnai háború és az ezzel járó energiaválság.

Kormánygaranciás hitelek Európában is

A fentiek okán  – Napier szerint – a kormányok nem fognak visszalépni ezektől a politikáktól, mindig akad majd vészhelyzet. A folyamatot azzal is alátámasztja, hogy 2020 februárja óta például 

Nemrégiben – mint ismert – Németország egy hatalmas új garanciarendszerrel állt elő az energiaválság hatásainak fedezésére. Ez lett az új normalitás. A kormány számára a hitelgaranciák olyanok, mint a varázslatos ingyen pénzt termő fa. 

Nem kell több államadósságot kibocsátaniuk, nem kell adót emelniük, egyszerűen csak hitelgaranciákat adnak a kereskedelmi bankoknak. És a hitelgaranciák csak egy függő kötelezettséget jelentenek az állam mérlegében.

legyen szó az energiáról, az egyenlőtlenségek csökkentését célzó projektekről vagy az éghajlatváltozás elleni küzdelmet célzó általános beruházásokról. 

A kormányok tudják irányítani a hitelek és ezáltal a pénz növekedését, és vele együtt a gazdaság nominális növekedését is ellenőrizhetik.

Mivel a nominális növekedés a reálnövekedésből és az inflációból áll, ennek legegyszerűbb módja a magasabb infláció. Napier szerint

Persze ezt hivatalosan soha senki nem fogja kimondani, és a legtöbb politikus valószínűleg nincs is tisztában ezzel – véli.

Russel Napier úgy látja, hogy a fogyasztói árinfláció a 4-6 százalék közötti tartományban fog elhelyezkedni. Az energiasokk nélkül valószínűleg már most is ott tartanánk. Azért 4-6 százalék, mert ez egy olyan szint, amit a kormányok még megúszhatnak. 

A pénzügyi elnyomás azt jelenti, hogy 

Elismert közgazdászok és központi bankárok érvelnek már úgy, hogy az inflációt valóban magasabb szinten kellene hagyni, mint a korábban kitűzött 2 százalékos cél. A viszonyítási keretünk máris felfelé tolódik.

Ebben a folyamatban mára megszűnt a kapcsolat a központi bankok retorikája és a kormányok cselekedetei között. A monetáris politika igyekszik keményen a fékre lépni, míg a fiskális politika hatalmas kifizetésekkel próbálja enyhíteni az emelkedő árak hatásait. 

Például a német kormány 200 milliárd eurós programja, a háztartások és az ipar védelmére fiskális ösztönzőként hat, miközben az EKB megpróbálja visszafogni a monetáris politikáját. Mivel ez vészhelyzeti finanszírozásnak minősül a kormány megteheti. Ahogy 

Napier szerint a központi bankok tehetetlenek. Ez egy olyan hatalomváltás, amit nem szabad alábecsülni. Az elmúlt 40 év egész gazdasági rendszere arra a feltételezésre épült, hogy a hitelek és így a gazdaságban lévő széles pénzmennyiség növekedését a kamatlábak szintjén keresztül szabályozzák, és hogy a központi bankok szabályozzák a kamatlábakat. Most azonban, amikor

A folyamatban először is a kormányok közvetlenül beavatkoznak a bankszektorba. A hitelgaranciák kibocsátásával gyakorlatilag átveszik az irányítást a széles értelemben vett pénzteremtés felett, és oda irányítják a befektetéseket, ahová ők akarják. Ezután a kormány a pénz növekedési rátájának tartósan magas, de nem túl magas szintjére törekszik.

A kormány képes meghatározni a széles értelemben vett pénz és a nominális GDP növekedési ütemét. Ha tudja, hogy a gazdasága, mondjuk, 2 százalékos reálnövekedésre képes, akkor tudja, hogy a többit majd az infláció töltené ki. Harmadik előfeltételként szükség van egy olyan hazai befektetői bázisra, amelyet a szabályozási keretrendszer befogad, és amelynek meg kell vásárolnia az állam kötvényeit, függetlenül azok hozamától. Így megakadályozza, hogy a kötvényhozamok az inflációs ráta fölé emelkedjenek. Mindez ma megvan, mivel 

Ezzel egy olyan mechanizmusról, ahol a banki hiteleket a kamatlábak szabályozzák, egy olyan mennyiségi mechanizmusra térünk át, amely át van politizálva.

Recesszió jön, de a banki hitelállomány nő…

Napier figyelmeztet a hitelek átpolitizálódására is. Jelentős növekedési lassulást látni, sőt recesszió felé tartunk, de a banki hitelállomány még mindig nő. A bankár klasszikus definíciója az volt, hogy esernyőt ad kölcsön, de az első esőcseppek láttán visszaveszi. Ezúttal nem így van. A bankok továbbra is hiteleznek, sőt még a rossz adósságokra képzett céltartalékokat is csökkentik. Arra számítanak, a kormány nem engedi, hogy a nagy adósok csődbe menjenek. A bankár, aki hisz a kormányzati garanciákban, továbbra is hitelez, és a nominális GDP tovább nő.

A kötvénypiaci őrei pedig nem fognak beavatkozni és lényegesen magasabb hozamot követelni az államkötvényeken, mert már most is van egy olyan befektetői bázis, amelyiknek csak államkötvényeket kell vásárolnia.

Napier mindezt a pénzügyi elnyomással kapcsolatosnak tartja, de sokaknak népszerű lesz. 

És a választott kormányok azt állítják, hogy követik az emberek akaratát, amivel szemben egyetlen jegybankár sem fog ellenkezni.

A pénzügyi elnyomást abban látja, hogy 4-6 százalékos inflációs ráta és a 6-8 százalékos nominális GDP-növekedés mellett,

Az emberek bére emelkedni fog. A pénzügyi elnyomás a vagyont a megtakarítóktól az adósokhoz, az öregektől a fiatalokhoz helyezi át. Ez lehetővé teszi, hogy sok beruházás irányuljon olyan dolgokba, amelyek fontosak az embereknek. Például ez jelenthet óriási homeshoring vagy friendshoring fellendülést, hatalmas mértékű tőkebefektetést a saját gazdaságunk újraiparosításába.

Napier szerint ahhoz, hogy a GDP-hez viszonyított átlagos teljes adósságot a mai 300 százalékról 200-ra vagy az alá csökkentsék, még legalább 15 év kormányzati irányítású beruházásra és pénzügyi elnyomásra lesz szükségünk. Először jön a látszólag jóindulatú rész, amelyet a tőkebefektetések fellendülése és a nominális GDP magas növekedése hajt. Ez sokaknak tetszeni fog.

Mi lesz ennek a vége?

A folyamat végeként viszont ez az 1970-es évek stagflációját vizionálja, amikor 

A stagfláció ugyanis az évek óta tartó, rosszul elosztott tőke után következik be, ha a kormány túl sokáig avatkozik be a tőke elosztásába. Amikor az Egyesült Királyság kormánya ezt tette az 1950-es és 60-as években, rengeteg tőkét csoportosított a szénbányászatba, az autógyártásba és a Concorde-ba.

Napier szerint, amikor a rosszul elosztott tőke magas nyomorindexben nyilvánul meg, akkor fognak az emberek ismét a rendszer megváltoztatására szavazni. Amit 

A következő húsz évben (újra) meg kell ismerkedni az utoljára nálunk Magyarországon 1989 előtt emlegetett politikai gazdaságtan fogalmaival.