Adományokkal segíti a koronavírus elleni küzdelmet a Design Terminal

2020. április 21. 11:35

Alapítványt, segélyszervezetet és civil kezdeményezést segít azonnali, 2,5 milliós pénzadománnyal az innovációs ügynökség. 

2020. április 21. 11:35

Másfél millió forinttal támogatja a Design Terminal a Magyar Ökumenikus Segélyszervezetet. A karitatív közösség ezekben a hetekben azok megsegítésére fókuszál, akiket otthon és tartalék nélkül ért a világjárvány. A szervezet átmeneti otthonokat tart fent olyan családok számára, akik valamilyen okból elvesztették lakhelyüket. A Design Terminal támogatása az egyik ilyen miskolci otthon egy havi ellátást tudja biztosítani. Ebben a házban jelenleg negyven fő él, akik számára különösen nehéz a mostani helyzet. 

Ötszázezer forinttal az Egyedülálló Szülők Klubja Alapítványt is segíti a Design Terminal. Az alapítvány a közel félmillió magyar, egyszülõs család boldogulását támogatja. A támogatásból élelmiszert, tisztítószereket tartalmazó csomagokat állítanak össze azok számára, akik a válság eredményeként bevétel nélkül maradtak a gyermekeikkel. 

Szakmai küldetését szem előtt tartva „az innovatív Magyarországért” is tesz az ügynökség azzal, hogy további ötszázezer forintot ajánlott fel a „3D nyomtatás a koronavírus ellen” civil összefogás számára. A Facebookon már kétezer-nyolcszáz tagot számláló kezdeményezés célja, hogy önkéntes alapon nyomtassanak plexi arcvédő pajzsokat az egészségügyben dolgozók számára. A Design Terminal adományát a csapat közvetlenül anyagköltségekre fordítja.

A Design Terminal csapata e felajánlásokkal köszöni meg a helytállást az országért erőn felül teljesítőknek, és hitet tesz amellett, hogy közös erővel sikerülni fog a kilábalás. 

Összesen 1 komment

A kommentek nem szerkesztett tartalmak, tartalmuk a szerzőjük álláspontját tükrözi. Mielőtt hozzászólna, kérjük, olvassa el a kommentszabályzatot.
Sorrend:
A kánya
2020. április 21. 17:03
Bozóki András IN MEMORIAM 2020. 04. 20. Napok óta egy fiatal olasz tüdőgyógyász feljegyzése jár a fejemben, aki ott volt a koronavírus elleni harc frontvonalában. A halottakat látva megrendülten búcsúzott. Mind elmennek. Némán, alázattal, amilyen alázatos némaságban, munkával és áldozattal telt az életük. Elmenőben van egy teljes nemzedék. Ők azok, akik az élelemért vívott hajszában a légópincékből olykor kitörve a bőrükön érezték a háború bűzét, a nélkülözést és a veszteségeket. Kérges tenyerek, mélyen árkolt arcok mennek most el, s velük együtt távozik a gyilkos napon és a metsző hidegben töltött idők emlékezete. Testek, amelyek atlétatrikóban és újságpapírcsákóban tonnaszám hordták a törmelékeket, cementet kavartak, és meghajlították a vasat. Elmenőben a Lambretták nemzedéke, az ötvenes-hatvanas éveké, az első hűtőszekrényeké, a fekete-fehér tévéké. Lepedőbe csavarva hagynak el bennünket, mint megannyi Krisztus, ők, a gazdasági boom megteremtői, akik életük és verítékük árán felemelték ezt a nemzetet, és olyan gazdasági jóléttel ajándékoztak meg bennünket, amit büntetlenül élveztünk hosszú ideig. Velük együtt távozik most a tapasztalat, a belátás, a türelem, a rugalmasság, a tisztelet és ki tudja, hány órányi elfeledett imádság. Magányosan mennek el, a kezüket senki nem fogja, nem lehelnek utolsó csókot az arcukra. Mennek a nagyszüleink, országunk történelmi emlékezete, az emberiség kulturális öröksége. Itália tartozik nektek egy köszönömmel, 60 millió kedves gondolattal, amely utolsó utatokon elkísér. Így is lehet emlékezni rájuk, a szülők, nagyszülők nemzedékére. A fenti sorokat az olaszokról, az ottani boomer nemzedékről írták, akikhez történetesen nekem is volt némi közöm: másfél évet éltem közöttük, megfigyeltem szokásaikat, ismerem hanghordozásukat. Nincs rájuk jelző, legyen elég annyi, hogy hihetetlen figurák. Egyszerre tudnak tiszteletet és szeretetet ébreszteni. Elmennek azok a régivágású férfiak, akik a toszkán kisvárosok utcáin még táskarádión hallgatták a hétvégi meccseket. Azok, akik még tudták, hogy reggel cappuccinót iszunk, délután meg espressót. Akik Roberto Rossellini, Vittorio De Sica és Dino Risi filmjein nőttek fel. Akik időskorban is elegánsan mentek ki az utcára, divatos férficipőben, barnás vagy zöldes árnyalatú zakóban, nyakkendőben, halványkék ingben. Akik tudtak borbélyhoz beülni, úri szabóhoz menni, Gazzettát olvasni és bárban délután udvarolni. Akik az asztalfőn ültek családi ebédeken, elsőként kezdtek hozzá a spagettihez, és akik lebarnult felsőtesttel irányították a családot az augusztusi tengerparti nyaraláson. Akik még grappát ittak, nem aperol spritzet, és nem tették le időben a cigarettát. Akik egykor azon vitáztak, hogy Mazzola vagy Rivera volt-e jobb a San Siróban a Derby della Madonninán. És a nők, a korzóra szépen kiöltöző, a barátnőkkel eltervezett délutáni dumcsizásra divatos táskával, napszemüvegben érkező itáliai nők. Akik a városban hódítanak, és otthon irányítanak. Megannyi Mamma Roma, a sok helyi Anna Magnani, Giulietta Masina és társaik. Akik a tradicionális olasz családban karmesterként főzték, koordinálták a vasárnapi ebédet, és arrébb hessentették a túl korán arra ólálkodó, korgó gyomrú kiskomákat. Lehet szépen búcsúzni. Lehetne Magyarországon is. Méltósággal, önismerettel. Ahogy Hans Castorp madame Chauchat testén, hadd lássunk át magunkon itt ez estén. Mi viszont olyan országban élünk, ahol a betegségeket politikai nyomásra letagadják. Olyan országban, ahol hős lehet abból a riporterből, aki a menekülteket gáncsolja és rugdossa. Ahol az állam nem fizeti ki a romáknak az Európai Bíróság által megítélt kártérítést. Ahol a szabad intézmények legnagyobb patrónusa ellen antiszemita kampányt indítanak, és a képmását a villamosok lépcsőjére teszik, hogy mindenki rátaposhasson. Olyan országban, ahol a menekülteket központi utasításra egy térre terelik, megfosztják őket tisztálkodási lehetőségeiktől, és nem engedik tovább. Ha pedig gyalog elindulnak, arról propagandafilmet készítenek, amelyből kivágják a kisgyermekeket, nehogy a nézőben együttérzést keltsenek. Nálunk a betegek helyett a kórházigazgatókat tesztelik. Mármint politikailag. Azt ellenőrzik, hogy az igazgatók kirúgják-e a kezelésre szoruló akut és krónikus betegeket 36 ezer kórházi ágy felszabadítása érdekében, amelyek a koronavírusos páciensekre várnak. A rezsim teszteli az orvosokat, hogy engedelmeskednek-e, ha foglalkozás körében elkövetett veszélyeztetés bűncselekményének elkövetésére kapnak parancsot. Hajlandók-e megszegni a gyógyításra tett hippokratészi esküjüket, és részt vesznek-e a kormányzat kísérleti stádiumban lévő, nagyívű eutanázia-programjában. A jövőre beígért nyugdíjemelés forrását előbb ki kell termelni : márpedig ha túl sok a nyugdíjas, fejenként kisebb összeg jut nekik. A koronadiktatúra kormánya Spártához képest abban újít, hogy nem az újszülöttekkel, hanem az idősekkel szemben alkalmazza a Taigetosz-politikát. Először erős kampánnyal rákényszeríti az állampolgárokat, hogy a magánnyugdíj-pénztárból lépjenek vissza az államiba. Azt ígéri de nem tartja be , hogy befizetéseiket egyéni számlákon fogja nyilvántartani. Utána a társadalombiztosítás fogalmát tünteti el az alaptörvényből. Ezt követi az egészségügyi intézményrendszer elengedése, elvégre nincs ingyen napozóágy még az általuk lenyúlt balatoni kempingekben sem. Amikor a szociálliberális érában Molnár Lajos egészségügyi miniszter csökkentette a kórházi ágyak számát, az ellenzékben lévő Fidesz első számú közellenségként tekintett rá. Pedig akkor tízezer kórházi ágyról volt szó, most pedig annak három és félszereséről. A járvány után egy rendelettel ezeket akár örökre is kivonhatják a forgalomból. Lehet, hogy így lesz, lehet, hogy nem honnan is tudhatnánk, hiszen a vezénylő tábornok hiteles tájékoztatás helyett már megint hadgyakorlatot tart. Járvány idején érdemes újra tanulmányozni a diktatúra nyelvét. Az őszinte beszéd manapság éppúgy hiánycikk, mint az élesztő. Egyrészt ott van a már ismerős, napalmbombaként mindent felégető, lebutított, egybites propaganda. Másrészt visszatért a már elfeledettnek hitt bürokratikus bikkfanyelv. Amikor tényleg komolyan mondani kellene valamit, akkor a rezsim szóvivői csak makogni tudnak. Nem a nyílt kommunikációra képezték ki őket, hanem a titkolózásra, de igazából ez sem megy, mert folyamatosan leleplezik magukat. Kiss Róbert ezredes, a haveri junta egyik arca a magyar nyelvvel folytatott kilátástalan küzdelmében idáig jutott: Nyilván akkor fogunk megalapozott döntést hozni atekintetben, hogy ha a rendelkezésre álló adataink mindig azt a képet mutatják, amelyek valósan mind a budapesti, mind pedig országszerte képet mutatnak. Alles klar, mondaná erre a német. Az országot az 1950-es évek szenvedései után talpraállító háborús nemzedék úgy búcsúzik, hogy nem néz utánuk senki. A rezsim emberei ide-oda pakolható testeknek tekintik őket, akikbe halni jár a lélek. Megkapják a gúnyos boomer jelzőt is. Nincs köszönet, nincs kegyelem. Pedig nagyrészük már a járvány előtt elment, hiszen nálunk a születéskor várható élettartam jóval alatta marad a nyugati társadalmakénak. Itthon már az is privilégiumnak számít, ha valaki megéri azt a kort, amelyben a vírus elsőszámú áldozata lehet. Túl sok diktatúra volt ebben az országban, túl nagy akarnokság, túl sok alkalmazkodás, túl nagy szegénység, túl sok megtört gerinc. Túl sok stressz, frusztráció, sérelem, gyűlölet. És van, aki éppen erre épít politikát, pontosabban tovább rombol. Neve elhallgatását kérő forrásunk úgy fogalmazott, hogy ő inkább nem mond semmit.
Jelenleg csak a hozzászólások egy kis részét látja. Hozzászóláshoz és a további kommentek megtekintéséhez lépjen be, vagy regisztráljon!