Tölgyessy: Amikor gyenge a baloldal, szalad a nyugati lapokhoz

2021. november 19. 10:00

Magyarország a címlapokon: 1848 korántsem egységes megítélése, Kossuth angolszász turnéinak hatása, a századforduló utáni presztízsvesztés, Horthy, 1956, Kádár, a rendszerváltás, a baloldal és jobboldal küzdelme, 2006, s az elmúlt évtizedben Orbán Viktor miniszterelnöksége 2020-ig – vaskos kötetet tett le az asztalra féltucat élvonalbeli történész, akik három év munkájának eredményét mutatták be az MTA épületében.

2021. november 19. 10:00
null
Veczán Zoltán
Veczán Zoltán

Önmagukban a számok is elborzasztóak voltak: tizenkét kolléga két és fél évi munkája, a források – külföldi, amerikai, brit, német, osztrák, olasz, francia lapok – beszerzése, rendszerezése, fordítása, válogatása mindenképpen megsüvegelendő, a szerzők, szerkesztők pedig a legtöbb történelemkedvelő olvasó számára biztosan ismerősek: Hermann Róbert, ifj. Bertényi Iván, Romsics Ignác, Eörsi László, Valuch Tibor, Tölgyessy Péter, Szalay-Berzeviczy András.

Elképesztő mennyiségű munka

A számokról és az elvégzett munkáról Szalay-Berzeviczy András ügyvezető számolt be, aki rámutatott, már a statisztikák is kiadták, mely pillanatokban került hazánk a világsajtó címlapjaira – az ötvenes évek 1956 ősze miatt vitték a prímet 19 Times-címlappal, ami több, mint amennyi hazánknak a lap 1851-es alapítása óta jutott; a második csúcspontot pedig, bizony, a 2015-ös migrációs politika megjelenítései jelentették.

A nagy fordulópont a cikkek hangvétele tekintetében a döntően pozitívról döntően negatívra 1907 körül következett be, amikortól kezdve még az antantbarát Károlyi Mihály vagy éppen 1956 kapcsán sem feltétlenül pozitív színben tüntették fel az országot. A kötet célja mindenesetre a külföldi sajtó magyarságképének megismerése, ami hozzájárul nemzeti önmegismerésünkhöz – mondta el a cégvezető.

A történészeket moderátorként Gali Máté, az MCC Társadalom- és Történelemtudományi Iskola kutatótanára kérdezte, és korszakonként mentek végig hazánk nyugati sajtóreprezentációján.

Kossuth turnéja sokat segített

Magyarországot 1848. tette fel a térképre, ahonnan 1815-ben, mint az Osztrák Császárság része, lekerült – mutatott rá a korszak specialistájaként ismert Hermann Róbert. Ezen belül a birodalmi osztrák-német sajtó eleinte mérsékelt ellenszenve nyílt ellenségességbe ment át, a demokratikus sajtón kívül, a német államokban pedig ugyancsak a liberális demokraták támogatták hazánk szabadságharcát, mert az elszakadás Ausztria csatlakozását segíthette volna elő a megálmodott nagynémet egységhez. Ezzel szemben Franciaországban a délszláv diaszpóra „már akkor elkezdte azt az aknamunkát, ami 1918-ban végül sikerre vezetett”, míg a britek a Habsburg monarchiát a stabilitás kulcsának tekintették, a magyarokat épp ezért pedig rebellisnek, csak 1849 tavaszára, nyarára változott a véleményük Pulszky Ferenc lobbijának köszönhetően, a katonai bukás idején. Ekkor a magyar alkotmányosság ősisége volt például az imázsképzés alapja.

Mint Hermann elmondta, a nagy fordulópontot Kossuth jelentette,

aki ahelyett, hogy a terv szerint egyenesen Amerikába hajózott volna Törökországból 1851-ben, Gibraltárnál kiszállt, és csinált egy angliai turnét. S mivel a börtönben választékos, Shakespeare-i angolt szedett magára, tízezres tömegek gyűltek össze hallgatni az előadásait, amelyek sokáig az angol szónoklattani tankönyveknek is szerves részei voltak. Ugyanezt folytatta Amerikában is, ahol még az elnök is fogadta, s olyan kultusza alakult ki, mint a háborús hős Kosciuskónak. Később aztán a nyugati sajtó, ha foglalkozott hazánkkal, már inkább a békekeresőket díjazta – Széchenyi öngyilkossága, az 1865-ös újra összehívott országgyűlés és Deák Ferenc figurája veszi át Kossuth szerepét.

Úriemberek

Olyan nincs, hogy nyugati közvélemény, még olyan sincs, hogy brit – tromfolt rá Bertényi Iván, aki a dualista korszakról beszélt. A bécsi Collegium Hungaricum igazgatóhelyettese szerint egy esetben lehet általánosítani: a dualizmus idején az osztrák sajtó végig negatív képet festett „a fránya magyarokról, akiknek semennyi jog nem elég és csak a baj van velük”. A németeké ellenben pozitívat, ami a hármas szövetségi rendszer kialakulásával csak javul, és persze ott romlik, ahol az antant szerveződik: a briteknél és a franciáknál.

S mint Gali rámutat: az összeomlás után, 1918. november 2-án a londoni Daily Mirror címlapján Tisza István mint a háború legfőbb felelőse szerepel, amiben Bertényi szerint annak volt nagy szerepe, hogy őt látták sokáig a Monarchia erős emberének, így logikus volt a felelőssége – ami részben igaz is volt.

Ugyanakkor Károlyi Mihály is döntően negatívan szerepelt, dacára antantbarátságának

– itt az érdekek döntöttek, s a döntés úgy szólt, hogy új Európa kell és új államok a Monarchia területén.

„Tudta viselni a frakkot és a zsakettet” – jellemezte némi iróniával Romsics Ignác Bethlen István miniszterelnököt, amikor a két világháború közötti időszak következett. Rámutatott, nyilván más volt az empatikus német és olasz sajtó a magyarokkal mint a frankhamisítást rosszalló francia és brit, amelyek viszont mérlegelve, hogy Bethlen helyére valószínűleg Gömbös Gyula jönne, inkább nem gyakoroltak nyomást a lemondatására. Hazánk tengelyelköteleződése sem volt egyértelmű Romsics szerint elég sokáig, a Felvidék egy részének és Kárpátaljának a visszaszerzését közömbösen, Észak-Erdélyét már a jövőbeni igazságos korrekció igényével nézték, Jugoszlávia megtámadásánál még rezgett a léc, de a fordulópont a Szovjetunió megtámadása volt. Romsics hozzátette: a magyar vezetés ekkor német nyomás nélkül lépett be a háborúba, ami erősen negatív pont, viszont 1942-ben volt bátorsága és ereje a 200 ezres második magyar hadseregre mérsékelni a német követeléseket, ami pozitívan értékelendő.

A forradalomig semmi 

Sem az 1945-1948 közötti koalíciós időszak, sem a Rákosi-féle terrorévek nem ütötték meg a nyugat ingerküszöbét, inkább figyeltek a Szovjetunióra – fogalmazott Eörsi László, az 1956-os Intézet kutatója, hozzáfűzve: a világcsúcsokat azért mindenhol jegyzik, így kivétel volt ez alól az 1946-os rekordinfláció, illetve az Aranycsapat londoni 6:3-a. Tisztelet volt az antikommunisták felé – így például Mindszenty József hercegprímás, vagy Grősz József kalocsai érsek sorsa vert némely hullámokat a nyugati sajtóban, de például Rákosi és Nagy Imre között nem tettek olyan nagy különbséget. Nyilván az ismeretlen magyar forradalmár romantikus képe jobban megfogta őket, lett is belőle a Time magazin szerint az év embere – igaz, Eörsi rámutatott, 1938-ban Hitler, 1939-ben Sztálin, 1957-ben pedig Hruscsov volt az év embere, szóval erre nem érdemes sokat adni. Gali kérdésére – hogyhogy ilyen kevés külföldi újságíró követte hazánkban a forradalmi eseményeket, Eörsi a nehézkes vízumkiadást, majd a beütő szuezi válságot hozta fel indokként.

Ennél izgalmasabb volt Kádár sokféle arca, amely a magyarországi kommunista rendszerrel együtt változott a nyugati sajtóban; ’56 leverése után a nyugati sajtó sokáig bábnak és muszkavezetőnek tekintette, az elszigeteltségből a nagy amnesztia és a Mindszenty-ügy 1963-as megoldása segítette ki, a 60-70-es évek fordulójára pedig a brit és francia sajtó úgy látta, „itt csinosabbak a nők, mások az életviszonyok, még szalámit is kapni a boltokban”. Így lett a szabadságszerető magyarok, majd a szenvedő magyarokból a rossz helyzetből a legjobban kiügyeskedő magyarok képe az uralkodó.

Kádár volt az első kommunista államfő, akit a pápa fogadott, s mire megöregedett, sok helyen szívesen látott politikussá vált.

Majd jött a rendszerváltás, ahol a 80-as évek közepén kellő óvatossággal rajongtak a változásokért, sokáig például Grósz Károlyban látták a nagy reformert, és a keletnémet menekültek előtti határnyitás is roppant fontos volt.

Mindenki megkapta a magáét

A rendszerváltás időszakától elvileg – valójában az egész korszakot átfogólag – Tölgyessy Péter alkotmányjogász, volt parlamenti képviselő ragadta magához a szót, és a korábbi panelbeszélgetésekkel ellentétben műfaját tekintve behatárolhatatlan beszédet tartott a pulpitus mögül; igyekszünk ezt a lehető legjobban átadni a következőkben.

Magyarországnak gyakran volt rossz a megítélése, ennek következményeivel Trianonban is találkozhattunk – mondta Tölgyessy –, de akkor is, amikor „szegény nagybátyám Új-Zélandra vetődött”

1956 után, és versenyeztek a háziasszonyok, hogy ki láthatja vendégül a magyar „szabadsághőst”.

Utána következett egy némileg elitista értekezés arról, hogy a felvilágosodás-teremtette, ráción nyugvó újságírást, ahol a vélemény és a tény elkülönül, csak a felsőközéposztály-beliek s afölöttiek olvasnak, a köznép bulvárt olvas, tévét néz, internetezik. Közben a sajtóba vetett bizalom csökken, a Gallup bizalomindexe a 60-as évek második aranykoránál jellemző 80 százalék fölötti arányról mára 36-ra esett, az „ész uralma” mélyrepülésben van, ha Amerika példáját nézzük, hatból egy republikánus szavazó hisz a sajtónak, a többi nagyjából „azt gondolja, mint a Fidesz a többségi sajtóról” – sorolta. És odaszúrt egyet „az internetnek”, értve alatta bár az online portálokat vagy a közösségi médiát, mondván, a legdemokratikusabb műfaj, ám ami tetszik a népnek, nem biztos, hogy igaz. Hozzátette, még a művelt közönség sem feltétlenül tájékozott távoli kis országok dolgaiban, olyanokéban, mint Magyarország.

Egy igaz mérce

Szót ejtett az Amerika-központi világ Amerika-központúságáról, az amerikai küldetéstudatról a világ saját képére formálásáról, s hogy a sajtó is azt támogatta, amely így működött, ha nem így volt, „akkor ott valami gond van” – fejtegette Tölgyessy, átszaladva a történelmen, mondván 1848-ban volt először látható az ország, a kiegyezésnél a liberális mintaországot látták benne (főleg Amerikáról beszélt), a jófiúk kategóriájából a századforduló után esett ki, és hirtelen. Méghozzá a nemzetiségi kérdéssel, úgy, hogy közben a legkeményebb éppen a szomszédos Oroszország volt, amelyet a nyugati sajtó – szövetségesként – nem bántott ezzel a kérdéssel.

„Sírnivaló, micsoda elnyomás volt az oroszok által a lengyel részeken, mégis Magyarországból csináltak rosszfiút”, ahol ilyen elképzelhetetlen lett volna

– mondta. Árnyalta a kommunista időket is, mondván először blokkban kezelték a keleti államokat, Hruscsovnál töredezik ez az egységes megítélés, és kezd kiválogatni kedvenceket a Nyugat. Ezek előbb a csehszlovákok voltak, aztán a román Ceausescu, egészen sokáig, a lengyeleket is szerették, hazánk csak ezután következett; a román diktátort azonban kiismerték, Lengyelország kiesett az 1981-es szükségállapot nyomán, így Magyarország maradt az egyetlen jó kommunista nyugaton.

Sokkoló, de Tölgyessy szerint

könnyen lehet, hogy a magyar politikai vezetésnek a késő Kádár-korban volt a legkedvezőbb megítélése Nyugaton.

Kádár a bölcs kommunista sakkozónak tűnt, aki sorra húzza a reformlépéseket a népével és nem agresszív, nem kell tőle félni – közben a magyar kommunisták tudták a legjobban, mennyire a halálán van és hanyatlik a rendszer.

Aztán jön a Gorbacsov mánia, amihez hosszú út vezetett a dacosan szembenálló Mindszentytől a népfelkelőkön át a disszidens Havelen keresztül a reformkommunistákig – rajzolta fel az ívet Tölgyessy, aláhúzva, ekkor már inkább féltek Nyugaton minden népfelkeléstől, a reformkommunistákban hittek; Grósz Károly is megkapta a „lehetséges Gorbacsov” pozícióját. A keletnémetek átengedése rezonált, nem látták benne a nyugatiak hogy ez ugyancsak kényszerpálya volt; aztán ahogy kirobbantak a forradalmak, bársonyosak vagy rögösek, Hável is sztárrá vált, 840 említéssel a The New York Times-ban – vele összevetve Antallnak 65 jutott.

Az üléspont határozza megaz álláspontot

Magyarország érdektelenné vált, egészen az 1994-es baloldali fordulatig; Horn Gyulának még nem felejtették el, hogy innen meredtek atomrakéták nyugat felé, és elkönyvelték az egészet visszarendeződésnek, mondván, a nyugati megoldások, úgy fest, nem működtek tökéletesen, infláció jött és munkanélküliség – amiből nem azt szűrték le, hogy esetleg a nyugati módszerek nem mindenhol ugyanúgy jók, csak azt, hogy biztosan rosszul lettek alkalmazva – festette le a helyzetet Tölgyessy, kiemelve: Orbán Viktor első éveitől kezdve

a jobboldali kormányoknál, uniszónóban ugyanazt sugározta a nyugati média, bármit csináltak, és ez körülbelül egyezett azzal, amit a magyar baloldal mondott a magyar jobboldalról.

Eszerint a jobboldaliak nacionalisták, viszályokat szítanak a szomszéd népekkel – ez főleg a jugoszláv válság idején rezonált jól – nem akarják átvenni a nyugati értékek mindegyikét teljesen, sőt, a főbűn: Horthy-restaurációra készülnek. Ez volt rendszerint a megsemmisítőnek szánt, végső szentencia, ezt nem lehet hogyan kimagyarázni egy egykori antifasiszta koalíciós nyugati országban – magyarázta Tölgyessy. Szerinte

a baloldal, amikor gyengébb, a vitáját azonnal kiviszi a külvilág elé, és szalad a nyugati lapokhoz,

az ott visszhangzó mondatok pedig sokszor a volt SZDSZ-esek által a szájukba adott szövegek – nem holmi összeesküvés miatt, egyszerűen csak azért, mert ők jól beszélnek „nyugatiul”. A nyugati sajtóban pedig meggyökeresedett a vélelem, hogy „a baloldal jelent garanciát a nyugatos mintakövetéshez”. Az mindegy, hogy az az Antall-féle MDF vagy éppen a Jobbik: a nyugati mese fekete-fehér, főleg a távoli kis országokról.

Ennek megfelelően ünneplik a Bokros-csomagot, példagazdaságról írnak; de a fiatal Orbán még szimpatikus nekik, angoltudása, nyugatossága kiemeli az öreg pufajkás Horn mellől; de a ciklus végére, hogy nem hoz meg minden nyugatnak tetsző döntést, már az öreg Le Penhez hasonlítják, azzal a kitétellel, hogy sokkal veszélyesebb. Tölgyessy szerint 2002-2010-ig csökken az érdeklődés, egyébként Gyurcsányt nagyon szerette a nyugati sajtó, a nyugati modernizátort látta benne; nem baj, ha erővel modernizál, de modernizál, a nyugati sajtó mindig szerette ezt

a Nagy Péter-féle figurát, aki, ha kell levágja a bojárok szakállát,

igazi európai üzletember, „Magyarország rendben van, EU, meg minden csoda” – érzékeltette a helyzetet az alkotmányjogász. Innen volt mélyrepülés az őszödi beszéd, ami a rendszerváltásnál is nagyobb „sláger”, hogy „egy működő miniszterelnök azt mondja, hogy ő folyamatosan hazudott, ez unikum”, de még így is akad lap, amelyik mellé áll, például a német Der Spiegel, ismerős érveléssel: vagy ő marad, vagy a „radikális jobboldali Orbán” jön. 2007-re már, amikor beüt a válság, a legszűnalmasabb miniszterelnöknek tartják, és a „görög úttól” óvják az országot – Bajnai megoldása megszorításostul, szimpatikus nekik.

2010-ben viszont Tölgyessy szerint kiderült, hogy amit ő is gondolt – azaz, hogy az MSZP jól beágyazott, Kádár pártja, szétlőni lehet, de mint a fahajó, a vízen lebeg akkor is –, megdőlt, s a Fidesz mellett előretört az LMP és a Jobbik. Orbán viszont már nem kereste a konszenzust a szakértőkkel, hanem, bár meghallgatva őket, önálló módon kezdett politizálni és a magyar sérelmi politikát az EU ellen fordította. A nyugati sajtó időnként még kíváncsi volt Orbánék véleményére is, ám ahogy telt az idő, egyre erőteljesebb lett a diktatúra-mantra; ebben kis megakadás volt a menekültügy 2015-ben, ami szinte az 1956-os sajtóreprezentációt idézte – fogalmazott Tölgyessy – ahol a nyugatiak elmondhatták, hogy borzalom és embertelenség, amit Orbán csinál –

a bocsánatkérés, amit az oszrák Die Presse megejtett, miszerint: Orbánnak igaza volt, már kevesebbeknél jelent meg.

Trump hatalomra jutása és a Brexit rádöbbentette a Nyugatot: az „Orbán-kérdés” róluk szól.

Mindenről Orbán jut az eszükbe

Innentől kezdve, mivel az otthoni populistákat mégsem merték úgy ütni, a nyugati újságírók rendre Orbán Viktoron verték el az ő hibáikat is; ennek köszönhető, hogy a magyar miniszterelnök 860 említésig jut, a hatszor nagyobb lakosságú Olaszország vezető politikusai szintjére, eljutva oda, hogy még az afgán kivonulásról is ő jusson a nyugati újságírók eszébe, mondván, akkor majd jönnek a menekültek és „tucatnyi sok Orbán terem”. Ekkor hangzott el az ominózus mondat: „Orbán Viktor neve már nem tulajdonnév, hanem melléknév, ige, és minden”. Tölgyessy szerint Orbánnak „két ősbűne van”: nem fogadja el a hatalommegosztást és a jogállamiság, a kiszámíthatóság ősi nyugati értékét.

Ugyanaz a szöveg mindig, ami egy az egyben a magyar ellenzék szövege is ugyanakkor, mutatott rá Tölgyessy. Vagyis hogy a „zsarnok Orbán korrupciótól vezérelve elragadta szegény ártatlan Magyarországot”; az árnyaltabbak elismerik tehetségét, ám éppen erre vezetik vissza „veszélyességét” például Trumphoz képest. Orbán belpolitikai kérdéssé és a napisajtó témájává vált Nyugaton és a nyugati sajtóban, és a legkevésbé az számít, hogy kinek van igaza egy-egy kérdésben; „kiáltó túlzások kerülnek elő”, például a járvány idején a kormány különleges felhatalmazásakor a Washington Post írta le először, hogy „Orbán bezárta a Parlamentet”, és ez végigsöpört a nyugati sajtón. Mert a lényeg ennyi: ki kinek az ellensége, s kinek a barátja – tette hozzá kiábrándultan.

Tölgyessy ugyanakkor beszéde végén a Nyugat válsága ellenére óva intett attól, hogy a Nyugat ellen fogadjon Magyarország, hiszen ez háromszor megtörtént – az első és a második világháborúban, majd azután a kommunizmus által, s végül most, „hiába mondja Orbán, hogy ő védelmezi a régi Nyugatot” – vélte, ugyanabba a skatulyába kerül.

(fényképek: Földházy Árpád / Mandiner)

Összesen 77 komment

A kommentek nem szerkesztett tartalmak, tartalmuk a szerzőjük álláspontját tükrözi. Mielőtt hozzászólna, kérjük, olvassa el a kommentszabályzatot.
Sorrend:
bunko_jobbos
2021. november 19. 23:04
Nagyon jó összefoglaló. Bár zavaros, mert vélhetően nagyon tömörített, egy dolog kristálytisztán látszik belőle: a nagybetűs NYUGATNAK a véleményét minden pillanatban konkrétan csak egy dolog befolyásolja: hogy éppen abban az időpontban nekik MI AZ ÉRDEKÜK. Igen, kiábrándító, de meg kell tanulni. És azt is, hogy olyan hülyék, hogy tényleg csak az az egy időpont számít. Ezt tudni kell, és ki kell használni, ahogy a románok is anno.
madárinfluencer
2021. november 19. 18:54
Sokat tűnődtem azon, hogy a nyugati országok miért a baloldali politikusokat kedvelik, pedig a rendszerváltás előtt ezek voltak az ellenfeleik. Arra jutottam, hogy a szocialista táborral nem ideológiai problémájuk volt, hanem az bántotta őket, hogy a szocialista országokat nem ők, hanem a Szovjetunió zsákmányolhatta ki. A nyugati politikusok rendszerváltás után gyorsan rájöttek, hogy a szocialistákkal sokkal könnyebb üzletelni, hiszen azok egyszer már eladták az országot keletre, így simán eladják nyugatra is. Kádár rendszert meg azért szerették, mert ezerrel adósodott el nyugatra, a nemzeti bank zseninek kikiáltott elnöke Fekete János segítségével, aki miután elvégezte a kintről kapott feladatát, kiváltotta az izraeli útlevelét és kiköltözött Izraelbe. Nem véletlen, hogy a szocialisták alatt kapott kitüntetése alkalmából ő volt az egyetlen a kitüntetettek között, akivel Sólyom László nem volt hajlandó kezet fogni.
redhaven
2021. november 19. 16:05
Vsegrádon bármit számonkérni felesleges,amikor az EU-t 9000 érdek szakítja széjjel. Sajnos napnál világosabb,hogy mekkora károkat okozott az országnak a néhai szdsz örökös fosolása.
Rocktoberi
2021. november 19. 15:01
Tehát nyugaton csak hazudozni tudnak az országunkról. Kapják be!
Jelenleg csak a hozzászólások egy kis részét látja. Hozzászóláshoz és a további kommentek megtekintéséhez lépjen be, vagy regisztráljon!