Neil Gaiman: Északi mitológia

„Azt gondolom, hogy mítoszok feldolgozásával nem lehet nagyot tévedni. Az elérhető eredeti szövegek persze gyakran nehezen értelmezhetőek, de aki képes ezeket a ma embere számára könnyebben befogadható nyelvre fordítani, annak mindig lesznek hálás olvasói. Persze lehet az átírást nagyon sokféleképpen megoldani, a komoly, akár kritikai-magyarázó kiadásoktól a gyerekeknek szólókig. Neil Gaiman verziója szórakoztató és viszonylag könnyed, ráadásul úgy válogatta össze az egyes történeteket, hogy szinte regényszerű ívet adnak ki. Ám akad ebben a könyvben sok minden, amit 16-18 éves kor alatt nem biztos, hogy jó olvasni.

Bár kétségtelen, hogy a jelen európai (vagy akár általában vett nyugati) civilizációra a legnagyobb hatással a judeo-keresztény kultúrkör volt, s aztán a görög-római, mégis úgy gondolom, hogy illő és üdvös ismerni az ógermán (és a kelta) mítoszokat is. Számtalan apróbb-nagyobb dolog van ebben a mi világunkban, ami ezekből származik (például a hét napjainak angol elnevezései közül több), és jó, s akár hasznos is tudni ezekről. Az sem érdektelen, hogy felsejlenek olyan momentumok ezekben a mítoszokban, melyek rokonai más mítoszoknak (bár az az érzésem, hogy még a görög istenek sem voltak annyira tufák, idétlenek és kiszámíthatatlanok, mint alkalmanként az ógermánok), sőt, egyes elemek akár magyar népmesékben is visszaköszönnek.

Van természetesen olyan olvasata, tartalma, szimbólumai is ezeknek a történeteknek, amiket sem Gaiman, sem senki más, mai ember megfejteni nem tud – ezoterikus, okkult tudás, beavatás, ilyesmik, melyeket talán jobb is nem boncolgatni, nem lévén élő vezetőnk, aki segítene a megértésükben. Ám a bennük rejlő, hol költői, hol iszonytató erő így is érződik, s pusztán ezért az élményért is érdemes elolvasni. Mert a legtöbb ember úgy gondolja, a mítoszok és mesék csak rég halott emberek és népek baromságai, vagy legjobb esetben is csak valami tiszteletreméltó, de ködös, elmúlt, elveszett dologként tekint rájuk. Holott valami, ami máig így hat az olvasóra/hallgatóra, biztosan nem halott…”