Miért állunk vesztésre Afganisztánban?

„Mégis mit lehetne tenni? A mai szakaszban már nagyon keveset. S azon sem érdemes siránkozni – majd a történészek talán levonják a megfelelő tanulságokat –, hogy hogyan lehetett volna jól csinálni (mert lehetett volna). Ma már csak egy nagyon minimalista cél reális, s annak is mindennap csökkennek az esélyei.

Kezdetnek abba kellene hagyni a sikerpropagandát. Ha azzal akarjuk előkészíteni a 2014-es kivonulást, hogy addig megpróbáljuk elhitetni saját magunkkal, hogy az »elért sikerek« azt megalapozzák, nagy (bocsánat) pofára esés lesz a vége. Mert nincsenek lényeges sikereink. Az erőszak fokozódik, kevés helyi siker mellett az ellenség egyre nagyobb befolyásra tesz szert mind területileg, mind tartalmilag (l. még a minap végrehajtott kabuli akciókat), a talibánokkal folytatott tárgyalások (bár semmit se tudunk róluk konkrétan) úgy látszik, nem vezetnek sikerre. Miért is vezetnének? Miért is kötne egy győzelemben joggal reménykedő erő kompromisszumokat?

Másodszor, egy bátor húzással le kellene cserélni afgán partnereinket, de legalábbis abbahagyni a korrupt rendszer támogatását. Amíg úgy látszik (s ez az igazság is), hogy a rendszert kizárólag a mi katonáink és pénzünk tartja hatalmon, reménytelen minden erőfeszítés az afgánok megnyerésére.

Azt is fel- és el kellene ismernünk, hogy nem mindenki terrorista, aki ellenünk harcol. Afganisztánban szabályos gerillaháború folyik, nem terroristaellenes hadjárat, aminek egész mások a szabályai. A terorrizmus csak igen kicsi része az afganisztáni problémának, de amíg mindenkit terroristának bélyegzünk, nem lehetséges leválasztania a talibán »szabadságharcosokat« a valódi terroristákról. Így annak se lenne akadálya, hogy mi tárgyaljunk közvetlenül a talibánokkal – ahogy Henry Kissinger tette a vietnamiakkal –, azaz nem azok »tárgyalnának« (a jelenlegi afgán vezetés, amely egyébként éppen minap jelentette ki, hogy feleslegesek a tárgyalások), akiknek bármilyen megegyezés a végét jelentené.”