A közgazdaságtan szegénységi bizonyítványa a szegénységkutatóknak adott Nobel-díj?

Értelmes kérdések, gyakorlati válaszok

A Svéd Királyi Tudományos Akadémia októberben jelentette be, hogy a globális szegénység enyhítéséért végzett munkájáért három közgazdász, az indiai Abhijit Banerjee, a francia Esther Duflo és az amerikai Michael Kremer kapta meg az idei közgazdasági Nobel-emlékdíjat.

A közgazdasági kutatás egyik legfontosabb feladata, hogy kutatásaival, elemzéseivel, megoldási javaslataival segítse a gazdaságpolitikusokat, hogyan terjedjen ki a jólét a világ vagy akár egy-egy régió szegénység által sújtott területeire. Ennek a problémának a megoldására tettek kísérletet, saját empirikus tapasztalataikat is felhasználva, az idei Nobel-díjasok – méltatta korábban Hegedüs Éva, a Magyar Közgazdasági Társaság főtitkára a díjazottakat.

Arra is rámutatott, hogy a díjazott kutatók elismerése indokolt, akkor is, ha világszerte még százmilliók vagy akár milliárdok élnek napi egy dollárnál kevesebből. Az ő felzárkóztatásuk, gyarapodásuk, az életminőségük javítása az egyik legkomolyabb kihívás. Különösen fontos ez azért is, mert a klímaváltozás okozta változások a világ számos, amúgy is szegény területén még tovább növelhetik az élelmiszerhiányt és a szegénységet, jelezte az MKT főtitkára.

Hegedüs Éva elmondta, hogy az idei közgazdasági Nobel-emlékdíj kitüntetettjei ezen a téren, a világ legszegényebbjeinek a felzárkóztatása terén értek el nagyon ígéretes eredményeket. Bebizonyították, hogy a nagy globális programok helyett, vagy akár azokon belül helyi, lokális, kisebb fejlesztési programokkal, képzéssel, célzott segélyekkel hatékonyan és eredményesen lehet küzdeni hosszú távon is a szegénység ellen, és lehet jobb minőségű életet biztosítani a legszegényebbeknek is.

Kiemelte: ez a tapasztalat hasznos lehet nemcsak a legszegényebb afrikai vagy ázsiai országokban, de akár a mi régiónkban is. Nagyon fontos területe ez a közgazdaságtannak, a szakmának talán legszebb része, hogy mivel lehet „jobbá és igazságosabbá lehet tenni a világot”, hangsúlyozta rá Hegedüs Éva.

Az eredmények azonban komoly kritikákat is kapnak, ezeket mutatjuk be a következőkben.

Nem kellett volna gazdasági Nobel-díjat osztani

Veszélyes, ha a közgazdászokat magasra emeljük, ezért idén ne osszunk gazdasági Nobel-díjat! – javasolta a The Hillben a George Mason University kutatója, hangsúlyozva, hogy a közgazdaságtan túl szorosan kapcsolódik a politikához és idővel a ma díjazott elméletek elavulnak, majd akár teljes tévútnak bizonyulnak, ahogy erre több példát láttunk. Hiába, a díjat idén is kiosztották, látszólag hasznos kérdések gyakorlatias elemzéséért, a szegénység enyhítésének módjait kutató közgazdászoknak.

Bár a kutatás a divatos viselkedési közgazdaságtanra épít és azt üzeni, hogy az egyéni cselekvés enyhítheti a globális szegénységet, egyesek szerint jelen esetben sem beszélhetünk tisztán empirikus, objektív kutatásról.

A szegénységet kezelő mikrobeavatkozások eredményességével több probléma lehet. Farwa Sial és Carolina Alves szerint e beavatkozások a pozitív pszichológia segíts magadon üzenetét hordozzák és egyszerű kísérletek alapján általánosítanak.

Az egész pedig a közgazdaságtan új népszerű módszertanára, az RCT-re (randomized control trials, lényegében társadalomtudományi kísérletek) épül, amely megpróbálja megvalósítani a többek közt a gyógyszerkísérletekben látott elvet, amikor különböző csoportokra osztják fel a vizsgált alanyokat és az egyik csoportot valamilyen kezelésnek vetik alá.

Ha egy RCT-kísérletben az egyik, valamilyen kezelésben (támogatásban) részesített csoport ki is emelkedett a szegénységből az évek alatt a kapott képzésnek köszönhetően, rengeteg tényező marad, amelyek a szegénység további okai lehetnek, ismeretlenek maradnak és alapvetően akadályozzák a hosszú távú, valós felzárkózást.

Ráadásul hiába van jó kísérletünk, ha az intézmények, a kormányzás minősége, a piaci szerkezet és folyamatok, a makrogazdasági politikák, a jövedelmi politika vagy a nemzetközi migráció jelenségeit nem tudjuk kísérletekbe sűríteni, sem megismételni, sem hatásaikat elkülöníteni, azaz alapvető, a szegénységet okozó tényezőkre nem tudunk „kontrollálni”.

Azzal, hogy a módszer veszi az egyént és megvizsgálja, hogy hogyan kerülhet jobb helyzetbe, szem elől tévesztheti, hogy

Nevezetes egy kísérlet, amely arra jutott, hogy a szexmunkásoknak „reményt és pozitív szerepmodelleket” kell biztosítani, hogy kilépjenek a szegénységből. A remény helyett és mellett azonban készségek, képzés, pénzügyi erőforrások, jövedelempolitika és a dolgozókat támogató gazdaságpolitika bonyolult elegye is szükséges lehet ahhoz, hogy az egyén helyzete jobbra forduljon.

A fejlődésgazdaságtant kutató Sanjay G. Reddy szerint lassan ott tartunk, hogy azt vizsgáljuk, hogy két tanár egy osztályban jobb-e, mint egy tanár, vagy hogy érdemes-e rovarölőszerrel kezelt ingyenes szúnyoghálót osztogatni, csak azokkal a nagy kérdésekkel nem törődünk, hogy kereskedelempolitika, az iparpolitika vagy a költségvetési újraosztás hogyan alakítja a szegénységi helyzetet.

Nem véletlen, hogy 15 vezető közgazdász nyílt levélben kelt ki az RCT módszerre épített fejlesztési politikák ellen, hangsúlyozva, hogy azok olykor felületes, rövidtávú, téves, a felszínt kapargató látszatmegoldásokat eredményezhetnek. A gazdasági alulfejlettségnek strukturális, makrogazdasági, iparpolitikai okai is lehetnek, így durva egyszerűsítés (akár pótcselekvés) mikrohiteleket vagy víztisztító tablettákat osztogatni az afrikai szegényeknek.

Vajon alamizsna ez, amely tudományosan nyugtatja meg a segélyező országok lelkiismeretét? A Nobel-díjas Angus Deaton 2016-os cikkében úgy véli, hogy az RCT módszerekkel levonható következtetéseket a kutatók túlbecsülik és félreértik. Az, hogy egy csoport kezelése – például egy képzési lehetőséggel – egy adott kísérletben működik, nem garancia arra, hogy más országban, társadalmi csoportban is hasznos lesz ugyanaz a képzés. Deaton szerint nem elég, ha a kísérlet alapján az intézkedés javított a szegények helyzetén, meg kell érteni, hogy miért működik valami, miért és hogyan cselekednek az emberek, mert ha nem így teszünk, feladjuk a közgazdaságtan lényegi célját.

Az immár Nobel-díjas Duflo-féle irányzat tehát arra törekszik, hogy az orvosi kutatások kísérleti módszereit ültesse át a társadalomra. Martin Ravallion, a Világbank kutatója még 2012-ben írta meg, hogy

és az sem biztos hogy kedvező, ha a módszertan diktálja, hogy milyen kérdéseket vizsgáljunk – de mivel módszerünk a nagy kérdések megválaszolására nem alkalmas, ezekkel már nem is foglalkozunk. A kísérletezésből következő gyakori javaslat, miszerint bizonyos javakat nyújtsunk ingyen az embereknek, közpénzügyi vonatkozásokkal jár, ezzel a kísérletezők szintén ritkán foglalkoznak.

Jóléti gyarmatosítás

A történelemben a szegénységből való kiemelkedéshez nem a szegénység tüneteinek enyhítését célzó mikrokísérletek és mikrobeavatkozások, hanem iparpolitika kellett – érvelt a felzárkózás norvég „prófétája”, Erik Reinert 2006-ban. A recept a mezőgazdasági, nyersanyagokra épülő gazdaság elhagyása, hogy helyette szakosodott ipar és szolgáltatószektor jöjjön létre a munkamegosztás bonyolult rendszerével. Reinert szerint az ENSZ Milleniumi Fejlesztési Céljai a szegénység tüneteivel foglalkoznak, ezért hosszú távon akadályozzák a szegénység megszüntetését, így egy „új jóléti gyarmatosító” modellt eredményeznek.

A Mandiner hetilap Makronóm rovatának tabudöntögető interjút is adó Reinert szerint

napjaink legszegényebb országaiban pedig közös vonás, hogy egyiknek sincs érdemi ipara. Reinert egyébként felvázolta a gazdasági felzárkózás folyamatát is, amelyben az iparosodásnak köszönhető a termelékenység és a reálbérek együttes növekedése, amely magasabb kereslethez és megtakarításokhoz vezet. Ezek pedig növekvő beruházásokhoz és profitokhoz, amelyek tovább növelik a hatékonyságot. 

Iparpolitika helyett mikrohitel és víztabletta

Sanjay G. Reddy szerint Dufloék üzenete az, hogy a szegények döntéseinek befolyásolásával, a szegény emberek „terelgetésével” úgy alakíthatók a döntéseik, hogy önmaguk lépjenek ki a szegénységből – de szegénységi csapdákkal a kutatók nem igazán foglalkoznak. A randomisták, ahogyan magukat sokan nevezik, olykor meglepődnek, ha egy kísérletükből kiderül, hogy a kenyai háztartásoknak osztott ingyenpénz annak elköltését követően semmit sem javít a szegények helyzetén.

Reddy úgy véli, a Nobel-díjasok sikerkönyve azért lett a kor egyik közgazdasági főműve, mert önbizalmat ad a városi eliteknek – azt a hitet, hogy egyszerűen, tudományosan, lépésről lépésre, az okot és az okozatot jól ismerve, adatokkal és statisztikai módszerekkel meg lehet javítani a városi eliteken kívüli világ problémáit, a nagyobb rendszereket érintő változtatások nélkül.

Előbb azonban meg kellene a világot és a szegénységet is érteni – figyelmeztet Reddy. Valóban paradoxnak tűnne, ha a magas hozzáadott értékű termelést az anyaországaikban tartó, a fejlődő országokból adóoptimalizálással adózást elkerülő nagyvállalati-állami koalíciók egy villámkurzussal, víztisztító tablettával, vagy egy további haszonállat vásárlására elegendő mikrohitellel szánnák meg volt gyarmataikat.

Az Institute of Development Studies kutatói az idei Nobel-díj hallatára úgy fogalmaztak, hogy az a közgazdaságtan szegénységét bizonyítja. Szerintük a paternalizmus és a viselkedési mérnökösködés programjáról van szó, amely megkísérli megváltoztatni a szegény emberek irracionálisnak vélt viselkedési formáit. Kiemelik, hogy drága, egyenként átlagosan félmillió dollárba kerülő játékról van szó a közgazdasági kísérletezésnél, amelynek eredményei nem mutatnak egyetlen jól értelmezhető irányba. 

Az RCT-módszerekre épülő fejlesztéspolitika azért válhatott népszerűvé, mert matematikai alapú, egyszerű képet ad a világról, a médiában tudományosnak látszó, így jól kommunikálható illetve a potenciális támogatók megnyerésére is alkalmas. A szegénység felszámolását e politikáktól ne várjuk, de el kell ismerni, hogy a módszerrel előálló empirikus adatok és eredmények korlátaikkal együtt, megfelelően értelmezve nagyon hasznosak is lehetnek átfogóbb stratégiák részeként, és talán maguk a díjazottak sem állítják, hogy nincs más legitim módszer és irányzat a téma kutatására. 

(Makronóm, MTI)