Egyszer már majdnem atomháború lett az izraeli-palesztin konfliktusból

Az arab-izraeli konfliktusok és kapcsolatok történetéről szervezett teltházas konferenciát a Rubicon Intézet. 

A rendezvényen Ferwagner Péter Ákos történész az arab államok létrehozásának körülményeiről beszélt az I. világháború után. Az első világháború nemcsak Közép-Európában, hanem a Közel-Keleten is a régi világ végét és egy új korszak kezdetét jelentette. A mi térségünkhöz hasonlóan itt is teljes politikai átrendeződés ment végbe, új államok és új államhatárok születtek. A konfliktus a térség fölötti európai befolyás kiterjedésével járt együtt, habár ennek a befolyásnak a fő irányai már 1914 előtt világosan kirajzolódtak. Csakhogy míg a világháború előtt az európai nagyhatalmak megelégedtek a befolyásuk erősítésével, 

Ferwagner előadásában ennek a folyamatnak a legfőbb mérföldköveit vette sorra.

Dobos Károly történész, a Pázmány Péter Tudományegyetem és az Országos Rabbiképző oktatója a zsidó állam létrehozásához vezető folyamatot mutatta be. Előadásában az 1882-ben induló első alijától (bevándorlási hullám) kezdődően Izrael Állam 1948. május 14-i kikiáltásáig tekintette át az eseményeket. Az előadás fókuszában az Oszmán Birodalom, majd a palesztinai brit mandátum időszakának legfontosabb politikai és társadalmi problémái álltak. Ezek megismerése révén a hallgatók árnyaltabb képet kaphattak a jelenlegi konfliktus történelmi gyökereiről.

Magyarics Tamás történész az arab-izraeli háborúkat (1956, 1967, 1973) mutatta be. Az előadás középpontját az arab-izraeli háborúk nemzetközi háttere adta, különös tekintettel az amerikai-szovjet vetélkedésre a Közel-Keleten (általánosságban, az úgynevezett harmadik világban). Az 1956-os szuezi válság egyediségét az amerikai, illetve a brit-francia ellentétek adják, Washingtonnak a II. világháború idejére visszamenő anti-kolonialista politikájának összefüggésében – fejtette ki. Az 1967-es „hatnapos háború” Gamal Abden-Nasszer pánarab törekvéseinek kudarcát hozták, illetve az Egyesült Államok végleges elköteleződését Izrael mellett a Közel-Keleten. 

Közös vonás a három izraeli-arab háborúban, hogy egy adott szinten proxy-háborúkként is felfoghatók; az 1973-as Jom Kippur-i háborúban azonban egy adott pillanatban 

amit részben a kissingeri „informális” (back channel) diplomácia hárított el, amit aztán a közel-keleti ingadiplomácia és az izraeli-egyiptomi megbékélés követett.  

Veszprémy László Bernát történész, a Corvinák főszerkesztője, lapunk munkatársa a „Vasfalról”, vagyis a zsidó hatalom politikájáról beszélt a Szentföldön. Mint utalt rá, 

Izrael arabokhoz való hozzáállását a „vasfalnak” nevezett stratégia határozza meg. Ennek lényege az arabokkal való megbirkózás a kikezdhetetlen hatalom pozíciójából. A koncepció atyja Vlagyimir Ze'év Zsabotyinszkij orosz-zsidó író, cionista vezető, az izraeli jobboldal alapítója. Zsabotyinszkij azonos nevű esszéjében úgy érvelt, hogy két nép akarja ugyanazt a földet, így a konfliktus kibékíthetetlen. Szerinte előbb meg kell verni az arabokat katonailag, és majd utána lehet tárgyalni a békéről. 

A „vasfal” egy olyan további szakasznak volt hivatott megágyazni, amelyben Izrael elég erős lesz ahhoz, hogy tartós békét tárgyaljon szomszédjaival. A cél manapság különösen elérhetetlennek látszik – jegyezte meg a történész.

Kaiser Ferenc előadását „Szabadságharcosok vagy terroristák? A Hamasztól a Hezbollahig” címmel tartotta meg. Az előadásban arra kereste a választ, hogyan alakult át a Közel-Kelet politikai, etnikai, vagy vallási alapon szervezett mozgalmainak egy része – nyugati megítélés szerint – terrorista szervezetté. Az Izrael ellen harcoló két legismertebb szervezet, a Hamász, illetve Hezbollah példáján keresztül világított arra, hogy mennyire használhatatlanok a hagyományos – nyugati – terrorizmus-fogalmak, definíciók a térség politikai, félkatonai, terrorista mozgalmainak megítélésére, a probléma gyökereinek feltárására.

Csizmazia Gábor a palesztin-barát egyetemekről beszélt az Egyesült Államokban, mely egyébként Izrael stabil szövetségese. Az Egyesült Államok évtizedek óta Izrael-barát politikát folytat, ami alapvetően társadalmi és kétpárti konszenzusra épül, ám a jövő intellektuális elitjének otthont adó amerikai egyetemek a palesztinok iránti szimpátián túl indulatokkal fűtött tömegtiltakozások helyszínei.

Csizmazia rávilágított az Izrael és Hamasz háborúja kapcsán jelentkező amerikai közéleti feszültségek politikai-ideológiai okaira és következményeire. Az előadás ismertette az amerikai külpolitika liberális főáramlatának évtizedeken át kedvező kétpárti konszenzusos logikáját, majd ez utóbbi hanyatlásának főbb okait, melyeket az amerikai-izraeli kapcsolatok belpolitikai értékelésével is szemléltetett. Az előadás ezt követően bemutatta azokat az ideológiai törésvonalakat, 

N. Rózsa Erzsébet Irán helyéről és szerepéről adott elő az iszlám világban. Mint az Irán-szakértő kifejtette, a jelenlegi formájában az 1979-es iszlám forradalom után megalakuló Iráni Iszlám Köztársaság az ókorig visszanyúló államisággal rendelkező regionális hatalom. Ugyanakkor egyfajta síita modernizációs kísérleti modellként is felfogható, melynek három alkotóeleme az irániság, a síita iszlám és az – európaihoz hasonló fejlődést mutató – modernizáció. Az Iszlám Köztársaság államrendje a Khomeini ajatollah által kidolgozott (síita) iszlám kormányzás, a velájat-e faqíh, melyet az 1979-es iszlám forradalmat követően népszavazáson fogadtak el.

ezért is nevezték iszlám forradalomnak, nem szűkítve a relevanciáját „mindössze” a síita iszlámra. E cél érdekében szövetségeket köt, proxyháborúkat vív és akár a nemzetközi napirendet is diktálni képes. Mivel pedig regionális hatalom nem létezik modern technológia és műszaki képesség nélkül, az Iráni Iszlám Köztársaság az ipari modernizációban is komoly haladásról tett tanúbizonyságot, különösen egyes, akár kettős felhasználásúnak minősíthető területeken, mint például a nukleáris energia kutatása és felhasználása – hangzott el az előadás során.

Nyitóképen: izraeli katonák a szíreket lövik 1973-ban, a Jom Kippur-háború során (fotó: Wikipedia)