Évtizedek óta kitart a katonai semlegesség mellett Ausztria – de vajon a svéd és finn NATO-csatlakozás hatására nyugati szomszédunkban is megváltozik a közvélekedés?
Az orosz–ukrán háború kitörése óta eltelt három hónap látványos változásokat hozott az európaiak háborúhoz fűződő viszonyában. Ez nem utolsó sorban azon keresztül is tetten érhető, hogy Svédország és Finnország, két semleges észak-európai ország az elmúlt hetekben ez ügyben gyakorlatilag teljes hátraarcot csinált, és mindkét kormány bejelentette, hogy országaik csatlakoznának a NATO-hoz.
De mi a helyzet a harmadik semleges EU-tagállammal, Ausztriával?
Bár a Mandiner olvasóinak sem ismeretlen Perintfalvi Rita a jelek szerint még nem hallott róla,
Ez alapvetően nem is annyira az osztrákok, mint inkább az Ausztriát megszállás alatt tartó négy győztes hatalom kívánsága volt, viszont Bécs szempontjából egy elviselhető kompromisszumnak tűnt a felszabadulásért cserébe.
A semlegesség sajátos külpolitikai mozgásteret hozott létre Ausztria számára az elmúlt évtizedekben. Ausztria – főleg a hidegháború ideje alatt – több nemzetközi konfliktus során is közvetítőként lépett fel a felek között. Erre a közelmúltban is találni példát: az Egyesült Államok és Irán képviselői Bécsben egyeztettek, egyeztetnek a nemzetközi szankciók sújtotta iszlám köztársaság atomprogramjának ellenőrzött keretek közé tereléséről.
Ausztria viszont éppen az a semleges európai ország, amely földrajzilag a legközelebb helyezkedik el az ukrajnai konfliktushoz, ami miatt már a háború első napjaiban komolyan felmerült, hogy Bécsnek esetleg át kellene gondolnia a semlegesség fenntartásának kérdését.
Karl Nehammer, az ország néppárti (ÖVP) kancellárja márciusban igyekezett rövidre zárni ezt a vitát.
„Ausztria semleges, az is volt és az is marad” – jelentette ki a kancellár tavasszal,
amivel a maga részéről befejezettnek is tekintette a vitát. Érthető, persze: a negyvenkilenc éves kancellár a háttérben gőzerővel azon dolgozott, hogy egyszer s mindenkorra pontot tegyen a Néppárt Kurz-korszakának végére.
Igaz, hogy Nehammer is ennek az igencsak turbulens időszaknak köszönheti, hogy meg tudta vetni a lábát az osztrák politikában, de Kurznak már annyi, most már az új kancellárnak kell építkeznie. Kinek hiányozna eközben a semlegességvita?
Hasonlóan volt ezzel az ellenzék is. A szociáldemokraták (SPÖ), akik az elmúlt hónapokban Pamela Rendi-Wagner vezetésével – és elsősorban Sebastian Kurznak köszönhetően – megtalálták a hangjukat és mostanra a legerősebb párttá váltak, szintén nem akartak vitát nyitni a semlegességről, mondván, hogy ez most nem időszerű, illetve, hogy az SPÖ amúgy sem engedne a semlegességből.
Természetesen szót kért a Szabadságpárt (FPÖ) is,
március végén. Az egykori Strache-párt szerint az Európai Unió a legnagyobb fenyegetés az osztrák semlegességre nézve, mert Brüsszel csak arra használja fel az ilyen válságokat, hogy növelje a tagállamok feletti hatalmát.
Egyedül a liberális NEOS volt elég bevállalós ahhoz, hogy felvesse az osztrák semlegesség felülvizsgálatának szükségességét. Beate Meinl-Reisinger szerint Ukrajnának sem sokat segített, hogy egy katonai szövetségbe sem lépett be, a megoldás ezért természetesen az lenne, ha Ausztria szépen feladná a semlegességét, majd a közös uniós hadsereg építésében vállalna vezető szerepet.
A dolog egy időre ennyiben is maradt, és talán el is sikkadt volna a lassacskán az osztrákok mindennapjait is megkeserítő, fékezhetetlennek tűnő áremelkedések, a szankciós vita és újabban a majomhimlő okozta hangzavarban.
Aztán Ausztriában is jött egy nyílt levél. A május közepe felé megjelent írás szerint
Az aláírók szerint ezért egy össztársadalmi párbeszédre van szükség Ausztriában, hogy az ország vezetése új biztonságpolitikai doktrínát dolgozhasson ki, amely mögött nem csak politikai, hanem társadalmi konszenzus is állna. Az írás szerzői között jelenlegi és korábban szolgált diplomatákat, kül- és biztonságpolitikai szakértőket, sőt, egykori minisztert is találunk.
Ahogy az várható volt, a levél újra beizzította a vitát a semlegesség körül, elvégre kimondva-kimondatlanul azt szorgalmazza, hogy Ausztria adja fel ezt az elvet, és lépjen be a NATO-ba. Ez az elmúlt évtizedek legfontosabb politikai változása lenne nyugati szomszédunk számára – ám úgy tűnik, a semlegességvita egyelőre elitvita marad Ausztriában.
Egy május elején – még a szóban forgó nyílt levél megjelenése – közölt felmérés szerint ugyanis
Egy friss közvélemény-kutatás szerint nyugati szomszédaink hetven százaléka konkrétan el is utasítja a NATO-csatlakozás lehetőségét, legfeljebb az EU-n belül látnának szívesen egy szorosabb biztonságpolitikai együttműködést. Vagyis: hiába az északi buzgalom, a boldog Ausztria egyelőre nem kívánkozik a NATO védőernyője alá.
A nyitóképen: osztrák katonák a Hofburgban. Fotó: HASAN TOSUN / ANADOLU AGENCY / ANADOLU AGENCY VIA AFP
A globális katonai kiadások kilenc egymást követő évben döntöttek rekordot. Tavaly sem volt ez másképp: összesen 2443 milliárd dollárt költöttünk arra, hogy vagy háborúzzunk, vagy felkészüljünk a háborúra.
A románoknak sem kellett sok, hogy meggondolják magukat.
Nyíltan beszélt erről az orosz külügyminiszter-helyettes.
Radoslaw Sikorski szerint nem a Nyugatnak kell aggódnia az esetleges összeütközéstől Oroszországgal, hanem fordítva.
Nem az oroszok felől.
Időről időre felbukkan a belga hadsereg a hírekben, és egyszer sem pozitív értelemben. A lőszerhiány például már olyan aggasztó méreteket öltött, ami az ország védelmi képességeit a nulla felé közelíti.
A francia elnök szerint meg kell vizsgálni, hogy milyen megoldások adhatnak valódi védelmet a kontinensnek.
Az MCC főigazgatója szerint a vita megszűnése rossz hatással lesz a tudományra, a gondolkodásra és az intellektuális fejlődésre is.
