A járványvész közepette ismét nyilvánvaló vált a nemzetközi szervezetek szupranacionális törekvéseinek kudarca. Tanulságként máris levonhatjuk: a „globális kormányzás” csodavárásszerű eszméje helyett a nemzetközi szervezeteknek a közös állami érdekek előmozdítását, valamint az államok gazdasági, politikai és kulturális sokszínűségének megőrzését kell felkarolniuk.
A járvány hosszú árnyéka
Hamar nyilvánvalóvá vált, hogy a koronavíros okozta járványvész nem csak közegészségügyi válság. Sokkal inkább olyan csapás, amely hosszabb időre kihívás elé állítja az egyes emberek életét csakúgy, mint a társadalmi kapcsolatokat, a gazdaságot és az állami működést. Az alapvetően nemzeti keretek között szerveződő védekezés a politikai vezetést is próbára teszi: hogyan óvhatja meg az emberek életet és egészségét, miközben megpróbálja helyreállítani a gazdaság teljesítőképességét.
A járványvész hosszú árnyéka azonban az állami kereteken túlnyúlóan a nemzetközi szervezetek működésére is rávetül. Komoly nehézségekkel szembesülnek, és a járvánnyal összefüggő eddigi működésüket is egyre több kritika övezi. Tajvan után az Egyesült Államok is nyíltan felvetette az Egészségügyi Világszervezet (WHO) felelősségének kérdését a járvány elharapózása következtében. Emellett pedig számos európai ország csalódottságának ad hangot az Európai Betegségmegelőzési és Járványvédelmi Központ (ECDC) megkésett figyelmeztetése miatt.
Ezeket a kérdéseket nem lehet a szőnyeg alá söpörni. Már csak azért sem, mert az ENSZ szakosított intézményeként létrehozott WHO-t például rendkívül erős jogosítványokkal ruházták fel alapvető feladatainak ellátásához, így például ahhoz, hogy a fertőző betegségek országhatáron történő terjedésének elejét vegye. A nemzetközi szervezetek többségétől eltérően ugyanis a WHO-nak jogában áll kötelező erejű szabályzatot elfogadni ennek érdekében. Ilyen erős jogosítványokkal rajta kívül csak igen kevés nemzetközi szervezet, így például az ENSZ Biztonsági Tanácsa rendelkezik.
ha úgy tetszik, cserbenhagyták a megbízóikat. A jelenlegi járványvész ugyanakkor csupán egy jóval nagyobb és már régebb óta jelenlévő dilemmát hozott felszínre. Vajon a világpolitika befolyásolása terén egyre öntudatosabban fellépő nemzetközi szervezetek valójában milyen elvek mentén működnek? Vajon a „globális kormányzásként” jellemzett folyamatban kinek az érdekét védik vagy képviselik?
„Minden egész eltörött”
Az államok által létrehozott nemzetközi szervezetek alig száz év leforgása alatt váltak a nemzetközi kapcsolatok szerves – és egyre meghatározóbb szerepet követelő – részévé. A múlt század hajnalán alig pár tucat, jórészt technikai – és jellemzően „apolitikus” – jellegű együttműködés, mint például a folyami hajózás, posta vagy távírás és távközlés érdekében alapított nemzetközi szervezet működött. Ehhez képest a számuk a 21. század hajnalán már közel 8000 volt. Így
Ezeknek a nemzetközi szervezeteknek a nagy része ma már politikai karaktert öltött, és tevékenységük nemcsak a nemzetközi politikát, az államközi kapcsolatokat, hanem a mindennapi élet legtöbb területét lefedi. Az egészségügytől a kereskedelemig, a pénzügyektől a biztonságig, az emberi jogoktól a társadalmi és kulturális kapcsolatokig az élet szinte minden területén jelen vannak.
A nemzetközi szervezetek gombamód történő elszaporodása a második világháborút követő világrend egyik sajátossága. A katasztrófát követően a nyugati világ jórészt angolszász „építészei” nemzetközi szervezetrendszer felállításán keresztül törekedtek – a „wilsoni” ideákra emlékeztető – politikai, gazdasági és jogi stabilitás megteremtésére. Ez az elképzelés elsősorban transznacionális üzleti érdekek érvényesülését kívánta elősegíteni, és megágyazott az elmúlt ötven év során folyamatosan kiteljesedő globalizációs eszme előtt is.
Így ennek az eszmerendszernek a gazdasági, jogi és politikai dogmái javára világszerte igyekeznek megnyerni a nemzetállamokat. A második világháborút követően ez az eszmerendszer a nyugati világban elhozta a „Pax Americana” időszakát, míg a ’90-es évektől kezdődően már egyfajta csodavárással kecsegtetett, sőt egyenesen a történelem végét láttatta. „Nem tudjuk, hová megy a világ, csak azt tudjuk, hogy nagyon gyorsan megy oda” – fogalmaz Jonathan Sacks rabbi, az angol parlament képviselője.
A globalizáció korszakában a nemzetközi pénzügyi intézmények (és pénzpiacok), a transznacionális vállalatok, a nemzetközi szervezetek és a nem-állami szervezetek befolyása egyaránt megerősödött. Ezzel párhuzamosan pedig ezek az új szereplők a nemzetállamok és a helyi közösségek relatív súlyának folyamatos gyengítésére törekednek. Sőt, egyesek idővel a sóbábuként való feloldódásukat vizionálták a globalizáció óceánjában. A Princeton Egyetem egykori professzora, Robert Gilpin például ezt a folyamatot úgy jellemezte, hogy az eredendően „államközpontú” világ fokozatosan formálódik át „piacközpontúvá.” Ebben a környezetben pedig
Sok esetben az állami érdekek közötti konszenzus keresése helyett egy meghatározott eszmerendszer szolgálatába szegődnek, ezáltal válnak a globalizáció közvetítő csatornáivá. Ez jól látható például az úgynevezett Bretton Woods – nemzetközi pénzügyi intézményrendszer – részét alkotó Nemzetközi Valutaalap és Világbank azon politikáiban, amely – saját alapokmányának rendelkezésitől is elrugaszkodva – standard recepteket kínál ahhoz, hogyan kell a nemzetgazdaságokat megreformálni. Nem nehéz hasonló törekvéseket felfedezni azoknak a nemzetközi emberi jogi fórumoknak a gyakorlatában is. Ezek az emberi jog uniformizálásának, vagy ahogyan a Harvard Egyetem professzora, Mary Ann Glendon fogalmaz, „homogenizálásának” igényével lépnek fel.
Világbank: a globalizáció nagymesterének sötét ügyei
A csalódást okozó csodavárások közé tartozik a Nemzetközi Újjáépítési és Fejlesztési Bank, közismertebb nevén a Világbank története. A Bretton Woods rendszer egyik tartóoszlopaként létrehozott Világbank eredeti célja a második világháborút követő újjáépítés pénzügyi és gazdasági feltételeinek az elősegítése volt. Az ’50-es évek elején azonban már valamennyi kontinensre kiterjesztette tevékenységét, olcsóbb hiteleket kínálva a mezőgazdasági és ipari termelés megteremtéséhez, illetve az „üzletbarát” jogi környezet kimunkálásához. Ez utóbbi munkásságával pedig a transznacionális vállalatok könnyebb térnyerése előtt ágyazott meg. Az Amerika rablóbáró-korszakából ismerős Rockefeller család tagja, Nelson Rockefeller javaslatára a Világbank leányaként még az ’50-es évek közepén megalapították a Nemzetközi Pénzügyi Társaságot (International Finance Corporatioon, IFC). Az IFC közvetlen vállalatfinanszírozással, tulajdoni részesedés mellett ösztönözte nemzetközi beruházásokra a transznacionális vállalatokat. A világbanki misszió eredeti célja azonban már ekkor léket kapott. Az IFC ugyanis nem az elmaradott vagy fejlődésért kiáltó államoknak juttatta a támogatását, hanem a transznacionális beruházóknak. Miközben a Világbank a globalizáció fő menedzserévé lépett elő, egyre többen tették fel a kérdést, hogy valójában kinek az érdekében cselekszik. Vajon segítő kezet nyújt a helyi közösségeknek, vagy inkább láthatatlan kézfogásokkal a transznacionális üzleti érdek pártját fogja? Amint arról a precedens korábbi elemzése is beszámolt, valamennyi kontinensnek bőven akadna mesélni valója arról, hogy az olaj-, nyersanyag és energiakitermelés terén világbanki segítséggel megvalósuló beruházások végül azokat a helyi közösségeket sodorták még kiszolgáltatottabb helyzetbe, amelyek megsegítése eredetileg a feladatuk lett volna. A Világbank eddig a koronavírus okozta járvánnyal összefüggésben sem jeleskedett. A pár évvel ezelőtt piacra dobott járványkötvény (pandemic bonds) egyfajta biztosítást kínált (volna) a szegényebb országok javára járványvész esetén. A kritikusok szerint azonban a koronavírus tesztjén már meg is bukott az elgondolás: túl későn és csak túl keveseknek nyújthat valódi segítséget.
A nemzetközi szervezetek súlyának növekedését jelzi egyfelől, hogy felfogásuk vagy gyakorlatuk egyre több esetben azokra az államokra is hatást gyakorol, amelyek nem is tagjai az adott nemzetközi szervezetnek. Bretton Woods figyelembe vétele nélkül például nagyon nehezen lehet a világgazdaságban navigálni. Másfelől pedig a döntéseikkel egyre jelentősebb hatást gyakorolnak nemcsak az államok, hanem polgáraik, az emberek életére is. Másként fogalmazva
A befolyásolási vagy beavatkozási törekvéseiket sok esetben univerzalista – például emberi jogok vagy demokrácia védelmén alapuló érvekkel – igyekeznek igazolni.
A klasszikus idealista – liberális eszmerendszert tükröző – elképzelés szerint a nemzetközi szervezetek szupranacionális eredményein keresztül teljesülhet ki az egyének jóléte, szabadsága, majd végül a világbéke. Ez a naiv elképzelés kimondatlanul is az államban láttatja a bajok forrását. Igyekszik ezért a polgárokat az államaikkal szembefordító narratívát kínálni. Emellett pedig a kormányzás egyre jelentősebb szeleteit vindikálja saját magának, törekedve egyfajta „globális kormányzás” kialakítása felé. Ennek jegyében némelyikük
Ez a csodavárásszerű attitűd ugyanakkor sorozatos csalódásokba torkollott.
A huszonegyedik század kezdetének próbatételei és megrázkódtatásai, így a 2001-es terrorista támadások, valamint a terrorizmus azóta is jelenlévő valósága, a 2008-as gazdasági recesszió, a 2015-től kezdődő migrációs válság csakúgy, mint a jelenlegi járványvész és annak társadalmi, gazdasági következményei kiábrándítóan hatnak.
Nem volt képes sem elejét venni, sem pedig megfelelően orvosolni ezeket a válságokat. Rendszer és rend helyett fragmentálódás kíséri törekvéseiket. Ady Endre nyomán úgyis lehetne fogalmazni: „[m]inden egész eltörött”.
„Habár fölűl a gálya, S alúl a víznek árja, Azért a víz az úr!”
Jól ismert Daidalosz és fia, Ikarosz mitológiai története, amely az engedetlenség veszélyére emlékeztetett. Az apa viasszal összeragasztott tollakból készített szárnyakat annak érdekében, hogy fiával megszökhessenek Kréta szigetéről. Figyelmeztette fiát, hogy ne repüljön túl magasan, mert a nap megolvasztja viaszt. Ikarosz egy ideig meg is tartotta apja intelmét, de a repülés határtalanságának érzése megigézte. Egyre emelkedett, miközben olvadó szárnya levált, ő pedig a tenger hullámaiban lelte halálát. A mitológiai történet a nemzetközi szervezetek utóbbi évtizedekben tetten érhető önállósodási törekvései szempontjából is sok tanulságot rejt. Arra emlékeztethet, hogy létüket és működésüket határtalannak gondolva sem szabad megfeledkezniük arról, hogy mindezt az alapító államaiknak köszönhetik. Azok intelmeit így nem tanácsos figyelmen kívül hagyniuk.
A modern – az 1648-as vesztfáliai békeszerződések óta ismert – világrend elsődleges és meghatározó jelentőségű tartópilléreinek továbbra is az államok számítanak. Szilárdságuk zálogát a közös történelmi tapasztalaton, önazonosságon és identitáson osztozó nemzeti közösségek jelentik. Ezért tudtak ellenállni a világháborúk és a totalitárius ideológiák pusztításainak, vagy túlélni a hidegháborús kettéosztottságot. A harmonikus világrendet tükröző nemzetközi kapcsolatok ezért a nemzetállamok vállán nyugodhatnak. Az ő elhatározásukon alapul a nemzetközi szervezetek működése is, amelyhez székhelyt, személyzetet, felhatalmazást és autonómiát is ők nyújtanak.
Ugyanakkor, mint ahogy Petőfi Sándor emlékezetes soraiban írja: „Jegyezd vele az égre Örök tanúságul: "Habár fölűl a gálya, S alúl a víznek árja, Azért a víz az úr!” A nemzetközi szervezetek ugyan valóban az államok felettinek tűnnek, valójában azonban ők is államok vállán állnak. A támaszok híján egyensúlyukat veszítik.
Különös szakértelmükkel és tudásukkal védjék és segítsék az államok közös érdekeinek előmozdítását. S hogy vajon a járványvész hozzájárul-e majd ennek a tanulságnak a felismeréséhez és átgondolásához, az az előttünk álló időszak egyik fontos kérdése lesz.
Hónapokig tartó viták után megszavazták a Kijevet támogató hatalmas segélycsomagot Washingtonban: fegyverek, lőszer és pénz érkezhet Ukrajnába. Kérdés, mire lesz elég a segítség. Hajdú Tímea írása.
Több mint 50 millió ember lakóhelye van veszélyben, és nincs jele az enyhülésnek.
Blinken balul elsült kínai látogatása után nem sokkal Kína bejelentette hogy nemzetközi vizsgálatot akar az ENSZ felügyelete alatt.
Ennek lehet, hogy Zelenszkij nem fog örülni.
Keith Self texasi republikánus képviselő élesen bírálta a Biden-kormányzat Ukrajna politikáját.
„Ami most van, az tarthatatlan, Budapesten változás kell” – hangzott el a megbeszélésen.
A berlini kabinet tudta, hogy az atomerőművek leállítása rossz ötlet, mégis megtették. Most pedig állítják, hogy a Cicero magazin ferdít.
