Novemberben az Egyensúlyteremtés – A gazdaságpolitika missziója című, angol nyelven is megjelent könyvét mutatta be az Egyesült Államokban. A magyar gazdaságpolitikai modellt lassan tíz éve hevesen kritizálják külföldről. Miért érdemes sokadszorra is megpróbálkozni a megmagyarázásával?
Arra készítettek fel, hogy az egyetemisták hetven százaléka baloldali, az oktatók általában demokrata érzelműek, így a hallgatóság kilencven százaléka csak a The New York Timesból meg a The Washington Postból tájékozódik Magyarországról. Azt tudják rólunk, ami ott megjelenik, és ami persze többnyire köszönő viszonyban sincs a valósággal. Tudomásul véve ezt az aszimmetrikus helyzetet, a könyvvel az volt a célom, hogy az általuk hitelesnek tartott közgazdászokra hivatkozva az ő nyelvükön is el tudjam mondani, hogy ugyanazokat a globális kihívásokat látjuk, csak nekünk helyi válaszaink is vannak.
Sikerült?
Szerintem igen. Az amerikai vitakultúra tanulságos: ha állítottam valamit, és azt alátámasztottam tényekkel, akkor elfogadták. Esetleg még egyszer rákérdeztek arra, amivel elsőre nem értettek egyet. Itthon ritkábban fordul elő, hogy más meggyőződésű emberek elfogadják az érvelésemet, legyen az bármilyen megalapozott. Vagy ha nagy ritkán mégis megesik, utána rögtön arra jutnak, hogy ez lehet, hogy igaz, de valami más meg nem, és az egyébként is sokkal fontosabb…
Ennyire azért csak nem volt elfogadó a közeg.
Volt ellenpélda, de még arra is pozitívan emlékszem. A Cornellen a meghívott professzor a magyar–izraeli viszonyról faggatott. Tudni kell, hogy a kétoldalú kapcsolatok talán még soha nem voltak olyan jók, mint mostanában. Ennek ellenére előkerültek az unásig ismert, alaptalan klisék, mint az antiszemitizmus vádja. Mivel értelmesen érvelve minden ilyen sugalmazás cáfolható, ez a támadás is hamar elhalt. A közönség pedig nem volt ellenséges, érdekelte „a magyar modell”, nem sikerült tehát a hiteltelenítés.
Felmérések szerint a brexit esetén Budapest lenne Európa új startupfővárosa