Tényleg a magyar nők a legszebbek – kivéve, ha feministák

„Július 7-én jelent meg a Daily Mail brit bulvárlapban a később a teljes világsajtón is végigsöprő hír, amely azóta is élénken foglalkoztatja a magyar közvéleményt. Novak Djokovics és Fucsovics Márton wimbledoni mérkőzése alatt, miközben a kamera a magyar versenyző párjára, Böszörményi Anettre szegeződött, a kommentátorként tevékenykedő Boris Becker a következő megjegyzést tette:

Azt mondják, a magyar nők a legszebbek. Nos, ezt nem tudom, de ő mindenképpen nagyon csinos.

Kommentátortársa, John Inverdale ezt egy idétlen szójátékkal viszonozta: »Jó, ha egy teniszezőnek Anett nevű barátnője van« (net = háló). A brit Women in Sport vezetője, Stephanie Hilborne mindezt nem hagyta szó nélkül: »Jótékonysági szervezetünk évtizedek óta dolgozik a sport kultúrájának megváltoztatásáért, így a nők eltárgyiasításának megszüntetéséért. Ha két férfi zavartalanul így beszél egy nőről, ráadásul élő adásban, az azt jelenti, hogy még sok a dolgunk. Mindenkinek meg kell értenie, hogyan hat az ilyesmi a nőkre. Nem inkább arra kellene inspirálni a lányok következő generációját, hogy sportoljanak, ahelyett, hogy a nők kinézetéről beszéljenek?« – vélekedett.

Feministaként én is közelebb állok ahhoz a véleményhez, hogy a nők külsejére tett bók magánéleti helyzetekre, randevúra, párkapcsolatba való, nem pedig szakmai, munkahelyi környezetbe.Az eset kirobbanásakor mégis úgy gondoltam, hogy nem biztos, hogy Becker megjegyzése a legideálisabb alkalom a társadalmat kétségkívül átható szexizmus nehezményezésére. Úgy véltem, a feminizmus szempontjából fontosabb ügyeknek árthat, ha a jóindulatú szexizmus e nem éppen örvendetes, de viszonylag enyhe példáját túlságosan felfújjuk. Pláne Magyarországon, ahol a nők (és a férfiak) nagyon nehezen engedik el – direkt mondom így – a »gyengébb nemnek« szóló hódolatot, udvariassági gesztusokat, melyekre egy nyugat- vagy észak-európai nő sokszor értetlenkedéssel reagál. Odáig már eljutottunk az elmúlt években, hogy a bántalmazásról, családon belüli erőszakról lehet értő és a hallottakat befogadó közönségnek beszélni – de az egyszeri feminista itthon egyelőre jobban teszi, ha az ajtóban előreengedést, az ülőhely átadását, a kabát felsegítését és a random bókokat nem nagyon piszkálja meg holmi elemző célzattal, mert könnyen megdobálhatják rohadt paradicsommal.”