Ha még egyszer le kell ide ülnöm… végem

„A gyerekekkel közösen megértettük, hogyan kell némítani, képernyőt megosztani, táblára írni. Aztán jöttek a magasabb szintek, a »breakout room«-ok használata, amivel nagyon jól lehetett csoportos, páros feladatokat végezni. A korona pedig az volt – nem, nem az, hanem a valódi korona –, amikor élő Zoomot közvetítettünk a Facebookon. Szóval úgy tartottam élő előadást, hogy közben streamként kikerült a közösségi oldalra is.

Aztán jött egy törés a kettőnk viszonyában: elkezdtem rosszul érezni magam, ha megláttam

Sőt, szinte gyűlöltem a felületet. Besokalltam, elég volt. Nem bírtam magam rávenni, hogy odaüljek, és újabb – kis négyzetekben figyelő – embereket nézzek. Gondolom, nagyon sokan voltunk, vagyunk így ezzel.

Mert ideig-óráig jó, egy darabig izgalmas, de aztán elkezd terhes lenni. Hiányzik minden, ami a régi életünkre jellemző volt. Olyan dolgok is, amik esetleg akkoriban idegesítettek minket, most pedig visszasírjuk.

A csúcs- vagy mélypont pár hete jött el: tartottam online órát, részt vettem félévzáró online értekezleten, volt egy online meetingem, beszélgettem diákokkal online, és ehhez jött még egy hosszabb online szülői értekezlet is. Mindezt egyetlen nap alatt. Akkor éreztem azt, hogy ha még egyszer le kell ide ülnöm… végem.

Még most sem az igazi, de muszáj volt erőt vennem magamon, és folytatnom.

Addig pedig marad a remény, hogy nemsokára tényleg vége. És ha nem is ugyanúgy – mert rengeteg tapasztalattal a hátunk mögött és a lelkünkben –, de folytatódhat az életünk. Élőben.

Annyira szerettem volna erről egy humoros cikket írni, hogy legalább egy kicsit mosolyogjunk is néha. Szóval nem fejezhetem be így az írást, nem lehet szomorú a vége.”