Vetélés

2020. október 31. 09:59

Egy élet érkezéséről és elveszítéséről.

2020. október 31. 09:59
egy apa
Mandiner

Amikor megtudtam, hogy megérkezel – vagy ha pontos akarok lenni, érkezni gondoltál, esetleg: utadra indíttattál odafentről –, a hír nem ijesztett meg és nem is bántam meg semmit, hiszen voltaképpen igen tudatosan „dolgoztunk rajtad", hogy eufemisztikus legyek. 

Az első mosolyok: „Te is szeretnéd?” „Persze, hogy szeretném, egész életemben akartam”. A megdöbbenés a rémület vagy a bizonytalanság hiányán: hát persze, megtaláltam életem párját, és gyereket csinálok vele. Mi mást tennék? Mire kéne várnom? Nem teljesen természetes, és nem teljesen magától értetődő dolog ez?

Nem ijedtem meg: egyszerűen rám tört, hogy most valóban valami visszafordíthatatlan történik. Úton vagy, helyet kell neked csinálni valahogy a lakásban, talán édesanyámnak vannak még gyerekruhái, és innentől hárman vagyunk a szobában: én, a barátnőm – aki most már anyának készül, igazán nagybetűs Nő lett –, és Te. Na de nem fogja kitekerni a nyakamat a leendő após? És milyen boldog lesz végre édesanyám – hiszen mindig unokákért rágta a fülemet! Én pedig apa leszek.

Apa. Rágtam a szót, ízlelgettem, és – talán a hollywoodi filmek hatása volt az egész, vagy talán csak én vagyok reménytelenül romantikus – nem éreztem semmi különöset. Vagy talán tényleg egész életemben ezt akartam, és most csak a legnagyobb természetességgel tudatosítja az agyam a hírt. Sört bontottam. Nem volt behűtve, és a langyos kora májusi esténél alig hűvösebb ital kellemetlenül emlékezetett arra, igazából mennyire nem is készültem fel a hírre.

Vigyorgós szelfi csattant, félretettük neked: a konyhában álltunk, kezünkben a pozitív jelzést mutató teszttel. A mosolyunk pedig annyira ártatlan volt. Nem törődtünk semmilyen nehézséggel, csak örültünk, mert Te velünk voltál.

*

Mindenki jól fogadta a hírt, és szerencsére a nyakamat sem tekerte ki senki. Az örömteli várakozás teret adott a viccelődésnek („Kérem az utolsó falatot! Tudod, én most két emberre eszem!”), és még néhány aranyos kismamaruha is a kosárban landolt, mikor vásárolni mentünk.

Most már persze tudom, hogy túl lelkesek voltunk. De hát még a nőgyógyász is kezet fogva gratulált, mintegy készpénznek véve, hogy gyerekünk lesz. Egyedül a nővérem intett arra, hogy talán várjunk és legyünk higgadtak, de túl nagy volt a boldogság. Nem láttam még mindent az életből, de már most azt hiszem, hogy kevés dolog vidítja fel annyira egy férfi – és persze egy pár – mindennapjait, mint az érkező kis élet.

Minden új értelmet kapott: szívesebben keltem fel és mentem munkába, másképpen sütött a nap az utcán, másképpen voltak zöldek a fák és másnak hallottam még a szemközti játszótérről a gyerekszót is. Írói képek önkényes halmozásának tűnhetnek soraim. Nem azok. A génjeim tudták: teljesítettem profán földi feladatomat, továbbadtam őket. A lelkem elégedetten nyugtázta, hogy elláthatom keresztényi, apai kötelességeimet, amelyekről olyan régen a hittanórán magyarázott nekem egy ősz tanárnő. Mi pedig alig győztük számolni a napokat januárig, amikor majd megérkezel hozzánk.

*

Talán csak utólag gondolom azt, hogy már a nőgyógyász hangján hallottam: baj van. Meg mernék rá esküdni, hogy pár pillanattal az előtt, hogy kinyitotta a száját, tudtam, hogy elvesztettünk. Nincs szívjel. A párom dadogva visszakérdez: tessék? Talán csak rosszul hallotta. Talán rosszul számoltuk ki a fogantatás napját. Talán ikrek voltak, és csak az egyik halt el. Talán nem érti a dolgát az orvos.

A nőgyógyász persze már ezerszer látott ilyet. Megértő, nyugodt hangon beszél velünk. Sajnálja, hogy ilyen hírt kell közölnie. Gyakran megesik, a terhességek 10–15%-a vetéléssel végződik. Ennek az evolúcióhoz van köze, ez az ára annak, hogy két lábon járunk. Most nem kell fizetni a látogatásért, dolgozzuk fel. Amikor nem mozdulunk, tapintatosan jelzi, hogy már itt a következő páciens.

A párom csak az utcáig bírja zokogás nélkül. Úgy markol belém, mint ahogy eddig még talán soha. Egy anyuka sötét tekintettel mér végig, mintha én bántanám a lányt. Odébb húzom, taxit hívok. A – gondolom én – szokásos kérdések jönnek. Mit rontottunk el? Mikor történt? És főleg: miért pont mi? Nem tudok rájuk felelni, csak arra tudok koncentrálni, hogy hazaérjünk.

A taxis szerencsére nem próbált meg beszélgetni. A párom a bejárati ajtótól egyből az ágyig megy, és az agyam valamelyik hátsó zugában megfogalmazódik a gondolat, hogy előbb talán le kéne vennie a cipőjét. A gondolat egészen tisztán megmarad az emlékeimben később is – különös, hogy a legnagyobb káoszból is félretesz az ember ilyen apró, értelmetlen villanásokat.
Éppen csak addig tudom visszatartani a sírást, amíg a párom végre abbahagyja. Elképesztő a tudatalatti kifinomultsága: ösztönösen csak akkor engedek fel és adok utat az ingernek, amikor a párom egy kicsit végre összeszedte magát.

Már nem emlékszem, hogyan tudtunk enni, miről beszélgettünk, és hogyan aludtunk el. Csak arra emlékszem, hogy éjjel felriadtam a párom zokogására. Semmit sem tehettem érte, csak olyan közel húztam, amennyire lehetett. Neki sokszorta jobban fájhatott, mint nekem: ő a szíve alatt hordta az életet, és az ő hasában történt most meg a végzetes baleset. Azt kívántam, bár átvehetném valahogy a fájdalmát, bár osztozhatnék benne úgy és annyira, ahogyan azt ő érzi. De ez persze nem volt lehetséges. Én férfinak lettem teremtve, ő meg nőnek, neki van méhe, nekem nincs, és most őt öli a kétely és a gyász mellett a bűntudat is, nem engem. Csak szorítottam és szorítottam, és tudtam, hogy van olyan fájdalom, amin semmi nem segít. Nincsen vigasz, nincsen gyógyszer, nincsen semmi, és a szoros közelség ellenére valahol odabent, a fájdalom üres szobájában egyedül ülsz. Ez csak az idő múlásával lesz jobb.

*

De sajnos az idő múlása is megtagadtatott nekünk egy darabig. Az orvos azt mondta, lehet, hogy két élet fogant, és csak az egyik ment el. Másfél hét múlva menjünk vissza. És ezt a másfél hetet nem kívánom senkinek. A nem tudás, a várakozás, az idegőrlés. Persze el kellett mondanunk a rokonoknak: lehet, hogy mégsem lesz baba. De persze közben nem is temethettük el fejben a dolgot, mert hát milyen leendő szülő tesz le a babáról? 

Tudtuk fejben, hogy nincs remény? Változott bármi, amikor megtudtuk, hogy tényleg nem leszel? Hogy most már ismét csak ketten vagyunk, és hogy felesleges volt kismamaruhát venni? Nem tudom utólag megmondani. Van, hogy az ember önmaga előtt is fél kimondani egy gondolatot, mert ha rádöbben, hogy még ő is így gondolkodik, akkor tényleg minden mindegy.

Sajnos az embrió apró földi valamije – hogy jobb szó híján valamit írjak… maradványai? teste? – nem akart magától kijönni. Műtétre volt szükség, és most előttem az újabb félelem: páromat be kell engednem a magyar egészségügy karmai közé. Mi lesz, ha igaz, amit olvastam róla? 

Máig emlékszem, mennyire kiszolgáltatottnak éreztem magamat és magunkat, amikor kitolták a műtőbe a páromat. A várakozás, és az érzés, amikor visszahozták: a feje lebicsaklott, a keze lelógott a tolóágyról, és csak reménykedtem, hogy minden rendben lesz. Persze nem volt gond, rutinműtét volt, emberi elbánást kaptunk, csak én gondoltam itt, hogy ezek nagy ügyek. Mindenki a vállamat markolássza: csináltok újat, velünk is megesett, az ismerőseim is túltették magukat rajta. Csak én és a párom tudjuk, hogy nem ugyanaz történt, mint másokkal, hiszen mi Téged vesztettünk el, akinek a szívünkben már kuckót csináltunk.

*

És azóta is itt vagy. Velünk voltál a vetélést követő első, tétova szeretkezésekben, a bűntudatban és a félelemben. Velünk voltál az esküvőben is, a lagzin Te voltál a felhőtlen boldogságban az egy csepp fájdalom. Velünk voltál a lassú folyamatban, ahogy a sírást felváltották a lekonyuló ajkak és az összenézések, majd a biztatások és a tervezések. Majd a következő, majd az rendben lesz, hiszen nem csap kétszer ugyanoda a villám. Kevés dolog kovácsol össze egy fiatal párt úgy, mint a közös gyász.

Eltelt lassan egy év, és most már úton van a következő baba. De még mindig itt vagy az időnkénti félelemben, az óvatosságban és a visszafogott örömben. És néha, amikor a játszótérre nézünk és kisgyerekeket látunk vagy terhes anyákat, találkozik a tekintetünk a feleségemmel, és nem kell mondanunk semmit, még az arcunk sem rezdül, de tudjuk, hogy ugyanarra, Rád gondoltunk, és…

A legszörnyűbb az egészben talán az, hogy nincs lecke. Nem volt semmi értelme a halálodnak, mint ahogyan a legtöbb halálnak nincsen értelme. Azt hiszem, nem azért vesz el Isten embereket, mert bármilyen leckét át akar adni, vagy mert meg akarná értetni, hogy valamit másképp kellett volna csinálnunk. Bele kell törődni, és bár lecke nem volt, ennyit talán tanultam belőle. Nem kértem ezt a tananyagot, de ha már elém került, igyekszem a legtöbbet kihozni belőle. 

Egyvalamit viszont biztosan nem felejtek el: a gyász érzését, a tudatot, hogy egy életet vesztettünk el, a Te életedet. Ha csak ennyit megjegyez valaki fájdalmam kiírásának végeredményéből, akkor már talán sikerült értelmet adni rövid életednek: hogy egy élet volt a tiéd, még akkor is, ha rövid volt, és születés előtti.