Újabb tragikomikus epizóddal bővült a posztmodernitás rózsaszín, bolyhos nagykönyve: mint arról a nemzetközi sajtó beszámolt, vissza akar térni az Egyesült Királyságba Shamima Begum, az a kamaszlány, aki négy éve megszökött Londonból, hogy az Iszlám Államhoz csatlakozzon. A brit belügyminiszter nemzetbiztonsági okokból nem pártolja Shamima hazatérését, olyannyira, hogy meg is vonták tőle a brit állampolgárságot,
a lány szerint viszont az embereknek „részvétet” kellene érezniük iránta mindazért, amin keresztülment.
” kellene érezniük iránta mindazért, amin keresztülment.
Ez volna a minimum, mintegy.
A hírdömping kötelez, de ne menjünk el szó nélkül az ilyen színes rövidhírek mellett, elvégre ezekből – és nem a címlapos sztorikból – érthető és élhető meg igazán a Kor, amiben élünk. Kiérződik belőlük a tízes évek utánozhatatlan íze, az az érdes, ecetes zamat, ami például Szentesi Éva-novellák olvasásakor keletkezik az ember szájában.
„Az igazi haza az Időé, nem a földé, / Az Időből halunk ki mind, / az Időből, amely hazák fölött hazánk lett” – írja Szabó Lőrinc, arra utalva, hogy kortársainkkal – szeressük vagy éppen gyűlöljük őket – menthetetlenül összeköt bennünket az a tény, hogy ugyanazokat az éveket laktuk be.
Ezek a mi lakótársaink, ez a mi brancsunk: Szabó Péter, Slavoj Žižek, M. Richárd, az Éjjel-nappal Budapest Lalija, Donald Trump és Shamima, a posztmodern, self-help terroristafeleség.
A Sky News kérdésére, hogy bánja-e már a közel-keleti kalandot, Shamima így válaszolt: „Bizonyos értelemben igen, de nem bánom, mert megváltoztatta a személyiségemet. Erősebbé, ellenállóbbá tett”. Mint elmondta,
nem zavarták a lefejezések, mivel úgy hallotta, „iszlámilag” ez engedélyezett.
” ez engedélyezett.
Saját szemével nem látott kivégzést, volt viszont szerencséje rábukkanni egy kukában heverő fejre, de ez saját bevallása szerint „kicsit sem rengette meg”. Pasifronton sem volt oka panaszra: olyan férjre akadt egy dzsihádista harcos személyében, amilyet „az Egyesült Királyságban nem talált volna”.
Az Iszlám Állam kertvárosi, zöldgyepes idilljébe csak a bombázások rondítottak bele, meg az, hogy meghalt két gyereke.
De azért egy ideig „tényleg jó volt ott élni” – szögezi le Shamima, aki szerint a manchesteri Ariana Grande-koncerten elkövetett merénylet „rossz dolog volt”, de hát a terrorszervezet elleni harcban is megöltek ártatlan nőket és gyerekeket, „ez egy kétirányú utca”.
Ha mindezek dacára kételkednénk abban, hogy Shamima szülőhazájának büszke sarja, a lány biztosít minket afelől, hogy „igazából magáénak vall bizonyos brit értékeket”.
Oké, ezt az egészet azért nem láttuk jönni. A posztmodernben ugye az a csodás, hogy az összefüggések romjain, vad asszociációk nyomán egymás mellé helyeződnek olyan fogalmak, amelyeknek racionálisan semmi közük nem volna egymáshoz.
Azt viszont, hogy az önmegvalósítási filozófia, a WMN-generáció igényeihez szabott, sztíviával édesített fichteizmus, a motivációs Zeitgeist,
a „nekem jár"-életérzés ilyen simán összefonódik az iszlám fundamentalizmussal, a vallási-társadalmi alávetettséggel,
azt mi se gondoltuk volna. A tanulság az, hogy 2019-ben minden számítással csak nevetségesen alá tudunk lőni a valóságnak.
Shamima olyan szörnyűségeken ment át, amiket nekünk, az elkényelmesedett nyugati burzsoázia tagjaként – szerencsére – soha nem kellett megélnünk. Mégis: története minden véres és elkeserítő részletével együtt a miénk.
A Sorstalanság Köves Gyurija a koncentrációs táborok boldogságáról akart beszélni, Shamima szavait olvasva pedig felmerül bennünk a kérdés, az Iszlám Állam uralma idején vajon mik voltak a legmenőbb táskatrendek.
A konzervatív már csak olyan, hogy szeret nyavalyogni a dolgok romlása miatt. A jeremiádázás kétségtelenül fokozott élvezeti értékkel bír, van azonban egy intenzívebb, magasabb rendű öröm, amit könnyen elronthat a sziktranzitolás: első sorból figyelni, és csak ámulni a jelenkor komédiáján.