A szégyen politikája a baloldalon: aktivizmus másként?

„Az elmúlt pár évben különösen előtérbe került a megszégyenítés, mint jelentős aktivista és politikai taktika és általánosabban a szégyen koncepciójának problematikája a társadalmi méltányosságért vívott küzdelmekkel kapcsolatban. A nyugati baloldali-progresszív aktivizmusok általános dominanciája kapcsán rengeteg kritika éri azokat a politikai megszólalásokat és törekvéseket, melyek elsődlegesen a szégyennel operálnak és az alapján mozgósítanak azokkal szemben, akik az ő mércéjük szerint nem elég progresszívak, nem megfelelő a nyelvhasználatuk vagy tagadják bizonyos társadalmi csoportok alapvető jogait.

A megszégyenítés politikájával szemben szoktak érkezni balról és jobbról is kritikák, bár más-más okból és célból, de ezeket semmiképpen sem szabad a szőnyeg alá söpörni, a kigúnyolásnak, és az annak az eredményeképp létrejövő érzelmi viszonyulásoknak ugyanis nagyon fontos kortárs politikai következményei vannak és lehetnek a különböző társadalmi csoportok egymáshoz való, és emberek csoportokon belüli kapcsolatára nézve. Ebben a cikkben ezt a kérdéskört fogom végig gondolni, akár vitaindítóképp és önreflexióként is arra nézve, hogy a baloldalon milyen lehetőségek adódnak arra, hogy a szégyen politikája helyett alternatív közösségszervezési módszereken és ellenállási lehetőségeken gondolkodjunk.

A közösségi médiafelületek, kommentcsaták, online buborékok kora jelentősen közelebb hozta az egyén politikai véleménynyilvánításának platformját az egyéni érzelmek, viszonyulások révén a személyes sértettség megéléséhez. A saját közösségi médiabuborékunkban ráadásul vagy eleve megválasztott, általunk kiválogatott emberekkel vitatkozunk, ez pedig további szegregációt okoz a különböző csoportokhoz való viszonyulásunkban; vagy névtelen módon, anonim kommentelőkön keresztül kegyetlenkednek velünk az egyet nem értők különböző kérdésekkel kapcsolatban.

Ezek a platformok nem csak megnyitották előttünk a vitázás lehetőségét, de egyúttal sokkal sérülékenyebb relációkat is hoztak létre a vitatkozások során. A kommentvitákban sokszor nem egymás érvelésére reagálnak az emberek, hanem az ellenkező vélemények közelebb hozása helyett egy szimpla anyázással vagy passzív agresszív nevető/dühös emojival tudják le a benne részt vevők a kommunikációt. Az online kegyetlenkedések ráadásul sokkal személyesebb-érzelmibb szintre viszik le a vitákat, resszentiment érzéseket és az azonnali visszavágás vágyát okozva, sokszor ezáltal elvakítva az egymást átfedő értékeket, problémákat, közössé tehető küzdelmeket.

Nem véletlen, hogy az ennyire elaprózódott partvonalbeli személyeskedések, környezetükből kiemelt, feltevések és eleve rosszindulatot vízionáló kommentek eredményeképp teljesen eltolódtak a hangsúlyok arra nézve, hogy ki a jó baloldali, ki a jó feminista, ki a jó aktivista.”