Ötven éves emlékek jöttek elő, ahogy a franciaországi és hazai tüntetéseket figyeltem.
1968. augusztus 21-én a romos budai Várban végzett egész napos romeltakarítás után a Magyar Néphadsereg egyik csepeli munkásszállóban állomásozó alakulata szokásos délutáni alaki gyakorlatát végezte Csillagtelepen. Föl- alá masíroztunk második világháborús, hosszú „dióverő” puskáinkkal, zöld zsávoly egyenruhánkban, feketére suvickolt vacak csizmáink alatt törte a lábunkat a rongyos kapca, amikor Béres százados, szakaszparancsnok sorakozót rendelt.
A négy rajparancsnok által felsorakoztatott egység előtt rövid tájékoztatót tartott arról, hogy a Varsói Szerződés csapatai szovjet vezetéssel hajnalban internacionalista segítségnyújtás céljából bevonultak Csehszlovákiába. Egyúttal megnyugtatott bennünket, hogy az akcióban csak a Néphadsereg első vonalbeli alakulatai vesznek részt. A szokásos kérdéssel zárta a tájékoztatót: kérdés, óhaj, sóhaj, panasz? Nekem volt kérdésem: ki hívta őket? Természetesen a törvényes csehszlovák kormány. Pihenj! Oszolj! Készülődhettünk a vacsorához.
Akkor már majdnem egy éve a környező, bezárt magyar valóságunktól is csaknem hermetikusan el voltam zárva, alig valamit tudtam a prágai tavaszról. Talán csak annyit, hogy egy eltávozásom alkalmával a BBC híreiről beszámoló Nagyapa legyintett, amikor elmesélte, hogy itt a szomszédban valami „emberarcú szocializmusról” álmodnak.
Majd felébrednek – mondta. Most felébredtek – gondoltam, ahogyan a sárgaborsó-főzeléket kanalaztam.
Arról is csak Nagyapától értesültem, hogy Párizsban a diákok fellázadtak, mert nem mehettek fel a lányok kollégiumi szobájába. Tüntettek az autoriter de Gaulle, a fogyasztói társadalom és az amerikai imperializmus ellen, miközben a baloldali pártok és a szakszervezetek, szocialisták és kommunisták kétségbe esetten próbálták átvenni az események irányítását.
Járnának vásárolni a Bocskai úti közértbe, állnának sorba banánért vagy mosógépért, állomásoznának náluk szovjet csapatok! Miért nem beszélnek a prágaiak a párizsiakkal?
Őszre lehűtötték a prágaiak lelkesedését. Franciaországban az előre hozott választásokon de Gaulle pártja soha nem látott győzelmet aratott a baloldal fölött, minket pedig a csepeli munkásszálláson jobban izgatott a mexikói olimpia magyar éremesője, mint a politika.
Valahogyan ezek az ötven éves emlékek jöttek elő, ahogyan a le Figaro és a le Monde online kiadásán néztem a franciaországi és a brüsszeli sárga mellényeseknek a mára a hatalomban megfáradt '68-asok elleni felkelését, az Indexen vagy az Origón a Budapesten föl-alá vonuló, az autoriter Orbán ellen tüntető több ezer embert, köztük a rendőröket dobáló anarchistákat és a Kossuth téri karácsonyfa felgyújtásán ügyködő Árpád-sávosokat.
Eltérő tapasztalatok, eltérő prioritások. Amikor ők cikkben, mi cakkban.
Kalifátus létrehozását is követelték szombaton azon a hamburgi tüntetésen, amelyen ezren vettek részt. Olaf Scholz német kancellár szerint „következményekkel” kell számolni.
Amit az Egyesült Államokban látunk, arra nem volt példa a modern kori történelemben.
Nem akarták kiengedni a kormánypárti képviselőket.
Csak fenyegetnek, aztán sosem cselekszenek.
Százával zajlanak a letartóztatások, egy elnökjelöltet is elkaptak.
Talán most utoljára németül.
Véres események színtere lett ismét a kaliforniai UCLA egyetem: a kampusz udvarán felállított sátortábort megtámadták az Izraellel szimpatizáló tüntetők.
A pártelnök szerint a Fidesz a múlt, Magyar Péter a jelen és a 2RK pedig a jövő.
