1968. augusztus 21., Prága

„A sztálinizmus és a legprimitívebb nacionalizmus hagyatéka érintetlen, a marxizmusra mint filozófiailag determinista-pozitivista unalomra és politikailag mint modernizáló etatizmusra emlékeznek, mintha az autentikus, kritikai marxizmus sose létezett volna. De ez ma Pesten – hála magyar kultúránk mélységes filozófiaellenességének és hajmeresztő provincializmusának (az egykori NDK iránti fura, posztumusz magyarországi gyűlölet is annak szól, hogy Kelet-Németországban komolyan gondolták a rendszert és őszintén, osztrák-magyar frivolság nélkül, míg nálunk a volt rendszer jelképei: Moldova és Hofi meg A tanú c. tragifilmbohózat) – csak amolyan szóbeli néphagyomány, történelmi folklór, a kulturális gesztusokba beleivódott, a tudattalanba lesüllyedt szokásrend: a szocializmust, a kommunizmust PRO & KONTRA EGYARÁNT a sztálinizmus jelenti.

Egyszerűen: Sztálin és követői azt állították, hogy ők a szocializmus. Fejlesztés, modernizálás, állam. Tervezés, újraelosztás. A „kommunizmus” hívei és ellenzői ma ugyanezt állítják. Ez 1968 igazi veresége itt. Mert itt az ostobaság is súlyosbítja.

A „nyugati marxizmus” kifejezés (Karl Korschtól származik, és Maurice Merleau-Ponty terjesztette el: Les Aventures de la dialectique, 1955) eredetileg azt jelentette, hogy nem szovjet, nem a Komintern alárendeltségében működő, forradalmi marxizmus (tehát nem kultúraföldrajzi terminus volt). Ennek a marxizmusnak a hagyománya folytatódik Nyugaton, itt-ott visszahat Kelet-Európára is (bár kevesen ismerik), ám ami az általános: a radikális kommunista ’68-nak mint amolyan liberális izének (drugs & sex & rock‘n’roll) az értetlen elvetése, a kizsákmányolás, a tulajdon, az eldologiasodás elleni radikális forradalomnak és forradalmiságnak az elutasítása, posztkoloniális nacionalizmus, antiliberális szolidaritás a szélsőjobboldallal, és í. t.

A hatvannyolcasoknak végük, most mi jövünk – mondta Orbán miniszterelnök Erdélyben. Orbán Viktor magyar miniszterelnök (és külhoni elvbarátai) államrendszerében nemcsak a hatvannyolcasoknak, de még a negyvennyolcasoknak is végük van – és ebben merő apróság a független baloldal növekvő orbánizációja, részletkérdés, mellékszál – , a focihuligán stílusú hurráetnicizmus rulez.

Tessék rajtunk nyugodtan nevetni, ez jár a legyőzötteknek. Meghagyjuk önöknek Brezsnyevet és Nixont, Komócsint és Biszkut, de Gaulle-t, a „Stop Soros”-t és a venezuelai szocializmust és Putyint és Kövér Lászlót, az LMP-Jobbik szövetséget, „Tusványost”, Sahra Wagenknecht migránsellenes új „baloldali” mozgalmát, Tibi atyát és ezt az egészet. A valóságot.[1]”