A kulturális másodrendűség

„A véleményformálás továbbra is férfihatalmi privilé­giumnak számít. Társadalmi szinten a női megszólalás elfogadottsága deklaráltan alacsonyabb, illetve a hallgatóság részéről jóval kisebb a követési hajlandóság, mint a férfiszónokok vagy -közszereplők esetében. Lásd a Nemzeti Média- és Hírközlési Hatóság 2016-ban közzétett kutatási eredményeit, amely szerint: »A kommunikátorok nemi megoszlása mellett vizsgáltuk a stúdióba interjúra meghívott szakértők nemi összetételét is. Arra kerestünk választ, hogy a szerkesztők inkább a női vagy a férfi interjúalanyok megszólaltatását preferálják. Általánosságban elmondható, hogy a férfiakra a nőknél 2,6-szer nagyobb eséllyel esett a médiumok választása.«

S hogy ez miért problémás? Például azért, mert a közéleti megnyilvánulások, kulturális események, viták alkalmasak az életminőséget instruáló iránymutatásra, nemritkán politikai befolyásgyakorlásra, de társadalmi vagy nemi csoportok szövetkezésére, elhatárolódására és viszonyuk meghatározására is. Nem mindegy tehát, ilyen alkalmakkor a nemek milyen arányban érvényesíthetik nézeteiket. Szinte hallani a kiigazítást: demokrácia uralkodik a világ e kicsinyke szegletében, amelyben a nemi hierarchia ismeretlen fogalom, s a hölgyeknek ugyanúgy joguk van hallatni hangjukat, mint a férfiembereknek. Ráadásnak érkezik a macsó iránymutatás: tessen próbálkozni, kiküzdeni a minőségi figyelmet, ne csak a pattanásokat púderezni!

Hát, valahogy így, pökhendi módon.

De emlékeztetőül: e hozzászólás nem a feminizmus túlkapásainak vagy a szélsőséges genderideológia követésének végterméke, s a női kvóta bevezetését sem szorgalmazza, de nem is férfi és nő civódásáról, szerelméről és szükséges összefogásáról szól. Nem. Mindössze az érzésről: milyen másodrendűnek lenni.

Ez esetben harmadrendűnek.”