Tiszteljük a múltunkat!

„Napjainknak a múltat megismerni akaró embere leginkább az irodalom körébe tartozó munkákból tájékozódik, amelyek szerzői nagyon szabadon, az olvasói, politikai igényekre is figyelemmel válogatnak a tények közt. Ez a megállapítás nem vonatkozik a klasszikus, történelmi témájú művészeti alkotásokra, amelyek nem egyes történelmi kérdésekben akarnak állást foglalni, hanem történelmi keretbe ágyazottan közvetítenek egyfajta nemes mondanivalót. Így nem okoz gondot, ha az ábrázolás történelmileg nem teljesen hiteles. A 20. században viszont a totális diktatúrák parancsára megjelentek a múltat újraértékelő regények, drámák, filmek stb., hogy elvégezzék kártékony feladatukat. Gondoljunk csak a következőre: XII. Pius pápát életében tisztelet övezte, halálakor pedig csodáló és elismerő nyilatkozatok özönével méltatták. Ezt az általános véleményt fordította az ellenkezőjére Rolf Hochhuth: A helytartó című, 1963-ban írt színdarabja, s ettől kezdve »cáfolhatatlan« a hamis vád, miszerint a pápa szemet hunyt a nácik gaztettei felett. A botrányokra éhes tömegemberek számára tehát egy új értékelés elfogadására elég volt egy színdarab, amely kielégítette nemcsak a várakozásukat, de a »leleplező igazság« győzelmi mámora iránti igényüket is. 

Az irodalmi munkák szerzőinek történészi »feladatvállalása« akkor kártékony igazán, ha olyan kérdésekben foglalnak állást, amelyekben hosszú évtizedek óta nem lehetett egy, a nagy többség számára elfogadható nemzeti álláspontot kialakítani. Ez esetben csak a nagyon alapos történelmi tanulmányok tudnának hozzájárulni az elmérgesedett ellenségeskedés csillapításához. A tényeket szabadon értelmező, elfogult irodalmi hozzászólások ugyanis csak az ellenségeskedést fokozzák. Mindez súlyos károkat okozhat a nemzet önbecsülésében. Különösen akkor, ha a magukat nemzeti elkötelezettségű írástudóknak vallók szinte versengenek abban, hogy szégyenletessé és ellenszenvessé tegyék történelmünk azon megbecsülésre érdemes eseményeit és személyiségeit, amelyeket és akiket az ellentétes politikai oldal előzményeinek és elődeinek tekintenek. Mintha csak a nemzeti múltnak az aczéli korszakban kötelező divattá tett deheroizálását vették volna át, részben más előjellel.

Azon sem árt elgondolkodni, hogy nálunk mindezt miért tekintik nemzeti cselekedetnek. Az egészséges nemzetek ugyanis arra törekszenek, hogy múltjuk minél több eseményét és személyiségét a nemzeti panteonba helyezzék. Minden történelemben, a mienkben is vannak szégyenletes foltok, így a kommunista és nyilas diktatúrák, megtorlások, vörös- és fehérterror, de ami a 20. században ezeken kívül történt, az mind értékhordozó, akár bal-, akár jobboldali.”