A Merkel-virsli

„Meglepő módon ugyanakkor Berlinben is folyik valamilyen plakátháború. Korábban a »karcos« baloldaliak rendesen tépték a CDU plakátjait, ma a Merkel alapplakát (egy – gondolom – nem könnyen összehozott óriásfotó, amelyen hősnőnk egy fáradt, de elégedett, belsőséges mosolyt produkál némi nála meghökkentő pajkossággal) érintetlen a legbrutálisabb bal-ellenállás színterein is. Furcsa módon a CDU kampányeszközök rongálói ma inkább a jobbszélről érkeznek, a »Merkel tűnjön el« üzenetekkel felülírt/rajzolt plakátok pedig inkább csak a város tágabb környékén bukkannak fel. A képrombolás igazi célkeresztjében a színrelépő új jobb-párt van: a fontosabb utcákon csak rongált plakátjaikat láttam.

Mindez azonban csak a felszín, a történet maga érdekesebb. Az európai posztnáci politikai rendszereknek két alapelemük volt. Ezeket 1989 után Kelet-Közép-Európában is görcsösen utánozni igyekeztünk. Az első, hogy létezik egy polgári és egy szocdem oldal, és a politikai küzdelmeket ezek egymás között intézik el. A második, hogy a polgári oldal CDU közeli centristáinak (ez lett volna nálunk eredetileg Antall) politikai hangulataitól jobbra nem létezhet demokratikusan legitimált politikai erő. A 2000-es évek végén Magyarország először volt tabutörő: a Jobbik megjelenésével és a Fidesz jobbratolódásával először nem lett a jobboldalon demokratikus pereme a rendszernek. De a másik alapelv valamelyest megmaradt. Most jött azonban Merkel nagy politikai újítása: egy olyan új CDU-t alakított ki, amely egyszerre konzervatív-szocdem-zöld, kevés helyet hagyva a szociknak és a zöldeknek is. Ezek csak koalíciókkal próbálkozhatnak, de konfrontációval nem. Azonban a német rendszerben most megsemmisül a másik tabu is. Hiszen az AfD-vel megjelenik egy új erő Merkel újpolgári néppártjától jobbra, a peremen.

A két polgári oldal, illetőleg a Jobbik és a friss AfD politikai stíluskülönbségei most meglepően pontosan, más politikai játékosoknál világosabban jelzik a modernizációs szintek eltéréseit közöttünk és a mai Németország között.”