Greg Keyes: Kriptaherceg I-II.

„A Kriptahercegben – elődjéhez hasonlóan – a fejezetek váltakozásával együtt a nézőpontkarakterek között is váltani fogunk. Régi ismerőseink – Fehér Aspar, a király főberkésze; Anne és Muriele Dare, Crotheny királyi családjának tagjai; Neil MeqVren, lovag; Cazio Pachiomadio da Chiovattio, párbajhős – mellé csatlakozik egy újabb kelletlen hős is, Leovigild Ackenzal zeneszerző személyében. Ezen fő karakterek a regény nagy részében nem találkoznak egymással – vagy csak néhányuk, pillanatokra. Mindegyiküknek különböző típusú nehézségeken kell úrrá lenniük, köztük olyanokon is, amik finoman szólva sem jellemzőek fantasy regényekben. Viszonylag sok időt eltöltöttem azzal, hogy vajon leírjam-e egyáltalán, milyen – testhez álló – feladatot kellene elvégeznie a zeneszerzőnek, míg végül úgy döntöttem, nem mondom el, mert nem akarok senkit elriasztani a regénytől… de annyit mindenképpen elárulok, hogy a második rész legerősebb, legizgalmasabb mozzanatait az ő fejezeteiben találjuk.

…és ezzel természetesen nem azt akartam mondani, hogy a többiek részei unalmasabbak lettek volna. Ez igen távol állna ugyanis a valóságtól, hiszen a könyv egyetlen oldala sem volt unalmas, vagy akár egy kicsit is érdektelen, ám az igaz, hogy nem kell észvesztően pörgő történetre számítani. Az események nyugalmasan, lassan, de kérlelhetetlenül követik egymást, és míg a Hangakirályt úgy értékeltem, mint ami egy ezer oldalas Prológus, kénytelen vagyok élni a gyanúperrel, hogy tévedtem, és bizony az egész sorozat ilyen marad a végéig. Észrevétlenül, de biztos kézzel – a sorozat abbahagyásának lehetőséget sem engedve – szippantja be az olvasót. Nem az orgyilkosságok, párbajok és harci jelenetek miatt – egyik sem hiányzik természetesen! – marad emlékezetes a könyv, hanem a történet kidolgozottsága, a zseniális (mert váratlan és teljesen egyedi) új főszereplője és persze a régi ismerősök miatt.”