Szeretett diktátor

„Meglepő lenne, ha éppen nem Fidel Castro halála osztaná meg a világot. A politikusok, véleményformálók és közemberek egyik fele a múltat megszépítve arról értekezik, hogy a Comandante történelmet írt, egy földrész látta benne sokáig a reménysugarat, s már az égi kávéházban, stílusosan bodegában szivarok, rum és salsa közepette találkozhat a régi forradalmárokkal. A másik oldal felháborodik a bűnök eme relativizálásán, s azt igyekszik tudatosítani, hogy Castro ugyan latinos tempóval, filmekre kívánkozó stílussal gyilkolt és állította meg az idő kerekét, ám semmivel sem volt különb, mint kelet-európai társai.

E vita egyrészt magyarázható azzal, hogy a kétségkívül megosztó Fidelben minden kegyetlensége ellenére volt valami vonzóan latinos, messianisztikus, ráadásul közvetlen tapasztalata csak keveseknek volt arról, hogy mi is történik valójában a szegény, de napfényes Kubában. A kommunista diktátor megítélésébe az is belezavar, hogy mára megváltozott a kapitalizmus értékelése. Kiderült, hogy mégsem ez a létező rendszerek legjobbika. Még tovább bonyolítja a helyzetet, hogy míg a Che Guevarán felnőtt ’68-as generáció valahol az anarchizmus teremtette szabadságot látja benne, az e tábort leginkább megvető szélsőjobb szemében Castro bűnei enyhébben esnek latba annak fényében, hogy fél évszázadon át idegesítette az öntelt, a fél világ által rettegett Amerikát. S paradox módon ennek az idealizálásnak a jegyében lett Fidel a belső szabadság megtestesítője. A nagybetűs forradalmár, s nem a gyilkos. S hogy még tovább kuszáljuk e szálakat, a konzervatívok egyrészt a diktátornak, emberi sorsok megrontójának tartják, másrészt több megnyilvánulásból ítélve az egyébként szintén antikommunista liberálisok gyengeségét látják a Castro halála kapcsán ezen az oldalon tényleg ömlő gyűlöletben.

S valóban, a kommunizmus áldozatai, megnyomorítottjai közül most sokan érezhetik igazságtalannak, megalázónak a történelmi személyiségnek, a Latin-Amerika életét évtizedeken át meghatározó ellenfélnek járó főhajtást. Sokan tarthatják igazságtalannak a bűnhődés elmaradását a diktátor e világi életében. Azt, hogy a gyűlölt ellenlábas nem börtönben, hanem párnák közt, megbecsülésben távozott az égi mezőkre. Igen, mert ez Kuba, s nem Európa. Különleges helyzet. Ehhez szorosan kapcsolódó emberi érzés az irigység és a kétségbeesés, a diktatúrák, az emberi jogok elleni harc értelmébe vetett hit megrendülése. Ez az érzés azonban alapvetően a Fidelhez hasonlóan a forradalomban hívő, csak azt más fegyverekkel vívó, az életüket minden más ideológia ledózerolására feltevő »liberálbolsevikokat« kínozza, hiszen Castro élete és halála lényegében keresztülhúzza harcuk értelmét. A kommunizmustól szenvedőket, ám az ideológiákon idővel átlépőket mindez inkább csak elszomorítja, fájdalmukon azonban enyhít a keresztényi megbocsátás.

Az ilyen viták sokak érzékenységét sértik, ám egyáltalán nem értelmetlenek. Generációk nőttek fel ugyanis az elmúlt negyedszázadban, s a fiatalok úgy hordják a Che Guevara-pólókat, hogy azt sem tudják, ki volt, mit is csinált valójában a romantikus ködbe vesző argentin internacionalista. S persze azt sem, hogy a most többek szemében melléje emelt Fidel Castrónak köszönheti a halálát. Nem tudják, hogy milyenek voltak az idővel és az utódok bűnös politizálásával megszépülő szocializmus sivár, a szabadsággal köszönőviszonyt sem ápoló hétköznapjai. S nem tudhatják azt sem, hogy a szocia­lizmus mint modernizációs kísérlet nem csupán börtönökből és szegénységből állt. Voltak széles társadalmi rétegek, amelyek számára ez volt az előrelépés. Minden ilyen alkalmat meg kell ragadni hát, hogy árnyaltan lássuk, láttassuk a múltat, ismerjük el benne a használható, előremutató elemeket, a bűnt pedig nevezzük bűnnek.”