Párszaszájú pártatlanság (Andrus Kivirähk – Az ember, aki beszélte a kígyó nyelvét)

„Első látásra furcsa lehet, hogy a Typotex kiadó Science in Fiction sorozata keretén belül jelent meg egy olyan könyv, amelyik a szó sci-fis értelmében tudományt még csak távolról sem tartalmaz, mert a kenyérsütés és a rokka a fejlődés netovábbja, és az állatok nyelvén szólás meg a táltos-varázs mindennapos. Kivirähk azonban okosan szervezett cselekménnyel mutatja be, hogy a modern kort onnantól lehet számítani, amikortól egy emberöltő alatt is megtapasztalható, nagy társadalmi változásoknak vagyunk kitéve. Mióta Cassiodorus az 500-as években először használta rendszeresen azt a szót, hogy modernus, és mióta a kereszténység a modernitás hírvivőjeként lépett fel az antik világ pogány szokásaival szemben, azóta próbálják elhitetni a mindenkori hatalmasok, hogy a jó szükségképpen új is, és az egyetlen üdvözítő életmód az, amelyet ők hoznak. 1931-ben, a modernitás másik vége felé egy anglikán teológus, William Ralph Inge hasonlóan fogalmazta meg ezt az ideológiai vakságot: »Kétféle bolond létezik: az egyik azt mondja, hogy „ez régi, s éppezért jó”, míg a másik úgy tartja, „ez új, így hát jobb.”«

Kivirähk írói hangvételéből hasonló sommás véleményt olvashatunk ki. Leemet torkig van azzal, hogy Ülgas, a liget bölcse szamárságokkal traktálja azt a kevés megmaradt észtet, akik a régi életmódhoz ragaszkodnak – képzeletbeli szellemekkel népesíti be az erdőt, akiket sosem imádtak, hogy fenntartsa a vadászó-gyűjtögető lét romantikáját, no meg azért is, hogy kevéske megmaradt befolyását kiterjessze másokra, és fontosabbnak láttassa magát, mint amilyen. No nem mintha a falu elöljárója, Johannes különb volna: feszületével, »jézusával«, új módijaival, és új regéivel kiforgatja az ősi észt tudást, sátán szolgájává silányítja az ember hűséges társát, a kígyót, és tűzzel-vassal űzi a nemes fajt, mert azt a művelt németektől így tanulta, és nem érti szavukat. A szerző nem csak az ő karakterükkel tart görbe tükröt az ideológiák vonzásában utat és otthont kereső észteknek, hanem Pirre és Rääk, a majomemberek alakjában is. Ők a fákon élnek, emberméretű tetveket nevelnek, és már a földi életmód is gusztustalanul modernnek tűnik számukra, ám ők a valódi ősi tudás letéteményesei, akik találkoztak a legendás Észak Sárkányával. Ez a szörny az észtek védelmezője volt egykoron, azonban már évszázados álmát alussza. Mégis felkelti Leemet érdeklődését, és mint az utolsó, kígyónyelvet beszélő férfi, hőn vágyik rá, hogy találkozhasson vele.”