„Nem kellett sokat várniuk azoknak, akik biztosak voltak abban, hogy a polgári elődjénél keményebb Jog és Igazságosság párt demokratikus megválasztását és kormányra kerülését követően a fősodratú nyugati sajtó nehéztüzérséggel lövi majd Lengyelországot. Olyan egyöntetűséggel és monotóniával, amelyről csak álmodni lehet, vagy prózaibban kifejezve, mint amit jobboldali kormány vezetése idején Magyarország esetében 1990 óta naponta tapasztalunk, és ahogyan annak mechanizmusát Udo Ulfkotte, a Frankfurter Allgemeine Zeitung egykori szerkesztője és haditudósítója feltárta.
Az is teljesen egyértelmű, hogy akik e támadásokban rendszert vélnek felfedezni – és nem azt, hogy »a nyugati sajtó tükröt tart elénk« (beleértve azt, hogy a magyar miniszterelnök Mussolini, Hitler, Sztálin, Rákosi, Kádár, vagy ha a budapesti források éppen modern modelleket keresnek, Nurszultan Nazarbajev) –, azok eleve bűnösök minden elképzelhető bűnben, illetve képesek azok elkövetésére. Azaz a nyugati »demokrácia« és »szólásszabadság« valós világában ott tartunk, hogy a leggyalázkodóbb vádak elleni védekezés, sőt azok dokumentálása, de akár kategorizálása is főbenjáró bűn.”