Mélyszegénység, mélyreménytelenség

„Amikor másnap is becsenget a parókia ajtaján a fiatal cigány asszony, mellette a taknyosan és borzasan tébláboló siserahaddal, már némi indulat gyűl a hangomba: »Nem szégyelled magad?« »De igen – szabadkozik –, de nincs mit csináljak.« Így van ez. A koldulást önérzettel, egyenes derékkal nem lehet csinálni. Kézen fogni a négy pulyát, és a faluszéli romos házikóból elindulni kéregetni. Csengetni, várakozni, lehajtott fejjel továbbmenni. Mert enni kell ma is.

Vajon a mélyszegénység egyúttal mélyreménytelenséget is jelent? Bő éve keresem erre a kérdésre a választ, amióta a magyar–román határ romániai oldalán elterülő, országos szinten is szegénynek számító tömbmagyar kisrégióban, az Érmellék egyik falujában szolgálok református lelkészként. A mélyszegénység adott és egyértelmű. A mélyreménytelenség azonban talán nem annyira. Vannak arcok és sorsok, amelyeken jól láthatóan kiütközik. Másokén kevésbé, vagy egyáltalán nem. Talán a nyomor megszokottsága, evidenciája teszi? Talán a mélyszegénységben is tud nevetni és örülni az ember?

Nehéz ezt átérezni. Hiszen mi attól is kétségbeesünk, ha elveszítjük a bérletünket, elejtjük a telefonunkat, vagy éppen leenged az autónk kereke. Magyarán: az úgynevezett apró kellemetlenségek is könnyen felborzolják a kedélyünket, s beletaszítanak a reménynélküliségbe. Minél többet élek tehát a mélyszegénység állapotában lévők között, annál nagyobb talány számomra az életük. S annál kevésbé értem őket. Azt hiszem, azért nem képesek sokan közülük a mélyreménytelenséget megélni, mert az ellenpólust, a reménységet magát sem ismerik igazán. Reménykedni? Ugyan miben? Biztosan nem szép autóról, emeletes házról, tóparti villáról álmodnak, mint a konszolidált, bérből-fizetésből élő emberek. Talán számukra egy holnapi napszám, egy összekéregetett teli szatyor élelem is elég a remény megéléséhez.

Más szempontok szerint élünk. Átjárás nincs, hiába az empátia, mert az legfeljebb gondolkodni, belegondolni segít. Persze a semminél ez is több.”