A szíriai oroszlán, az orosz medve és az amerikai sas – válasz Nagy Attilának

2015. október 05. 11:31

Az emberi közösségeknek valószínűsíthetően nem kemény kezű, hanem emberhez méltó vezetés kell – Szíriában is.

2015. október 05. 11:31
Iványi Márton

Kedves Attila!

Mindenekelőtt köszönöm a reakciót (Nagy Attila: Szíriáról, a Közel-Keletről és a körülötte zajló vitáról) és annak közkeletű kifejezéssel élve „korrekt” hangvételét és releváns megállapításait. 

Válaszában azt írja, hogy „Nem a líbiai arab/berber lakosság valamiféle különleges lelkülete, egyéni lelkületei miatt [van szükség erős kontrollra a térségben]; hanem legfőképp amiatt, amit 10-30 évi káosz és polgárháború csinál egy társadalommal és annak igényeivel”. Ha abból indulok ki, amit a lengyel irodalmi Nobel-díjas szerző, Wladyslaw Stanyslaw Reymont (1976: 388) egyik karaktere állít egy 19. századi lengyel vidéki közegben, nevezetesen, hogy „mindig kell, hogy valaki vezesse a népet, akinek van hozzá esze, ereje és emberséges érzése”, akkor azt kell mondanom, hogy ez valóban nem kultúra, inkább történelmi fejlődés vonatozású kérdés; ám ettől fontosabb, hogy az nem (kizárólag) erélyesség-függő. Következőleg, ha már egyetemes vagy partikuláris érvényre törekvő feltevésekbe bocsátkozunk, az emberi közösségeknek valószínűsíthetően nem kemény kezű, hanem emberhez méltó vezetés kell – mégpedig államformától függetlenül, ami legalábbis megkérdőjelezhető nem csak az Aszad-, hanem más rendszerekkel kapcsolatban is, ezt ugyanakkor valóban nem kívülről kell eldönteni.

„nem is érzem szerencsésnek (…) ha úgy tekintenénk, egy bizonyos demokrácia-szint alatt már jogos (polgár)háborút szítani és káoszba taszítani egy országot. Mert az egyértelmű, hogy az összes érintett külső hatalom tevékenysége nem állhatna távolabb a humanitárius intervenciótól” gondolatot, mint általános érvényű irányadást támogatom. Amennyiben nekem szánta volna, azt szalmabáb-érvelésnek tekinteném, ugyanis annak tartalmával a magam részéről teljesen egyetértek, ez a korábbi írásomból is kiderül. Alig hiszem tehát, hogy erről érdemes lenne polemizálnunk. 

Üdvözlöm továbbá, hogy felismerte, hogy a cikk terjedelméhez viszonyítottan milyen aránytalanul röviden és sommásan foglalkoztam, tkp. néhány rövid bekezdés erejéig a szíriai helyzet geopolitikai kiterjedésével. 

Múltkori cikkem e szóban forgó, felütés-indíttatású részeinek megírását az a provokatív szándék vezérelte egyfelől, hogy teszteljem vitapartnerem Oroszország iránti elköteleződésének fokát egy alapvetően szíriai belpolitikai kontextusban (ez még várat magára); másfelől, hogy megnézzük, találunk-e lényegi különbséget a hazai jobboldalon (a. m. a jobbközép-centrum és a nemzeti radikális gondolatkörök között) Szíria kérdését és különösen annak tágabb geostratégiai összefüggéseit illetően.

Ami az utóbbit illeti, alapfeltevésem szerint társadalmi szinten a hazai bevándorlás-szkepszis és az azt övező fenntartások erőteljesen, gyakran az attitűd affektív tényezőinek előtérbe tolásával jelennek meg a szíriai helyzet kontextualizálásakor, tkp. a jobbközép-centrum és a nemzeti radikálisok támogatói körében lényegi különbségek nélkül; miközben más kérdésekben természetesen már esszenciális véleménykülönbségeket, nézeteltéréseket találunk.  

Én a magam részéről az elmúlt években több ízben hangot adtam azon meggyőződésemnek, hogy a hidegháború lezárásával a történelem színpadára lépő, efemer, amerikai vezetésű unipoláris rend már a múlté – vagy legalább is annak hangsúlyai eltolódtak a hadászatról egyéb területekre, összefonódva más szférákkal vagy feloldódva azokban, más szereplők felemelkedésével párhuzamosan. Magától értetődőnek tűnik, hogy Oroszország például „visszajött a meccsbe”.

A szíriai nép egy része az ISIS elleni küzdelem miatt üdvözli a szíriai orosz katonai részvételt/beavatkozást. Más része a történelmi imperializmus (egyes arab történészek és társadalomtudósok már az európai imperializmus térnyeréseként értelmezik a cári Oroszország 17-19. sz. között végbement uráli, taskenti, kaukázusi és turkesztáni terjeszkedését is – al-Ğundī 1983: 416–417), a hagyományos nagyhatalmi érdekérvényesítés egy újabb felvonásaként értékeli azt. Ennek az orosz részvételnek a szövődményei, illetve a más érdekeltek részéről arra adott válaszok (vagy annak elmaradása) lesznek a döntőek e fenti, nemzetközi erőviszonyokra vonatkozó állítás érvényességének tekintetében.  

Emlékeztetőül: Sógor érveléséből egy, a szíriai vezetés megdöntésére irányuló amerikai-öbölbeli-izraeli összeesküvés következik, amely az amerikai szándéknak megfelelően áttételesen Európát is meggyöngíteni kívánja. 

Ha ezt a gondolatmenetet továbbvisszük, abból az következik, hogy egy ennyire tudatos stratégiai vízió kiötlői azzal is kalkuláltak (netán éppenséggel nem, vagy nem következetesen – ahogy ezt a múltkori cikkemben jeleztem), hogy az oroszoknak vagy másoknak szintén lehet erre egy lépése abban a nemzetközi erőtérben. Ennek kontextusában kifejeztem afelőli kétségeimet, hogy Amerikának érdekében állna organikus európai szövetségi rendszerét még ennyire nyakatekert módon is, mint ahogy a hazai hegemón diskurzus állítja, meggyöngíteni. E tulajdonképpen már-már ellentmondást nem tűrő diskurzus az alábbi fogalmak köré csoportosul: 

1) Távvezérelt arab tavasz – amely a rendkívül összetett politikai-történelmi-szociokulturális tényezők sokaságának kontextusából reduktívan kiragadja az ottani események „nyugati irányítású”, politikai színezetű szálát (mintha Obama joystick-kal vezérelte volna a tömegeket pl. a Tahrír térre. Kizárni épp ezt sem lehet, de attól még a megdőlt rendszerek nem voltak tökéletesek – ettől ebben a kontextusban sem többet, sem kevesebbet nem állítottam a múltkori cikkemben). 

2) Fenyegetést jelentő menekülthullám/gazdasági bevándorlás: e rendkívül szerteágazó, komplex jelenségegyüttesnek – még ha a közelmúlt történéseinek fényében ez érthető is – jóformán kizárólag a biztonsági aspektusai dominálnak. Véleményem szerint egész egyszerűen nyugati gazdasági érdekek (pl. a német ipar, Daimler stb.) időben felismerték a közelmúlt spontán vagy irányítottan induló, ám elszabadultan végbemenő fejleményeiben rejlő munkavállalói potenciált, mindenesetre ez spekulatív és messze is visz.   

3) Értékalapú távolságtartás az iszlámmal szemben – egyszerre elgondolkodtató és tagadhatatlan az „elnyűhetetlenül” időtálló, az európaiakat a „nem-európaiakkal” szembeállító (Said, 2000: 19), Nyugat-Európában különösen a war on terror amerikai nemzetközi hadjárattal „koincidálva” (Fekete, 2009: 193-194) jelentkező orientalista diskurzus és eszmeáramlatok pregnáns volta napjaink hazai közéletében; amelyet itthon, Nyugat-Európával szemben, egyelőre nem támaszt alá demográfiai empíria.

Természetesen mindannyiunk nézetétől, sejtéseitől – beleértve Sógor Dánielét, Nagy Attiláét és a magamét is – sokkal fontosabb, hogy mi következik most. Az, hogy miként lép, illetve lép-e a NATO, mit tesz az előállt helyzetben Törökország vagy Szaúd-Arábia. Hogy az Aszad (jelentése: oroszlán) vezette Szírián összeveszik-e az amerikai sas és az orosz medve, vagy előbbi asszisztál utóbbi tevékenységéhez. Mármost miközben ez identitás-alapú kérdéseket vet majd fel itthon – azaz ki kivel legyen, kivel azonosuljon stb. –, megint egy harmadik világbeli ország, Szíria felett ütköznek majd a különféle nagyhatalmi érdekek, mint már annyiszor a történelem során. 

***

al-Ğundī, Anwar (1983) al-ʿĀlam al-islāmī wa’l-istiʿmār as-siyāsī wa’l-iğtimāʿī wa’ṯ-ṯaqāfī (Az iszlám világ és a politikai, társadalmi és kulturális imperializmus). Bejrút. (é.n.) 

Fekete, Liz (2009) A suitable enemy. Racism, migration and Islamophobia. London, Pluto Press. 

Reymont, Wladyslaw S. (1976) Parasztok. Budapest: Európa Könyvkiadó

Said, Edward (2000) Orientalizmus. Budapest, Európa Könyvkiadó

 

 

Összesen 15 komment

A kommentek nem szerkesztett tartalmak, tartalmuk a szerzőjük álláspontját tükrözi. Mielőtt hozzászólna, kérjük, olvassa el a kommentszabályzatot.
Sorrend:
brekker
2015. október 05. 22:45
Az oroszok meglátták a lehetőséget, és léptek. Minket meg menekültügyileg az érdekel, hogy Szíriában rend legyen. Úgyhogy köszönjük szépen. Az atlantisták pedig nyalják ki a seggünket Wilson elnöktől és az ő békepontjaitól kezdve.
tevevanegypupu
2015. október 05. 16:43
Asszad éppen olyan vezető ami Szíriába kell, és olyan volt Szaddam Irakban, Ben Ali Tunéziában, Moubarak Egyiptomban és Kadhafi Líbiában. Milyen kár, hogy az amerikai elnökök viszont egyáltalán nem olyanok, amilyennek lenniük kellett volna.
Csigorin
2015. október 05. 15:46
Nem keselyu inkabb az a sas?
catalina9
2015. október 05. 11:59
Bő nyállal megírt semmi...
Jelenleg csak a hozzászólások egy kis részét látja. Hozzászóláshoz és a további kommentek megtekintéséhez lépjen be, vagy regisztráljon!