„Amolyan modern misszionáriusok lennétek?
Küldetésünk több szempont alapján fogalmazható meg. Elsősorban a misszió a küldetésünk. Krisztus missziója. Az a cél, hogy bemutassuk Istent, az Ő szeretetét és befogadását minden ember számára. Ehhez szorosan kapcsolódok az is, hogy ez a missziós cél azáltal valósuljon meg, hogy egy hiteles és valós krisztusi élet képeit mutatjuk be, sallangtól, csúsztatásoktól mentesen. A célunk, hogy ha kell, a leplet lerántva mutassunk be hiteles életeket. Olyanokat is, amelyek könnyűek, olyanokat is, amelyek nehezek. A lényeg, hogy ne sebzett, vagy lelkileg sérült minták alapán élt életek torz árnyalatát népszerűsítsük, hanem egy egészséges és a mindennapok szintjén élhető Krisztusi valóságot. Mindebből következik küldetésünk azon része, mely a gondolkodtatásra irányul. Mi nem nézzük hülyének a látogatóinkat. Bízunk bennük. Bízunk abban, hogy mindannyian életképes, értelmes, gondolkodó emberi lények. Ennek okán, ahogy Krisztus is tette, mi is megengedjük, sőt, inspiráljuk az olvasóinkat, nézőinket arra, hogy gondolkodjanak. Arra vágyunk, hogy minden ember saját maga építsa fel személyiségét, gondolatait. Ehhez tartalmainkban segítséget és forrást kívánunk adni, abból az abszolút értékű gyökérből, amely keresztény identitásunkból fakad. Gondolkodtatni akarunk hívőket, nem hívőket, keresőket, ateistákat – bárkit, aki nyitott a mi gondolatinkra is. Nem célunk szájba rágni kész válaszokat. Sem a mostani, sem a következő generációk nem nyitottak a direkt, frontális kommunikációra. Ezt felismerve csupán a megismerés lehetőségét akarjuk kínálni. A krisztusi értékeket modern formában és kortárs nyelvezettel akarjuk felmutatni, annak érdekében, hogy sebzett társadalmunk szemlélete és attitűdje változni tudjon egy mindenki által annyira vágyott pozitív irányba. Meg akarjuk mutatni, hogy a keresztény világnak van élhető, egészséges arca és valósága. Végül, de nem utolsó sorban küldetésünk a szórakoztatás, olyan keresztény partikultúra megteremtésével, melyben felszabadultan és biztonságban érezheti jól magát mindenki. (...)
Tevékenységetek alapján látható, hogy sorra járjátok a különböző ifjúsági fesztiválokat, találkozókat, közösségi alkalmakat. Mi a benyomásotok korunk hívő fiataljairól, akiket X,Y, Z generációkba sorol a „tudomány”, akiket szeretünk lebezzegamaifiatalokozni, akik számára már alapvető adottság a szinte állandó on-line kapcsolatban lét, akik talán nem kevésbé gyakorolják a vallásukat, inkább másként keresztények?
Azt gondolom, hogy egy olyan generáció él mellettünk, amelynek tagjait nem lehet átverni. Akiket nem lehet a „gagyival” becsapni. Akiknek nem lehet csak úgy megmondani, hogy az ég kék, a fű meg zöld. Ezek az ifjak lepergetik magukról a megmondó, hatalmi jelenségeket. Ők maguk akarják és tudják is felfedezni az életet. Éppen ezért ezen fiatalok közül csak kevesen találnak otthont egy olyan egyházi kultúrában, amely magatartásával kirekeszti azokat, akik ezt az olykor poros-dohos kultúrát nem ismerik, vagy egyszerűen a kultúra jellegétől eltérő közegből, más szubkultúrából jönnek. Viszont az emberek alkotta szokások, kultúra, illetve az isteni kinyilatkoztatás és szeretetteljesség között bizony óriási a különbség! Mit értek ez alatt? Az egyház például misszióról beszél, de ahelyett, hogy »útra kelne« azok felé lélekben és testben, akiknek az örömhírt el kellene vinnie, arra vár, hogy a fiatalok belibbenjenek a templomba, szépen egymás után tömött sorokban, kézen fogva. Majd miután megtörölték a lábukat, szépen leüljenek és csendben hallgassák kiváltságos létünk nagy ívű gondolatait. Ezt én sajnálatosnak tartom. A mai generáció pedig sokkal jobban látja ezt a fura jelenséget, mint mi. Persze hithű katolikusnak tartom magam, de ezzel együtt azt mondom: vegyük észre, ha hibázunk. Sokszor kiöntjük a gyereket a fürdővízzel együtt, azért, hogy a határaink meg ne sérüljenek. Szerintem Isten sokkal szabadabb ennél. Másrészt talán ennek a generációnak van a legnagyobb szüksége arra, hogy biztos fogódzókat, amolyan igazi anyai-apai befogadó szeretet kapjon az egyházainktól is! Ma minden relatív, nem nagyon tudjuk, mi igaz és mi nem. Ebben a helyzetben biztos pontok kellenek, melyekhez hiteles szeretetkapcsolati minták szükségesek. Sokszor nem kapják meg sajnos a fiatalok az igazi befogadást. Az egyházban is talán előbb találkoznak a moralizálással, a szabályokkal, mint a megértéssel, az elfogadással. Ezért nincsenek ifjak a templomokban. Min csodálkozunk? Persze tisztelet a kivételnek, mert nagyon sok olyan kezdeményezésre figyeltünk fel magunk is az utóbbi években, melyek valóban képesek Krisztus befogadását tükrözni, képesek az ifjakat megszólítani a saját nyelvükön, új stílusokban. Ilyen például a CrossSound Fesztivál, a Szaléziak, vagy Pálferi. Tehát van remény. Ki kell lépnünk a komfortzónánkból ahhoz, hogy evangelizáljunk. Legfőképpen magunk számára is fel kell tennünk kérdéseket, melyek olykor-olykor nem kényelmesek. Így léphetünk igazán közelebb a mai, értékes ifjakhoz, akik megértésre és befogadásra várnak.”
