Nicsak, ki beszél?

„Most, hogy mindenki kiélvezkedhette magát Settenkedő esetén, nem ragoznám tovább az ügyet. Annyit még, hogy a dolgok úgy folytak, ahogy már közepesen civilizált peremvidékeken is lenni szokott. A tagot felfüggesztették a munkahelyén(méghozzá külső nyomás és felszólítás nélkül), vezércikkben határolódott el tettétől a legnagyobb ellenzéki napilap, őrölni kezdtek az igazságszolgáltatás malmai, s a sajtószabadság-védő civilek is levonták a konzekvenciát. Hasonlóan történik minden, mint a Barangó-ügyben. Akkor se győzött fűtől-fától bocsánatot kérni, most se tud eleget gyónni az érintett. A mindkettőjük fölött pálcát törő jobboldali sajtót pedig éppen úgy nem hatja meg egyik gesztus sem.(...)

Már ott tartanak, hogy Para-Kovács kolléga szinte a keresztényüldöző Diocletianus posztmodern verziójává lép elő. Mintha egy sértő, de teljesen jogszerű mondat azonos lenne a bántalmazással, üldözéssel, diszkriminációval. Muszáj feltenni a kérdést: mitől féltek, ti szerencsétlenek? Kétharmados parlamenti mandátumarányt eredményező győzelmet arattatok, a pártotoké szinte valamennyi önkormányzat, magatok alá gyűrtétek a számvevőszéket, az ügyészséget, a közmédiát, a teljes nyugdíjrendszert, a filmipart, az akadémiát. De a jobbos média-főáram oroszlánrésze mégis két dologról szól. Egyrészt a szegény magyarságot és kereszténységet fenyegető rettenetes veszedelmekről, másfelől a népünk vérét szívó gyökértelen szoclib tolvajokról. Mintha nem lett volna kormányváltás, mintha nem ők lennének már hatalmon. Ők is érzik már, hogy milyen gáz a dolog. »A tavaszi győzelem okozta első eufória elmúltával kicsit ijedten gondoltam arra, hogy a nyolc év alatt megírt csaknem nyolcszáz ellenzéki publicisztika után milyen nehéz lesz kormánypár­tinak lenni. Nincs annál unalmasabb, fantáziátlanabb és méltatlanabb, mint amikor valaki a hatalmat dicsőíti, még ha egyet is ért döntéseivel, és elvtelenül szidja az ellenzéket« - veti fel egyikük.”