A pátosz retorikája

„Lírai ihletettségre vallott az a mozdulat, amivel a miniszterelnök legutóbbi, ünnepi nyilvánosságnak szánt beszédében egyetlen ívet húzott az 1956-os forradalom és a 2010-es parlamenti választások között. Merőben szokatlan az újabb magyar állampolitikai retorikában, hogy a szónok nem alkalmi országvezetőként fordul a nyilvánossághoz, hanem államférfiként. Azaz tudatosan vállalja, hogy megszólalásának alkalma a nemzettel való szóértés lehetősége – olyan üzenetek kimondásáé, amelyek túlemelkednek a mindennapiságon. Orbán Viktor közvetlen elődeit természetesen nincs okunk a magyar nemzetpolitika elhivatott irányítói közé sorolni, jellemhibás figurák voltak, a történelmi véletlen termékei, kevés magyar szót ismertek, és megszólalásaiknak elemi igazságtartalma sem állta ki a próbát, nem ok nélkül köthető hozzájuk a magyar szókincs lehangolóan új eleme, a »hazugságbeszéd«. (...)

Orbán második ciklusának kezdetére a feltétlen magabiztosság jellemző, ilyen mértékű választói felhatalmazást a régebbi és az újabb magyarföldi parlamentarizmus egyetlen kormánykoalíciója és egyetlen kormányfője sem kapott. Nemcsak »intézkedni«, azaz dolgozni lehet, hanem – végre – mód van arra is, hogy a mai időket történelmi távlatokból nézzük. Hogy az állampolitikát nemzetpolitikaként is értelmezhessük. Hogy újra az élő történelemben tudhassuk személyes létünket.

És ez az idő nemcsak a munka ideje: a lírával átszövődő pátoszé is, amikor a közlés alkalmilag megengedheti magának, hogy retorikává emelkedjék.”