Hol a cenzor mostanában?

„A rendszerváltás első lázas korszakában sok mindenbe belefogott a hazai értelmiség, azt a kérdést azonban azóta sem igen merte feltenni magának, hogy e sok mindenből hány befejezett, ma is vállalható munka született. Óvatosságunk egyik lehetséges magyarázata, hogy a lelkünk mélyén sejtjük a lehangoló választ: az elmúlt húsz év alatt nem is olyan sok maradandó érték született minálunk… Hogyan is születhetett volna, az a kontraszelekció, amely világunkat megfertőzte, több tehetséget tett tönkre, mint ahányat – véletlenszerűen – érvényesülni engedett.

Az ilyesfajta vér- és talentumveszteségből nem könnyű kigyógyulni. Amikor már az unoka sem a nagypapa Szocialista Hazáért-érdemrendjének, az apuka KISZ-, párt- vagy besúgói érdemeinek a következtében kerül be az egyetemre, hanem a saját teljesítménye alapján, mifelénk csak akkor érdemes egészséges szellemi életről beszélni. 

Amikor Koltay Gábor a Magna Hungariát felkutató szerzetesről négyrészes tévésorozatot forgatott, amikor a honfoglaló magyarok történetét mozgóképesítette, amikor a Szent Korona-tant népszerűsítette, nem sok szakavatott segéderőre támaszkodhatott. Kodolányi 1938-ban írt nagyregényére, Nemeskürty István forgatókönyvére, szerény filmes előéletére… Azóta sokan a szemére vetették, hogy trilógiájának a nemzeti összefogás szükségességéről szóló ideológiai üzenetét ügyetlenül közvetítette. A Metropolis ezúttal semmit nem hánytorgat fel neki, szétesett korszakokat szétesett filmek révén megjelenítő filmekről ír az ifjú szerző. Aki azonban az idősebb korosztályhoz tartozik, főleg azt siratja, hogy a mi történelmünk fehér foltjai továbbra is fehér foltok maradnak, miközben más nációk históriájáról a legapróbb részletekig minden megtudható.”