A kultúra nélküli magyar politikai világ

„Különös, hogy a nagy nyilvánosság előtt épp a „valódi" nemzeti gondolkodók hallgatnak, nem szívesen formálnak véleményt értékrendi ügyekben, mert tudják, hogy aki megszólal, valószínűleg értetlenséget s még inkább haragot válthat ki maga ellen. Ez utóbbit épp ott, ahol az a jövő és az ő személyes jövőjük szempontjából a legelkeserítőbb. Józan megfontolásból így inkább a szigorúan szakmainak tekintett alkotói területeken maradnak. Eltűrik, hogy a publicisztikában hangoskodó „nemzetieknek" minden kulturális zavarra Wass Albert és az őstörténeti köd lehessen a válasza. Nyilván Benedek Elek, Kós Károly, Tamási Áron és szinte az egész magyar tudomány ellenében. Wass Albert és az ősköd épp azért kényelmes a hangoskodáshoz, mert alig-alig van válasz rá (a lényeglátó Wass-bírálókat egy kezünkön megszámolhatjuk), és mert nem kell hozzá könyvtárak sorát végigolvasni. Elég egy politikai hittankönyv. És ebből sehol semmi kiút. Buda egyik „polgári" kerületében a költészet napját nem József Attilához, hanem Máraihoz kötik, aki ezek szerint költő volt, legalábbis költőbb, mint az egykor a kerületben lakó Babits vagy Kosztolányi. Egy híres, nyomtatottan mostanában napvilágot látott pártbeszéd egycentrumú értékkijelölésének a víziója ehhez a létező állapothoz képest szinte előrelépés, mert Babits vagy Kosztolányi számára is benne van a csekélyke esély, hogy üdvözítőként esetleg őket jelölik ki. Más kérdés, hogy ez a kijelölősdi miképpen illeszkedik majd a magyar kultúra színes történetébe és a parlamentáris demokrácia eszköztárába. És mi lesz József Attilával?

Hallom én, hogy Csoóri Sándor minden módon mondja: bennünket csak a kultúránk tehet szimpatikussá más nemzetek szemében. Hallom a kultúra napján a Kölcseyről is nevezetes szatmárcsekei templomban Jankovics Marcell szavait, amelyek szerint sem a gazdaságban, sem az élet bármely területén nem képzelhető el tartós és tényleges eredmény a kultúra jelentőségének újrafelfedezése nélkül. Ezt vallom én is. De nem érzékelem, hogy ezeket a gondolatokat más is meghallja. Legalábbis senki nem mond rájuk semmit. Sem az érintett értelmiség, sem az érintett politikai oldal vezérképviselői. És az elnémult értelmiségiek közben nyilván dühödten morognak magukban, hogy az önmagát korábban más irányokra hitelesítő Ungvári Tamás a kétségbevonó állításokkal szemben rádióműsorok sorában képviseli azt a nézetet, hogy ez az ország Ady Endre és Móricz Zsigmond országa. Tisztességgel megemlékezik Soós Imréről és Szirtes Ádámról, elemzi a népi kollégiumok kultúranevelő jelentőségét, elmondja, hogy a lényeget tekintve Sinkovits Imre is a népiek közé tartozik. Spiró György azt tárja elénk kudarcként, hogy minden törekvése ellenére nem sikerült hálóvá szőnie a magyar és a kelet-európai kultúrák kapcsolatait. Számolni se tudom, hányadszor látom György Pétert a Duna Televízió védelmezőjeként...

Egyik-másik esetben erősen meglepődöm én is. De az ocsúdásban három kérdést kénytelen vagyok feltenni magamnak. 1) Nekem talán az sem tetszik, ami pedig tetszik nekem? 2) Csak azért nem tetszik, mert másoktól várnám? 3) Vajon nem az a törvény teljesedik be rajtunk, ami a természetben, hogy itt sincs légüres tér? Ami ez esetben azt jelenti, hogy ha tartós csönd van, a csöndet megtöri valaki. Ez ugyanis nem gazdaság, itt a hiány előbb-utóbb felszámolja önmagát. Ha valami, ez csakugyan a magyar kultúra hagyományából következik. Az már aztán a további kérdések közé tartozik, hogy mi a gyökere némelyek elnémulásának, és mi a gyökere mások megszólalásának. Kétségtelen, hogy ha mára nem sikerült volna tökéletesen a kulturális és erkölcsi értékrendek szétzilálása, sokkal többszólamúbb lehetne a kórus. De az is kétségtelen, hogy ez a szétzilálás már a Kádár-rendszerben megkezdődött, és a ez a kotta nemigen változott. Ennek az eredetnek és a folyamatosságnak a felismerése nem menti fel a maiakat. Ellenkezőleg! Éppen hogy megnevezi a mai politika és az értelmiség közös bűnét. Jó megoldások felé biztosan nem vezet, ha az egyik fél csak térvesztésként, a másik térnyerésként éli meg azt, ami a kultúrában történik.”