A lap szerint Németország gazdasága idén recesszióba került, és az ország befektetői hangulata a közelmúltban a világjárvány óta a leggyorsabb ütemben esett. Az OECD várakozásai szerint a legnagyobb gazdaságok közül 2023-ban a növekedés Németországban lesz a legalacsonyabb. Az idei évet követő pályája azonban még nagyobb aggodalomra ad okot. A Financial Times úgy fogalmazott:
„az uralkodó geopolitikai ellenszelek – Oroszország ukrajnai inváziójától kezdve a növekvő amerikai–kínai feszültségekig – rávilágítottak Németország nemzetközi gazdasági modelljének sebezhetőségére és megerősítették a hosszabb távú kihívásokat”.
„Olaf Scholz német kancellár ambiciózusan próbálta új irányba terelni a gazdaságot – többek között Németország orosz energiától való függőségének csökkentésével és az ipar számára új ellátási láncok biztosításával” – írják. Azt azért megjegyeznénk, hogy persze kicsit erős Olaf Scholzot összehozni az ambiciózus jelzővel, az új irányba terelésről meg annyit, hogy inkább csak úszott az árral és a média-, illetve mindenki más pressziójára hallgatva próbálta menteni a menthetőt.
A kormány gyorsan lépett. Az a cél, hogy az energiamix 80 százalékát megújuló energiaforrások adják, növelte Németország vonzerejét a zöldberuházások célpontjaként – ez a megállapításuk is erősnek tűnik. Talán fogalmazhattak volna úgy is, hogy kapkodtak fűhöz-fához (ez a bioenergiára való átállás), és arról már ne is beszéljünk, hogy jelenleg fajlagosan jóval több szén-dioxidot termelnek egy kilowattra, mint azelőtt.
Milliárdokat költenek a félvezetőipar fellendítésére. A gazdaság is komoly ellenálló képességről tett tanúbizonyságot, mivel megcáfolta az idei mély recesszióra vonatkozó szörnyű előrejelzéseket. Azonban továbbra is óriási az előttük álló feladat – állapítja meg a Financial Times.
„Németország gyorsan csökkentette függőségét az orosz gáztól” – persze azt nem említik, hogy helyette más, drágább függőségeket alakítottak ki. „Az LNG-terminálok sietős építése hozzájárult az energiabiztonság növeléséhez” –
a biztonságról szóljanak Robert Habeck gazdasági miniszter szavai, aki szerint Németország kénytelen lesz felszámolni vagy akár le is kapcsolni az ipari kapacitásait, ha Ukrajna és Oroszország közötti gáztranzit-megállapodást nem hosszabbítják meg a jövő év végi lejárta után. Ugyanis ebben az esetben Németországnak gázt kellene exportálnia Kelet-Németország és Kelet-Európa ellátásának fenntartásához, a hiány ellensúlyozására.
„Az utolsó atomreaktorok áprilisi leállításáról szóló döntés és a megújuló energiaforrások lassú bevezetése azonban azt jelenti, hogy Németország energiaszükséglete továbbra is az importra és a fosszilis tüzelőanyagokra támaszkodik, valamint még mindig ki van téve a változékony világpiaci áraknak” – írják, ami igaz is, hiszen azóta a francia atomerőművekből fedezik a hiányt.
„A gazdaság diverzifikálása is kihívást jelent. A termelés mintegy negyedét a feldolgozóipar adja. Az autógyártás, a kiemelt iparág, 2018 óta csökkenő tendenciát mutat. Németországnak a belső égésű technológiákra való specializálódását kihívás elé állítja az elektromos járművekre való átállás, ahol Kína meghatározó szereplő” – ebben a megállapításban viszont kétségkívül igazuk van, Németország, mondjuk úgy, egy kicsit bealudt.
„A Kínával – a legnagyobb áruforgalmi partnerével – való kapcsolatok megszakítása sem lesz egyszerű, mivel sok vállalat számára létfontosságú piac és a köztes termékek beszállítója” – a Financial Times mindezt úgy írja, mintha szükségszerű volna megszakítani a németeknek a gyümölcsöző kapcsolatot a kínaiakkal. Persze angolszász szemszögből más a leányzó fekvése.
„Scholz új »német sebességre« szólított fel az átalakulás megvalósítása érdekében. De előbb el kell távolítania számos, a német gazdaságot régóta hátráltató akadályt. A megújuló infrastrukturális projekteket, például a szélerőműparkokat hosszadalmas tervezési eljárások hátráltatják. A reformok folyamatban vannak” – írják. Hozzáteszik:
„az üzleti vezetők arra panaszkodnak, hogy a nehézkes bürokrácia, a magas energiaköltségek és a korlátozott digitalizáció szintén akadályozza a dinamizmust; az SAP több mint 50 évvel ezelőtti alapítása óta nem alakult világszínvonalú német technológiai vállalat”
– ez viszont valóban jogos megállapítás az angoloktól (bár talán ők is söprögethetnének a saját portájuk előtt).
Az angol szaklap kitér a munkaerőhiányra is, amit egy másik akadálynak tart. „Németországban 2035-re várhatóan 7 millió munkavállaló is hiányozhat, részben a népesség elöregedése miatt. Hiány van szakképzett munkaerőből az építőiparban, az elektrotechnikában és a szakmai szolgáltatásokban, amelyek fontosak az ország gazdasági ambíciói szempontjából. A bevándorlási szabályok megváltoztatása folyamatban van” – arra viszont nem térnek ki, hogy öt év bevándorlásítás után az újonnan jött migránsoknak csak a fele integrálódott a munkaerőpiacon, oda is olyan termelékenységgel, mint ami nálunk a közmunkásokhoz hasonlítható.
A gazdaság reformjához további állami beruházásokra és ösztönzőkre is szükség lesz, de a pénzügyek iránti igényeket az idősödő demográfiai korosztály és a védelmi kiadások növelésére vonatkozó kötelezettségvállalás fogja terhelni. A koalíciós kormányon belüli viták sem segítettek – ehhez kénytelen vagyok idézni Révész Béla kolléga frappáns bejegyzését:
Lindner (Szabad Demokraták) a szociális kiadások lefaragását javasolja, Scholz (szocdem) erről hallani sem akar, Habeck adóemeléseket szeretne, Lindner ettől dührohamokat kap. A „kazángate” és a rokoni kinevezések miatt egyébként Habeck népszerűsége romokban, a szavazók 50 százaléka üdvösnek tartaná, ha eltűnne. Habeck ráadásul a fosszilis üzemanyagok támogatásának drasztikus csökkentését is javasolja, ezt azonban Lindner pártja blokkolja. Egyedül a védelmi területhez nem akar senki nyúlni, ha már be lett ígérve a Zeitenwende.
„Bizonyos értelemben Németország a saját sikerének az áldozata. Gazdasági modellje a berlini fal leomlását követő két évtizedben lezajlott gyors globalizáció korszakában virágzott. De az idők változnak, és a korábbi versenyképesség és ellenálló képesség alapjait megkérdőjelezik. A szabályozás, a digitalizáció és a munkaerő-kínálat körüli hosszú távú gazdasági sebek, amelyek a jó időkben kevésbé tűntek sürgetőnek, most korlátozzák az agilitását. Németország csak a növekedés ezen alapvető akadályainak felszámolásával tud ismét megújulni” – zárja sorait a Financial Times, rámutatva, hogy az USA–Kína közötti harc, amely szép lassan a deglobalizációhoz és a hidegháború 2.0-hoz vezet, legnagyobb vesztese éppen Európa és benne az unió gazdasági motorja, Németország.
