A Makronóm Intézet elemzőjének írása.
Félidejéhez érkezik a Scholz-kormány regnálása, ez pedig egy olyan szituáció, amikor mind a kabinet, mind a választópolgárok értékelik az eddigi munkát. Ami az előbbit illeti, a kancellár beindította a végtelen felvételt egy „minden nagyon szép, minden nagyon jó” frázissal, ám az utóbbi miatt igencsak osztogatják a pofonokat a szavazók. Az a kifejezés, hogy elégedetlenek a kormány teljesítményével, nem egészen fedi a valóságot: az eddigi munkát annyira pocséknak találják, hogy a kormánykoalíció pártjainak a népszerűsége totális mélyponton hever.
A felmérések szerint – ha most lennének a választások – a jelzőlámpa-koalíció a szavazatok mindössze 38 százalékát szerezné meg. A Scholz-féle szociáldemokraták 18, a Zöldek 13, míg a Lindner pénzügyminiszter fémjelezte szabaddemokraták 7 százalékon állnak, ezzel gyakorlatilag a politikai túlélésért küzdenének. A legnagyobb egyéni vesztes kétségtelenül a Zöldek gazdasági minisztere, Robert Habeck, akiről a megkérdezett németek 50 százaléka már nyár elején azt mondta, jobb lenne, ha lemondana és hazamenne fotelpolitizálni.
A nyomorúság ötven árnyalata
Van egy óriási probléma, amely megvilágítja az országos elégedetlenség egy másik szegmensét is: kiderült, hogy a Scholz-kabinet egyáltalán nem azokkal a problémákkal foglalkozik, amelyeket a német polgárok döntő többsége fontosnak tart.
Egy szeptember elején készült felmérés szerint a koalíció sikertelenségének elsődleges oka, hogy
teljesen figyelmen kívül hagyja a szavazók valós problémáit, helyette belemenekül egy olyan buborékpolitizálásba, amelynek a témái viszont épp a társadalmat nem érdeklik.
A felmérés szerint a kormány által prioritásként kezelt „önrendelkezési törvényt”, vagyis azt, hogy 14 éves kortól mindenki eldöntheti, hogy férfiként vagy nőként definiálja magát, és ha kíván, keresztnevet is változtathat (Olafból például Ursulára, Annalenáról Robertre), a szavazók mindössze 5,8 százaléka tartja értelmes jogalkotási munkának. A gyermekbiztonsági törvénnyel a voksolók 19,6 százaléka foglalkozik, de még a Habeck-féle, egyébként valóban mindenkit érintő kazántörvény is csak 20,5 százalékot hoz lázba – ez utóbbi nyilvánvalóan azért, mert mindenki úgy érzi, nem igényel azonnali megoldást.
Mint kiderült, a válaszadók egész másokat sorolnak a megoldandó problémák közé, mint a kormány. A megkérdezettek 63,4 százaléka szerint a kormányzatot és a közigazgatást meg kellene szabadítani a bénító bürokráciától, amely ellehetetlenít mindent. A kormány ugyan hadat üzent a bürokráciának, ám míg egyes szabályokat leegyszerűsített, annyi újat vezetett be, hogy a végeredmény nagyjából az lett, ahonnan a folyamat elindult. A második helyen cseppet sem meglepő módon a gazdasági terhek enyhítése szerepel, ezt a felmérésben résztvevők 44,1 százaléka kezelte kiemelten.
A listán szerepelnek még az energiaadók eltörlésével vagy az atomerőművek újraindításával kapcsolatos állampolgári észrevételek is, ám a Scholz-kormány valahol nagyon messze jár már saját szavazóitól, és – kissé morbid, de aktuális hasonlattal – kutyafuttában morog vissza egy halk nemet.
Sekély sírhant
A Politico minap epébe mártott tollal írt cikket jelentetett meg, amelyben – értékelve a német kormány eddigi tevékenységét – Scholzot nemes egyszerűséggel Németország temetkezési vállalkozójának nevezte.
A humor konkrét forrása az volt, ahogyan a kancellár egy kétnapos vidéki kormányülés után (ahol saját tehetségét értékelte a kabinet) sötét kabátban, alkonyatkor tartott sajtótájékoztatót egy öreg hársfa mellett, és gyászos arckifejezéssel ismételgette az egyik kedvenc mondatát: „Nagy eredményeket értünk el a kormány eddigi működése alatt”. Ahogyan a szerző megjegyezte:
Ezt senki nem hiszi már el, legkevésbé maga Scholz”.
A hárompárti jelzőlámpa-koalícióról már sok bőrt lehúztak, túlnyomórészt negatív előjellel. Az már a megalakuláskor világos volt, hogy a kormány erős emberei között (Scholz, Habeck, Lindner) erős széthúzás lesz a kényszerfrigy egész időtartama alatt. Három teljesen különböző gazdasági és társadalomfilozófiát képviselő politikai erő között borítékolható volt konfliktus, arra az ámokfutásra azonban, amit művelnek az első pillanattól kezdve, senki nem számított.
„Kedves kolléga úr!”
Az elméletileg országot irányító pártok gyakorlatilag semmiben nem tudnak megegyezni, a kompromisszumok megkötése viszi el az idejük és az energiájuk nagy részét, a csatározások pedig gyakran személyeskedésbe és konkrét politikai zsarolásokba torkollnak. A belső égésű motorok jövőjéről éppúgy nem alakult ki egységes konszenzus, mint a hitelmentes gazdaságpolitikáról vagy az energiaárak támogatási rendszeréről.
Meg kell említeni a híres vagy inkább hírhedt Zeitenwendét, a nagy német militarista fordulatot, amely a Bundeswehrt Európa vezető hadseregévé tette volna, ha a volna ott nem volna, ugyanis az aládúcolására szánt 100 milliárd eurós „speciális alap” egy év múlva is érintetlenül hevert, köszönhetően elsősorban a már megbukott védelmi miniszter impotenciájának és persze a koalíción belüli acsarkodásnak.
A helyzeten, úgy tűnik, még a nagyon komoly ambíciókkal munkát kezdő új tárcavezető, Boris Pistorius sem tud segíteni. A miniszter kezdeti asztalcsapkodása egyre halkabban hallatszik, a Bundeswehr pedig egyelőre még mindig ugyanaz, ami volt: az EU legatyásodott hadserege.