Önkiszolgáló kasszák: áldás vagy átok?

Nagyjából harminc éve jelentek meg az első önkiszolgáló kasszák az amerikai boltokban, már akkor is azzal a jeligével, hogy csökkenteni fogják az áruházak költségeit, és nem rabolják feleslegesen a drága vásárló még drágább idejét. Magyarországon is hosszú évek óta tart a diszkontláncok átállítási kísérlete, igaz, nálunk nem cél a teljes automatizálás bevezetése. Egy nem működő rendszert erőltetnek a vállalatok, pusztán azért, mert mások is erőltetik, vagy valóban működőképes a modell? 

Az amerikai vásárlói visszajelzések és elemzések felemás képet mutatnak a gép vs. ember párharcában. A világ legnagyobb gigásza, a Walmart a teljesen automatizált kasszarendszer kiépítése mellett kardoskodik, ugyanakkor azt ők is elismerik, hogy a projektnek vannak előre nem látott és megoldásra váró problémái mind a költséghatékonyság, mind az emberi munkaerő kiváltása terén. (Világszerte ismert jelenség, ahogyan az a bolti dolgozó, akinek tevékenységét az automata kassza hivatott volt kiváltani, ott áll az automata kasszáknál, hogy segítsen a vásárlóknak kezelni azt.)

Lélektani gyorsaság

Christopher Andrews szociológus 2018-ban olyan alaposan ásta bele magát a témába, hogy még könyvet is jelentetett meg az önkiszolgáló kasszás megoldásokról The Overworked Consumer: Self-Checkouts, Supermarkets and the Do-It-Yourself Economy címmel. Kutatásai meglepő – és időnként szubjektív élményekből táplálkozó – eredménnyel zárultak. Mint írja, a DIY-kasszák egyáltalán nem spórolnak időt a vásárlóknak, az, hogy egyesek ezt érzik, mindössze annak köszönhető, hogy magukkal vannak elfoglalva, nem pedig a mosolygós vagy éppen morcos pénztárossal és annak munkatempójával. Egyszóval: pszichésen gyorsabbnak tűnik az idő múlása, valójában azonban semmi nem változott a pittyegtetés alatt. 

Ami az emberi munkaerő leváltását illeti: az USA munkaügyi hivatalának statisztikái szerint az automata pénztárak jottányit sem csökkentették az adott áruházláncok munkaerő iránti keresletét,

Ha valaki a költséghatékonysággal jön, azok számára is van egy rossz híre Andrewsnak: az önkiszolgáló kasszák mellett álldogáló munkaerőnek is van fizetése, de az csak töredéke annak, amit egy elromlott kassza javíttatása, karbantartása és üzemeltetése jelent, nem beszélve azokról a fejlesztésekről és technikai plusz újításokról, amelyekbe a fizetni egyáltalán vagy csak kevesebbet akaró trükkös vásárlók miatt kell beinvesztálni.

Andrews szerint a szupermarketek önkiszolgáló kasszái egyáltalán nem a vásárlói igények miatt alakultak ki, születésük csupán az egymás közötti versengés kényszerének köszönhető. „Sem a vásárlók, sem az üzletek nem látják, hogy jól járnának vele, utóbbiak mégis kényszerítik, pusztán azért, mert a versenytársak is ezt teszik” – írja könyvében, olyan fegyverkezési versenyhez hasonlítva az önkiszolgáló kasszák térnyerését, ahol már senki nem tudja, miért öli a pénzt a nem működő fejlesztésekbe, de a riválisok nyomása miatt már nem is gondolkodik ezen.

Bezzeg Magyarországon

A magyar példák mást mutatnak. Az EU-n belül teljesen eltérőek az önkiszolgáló kasszák számai – Németországban például meglepően lassan folyik a telepítésük, míg Magyarországon tervezetten és elég gyors ütemben zajlik. Kiemelendő: hazánkban a diszkontláncok egyelőre nem is próbálkoznak azzal, hogy teljesen automatizált üzleteket üzemeltessenek. A hibrid modell lényege, hogy mindig rendelkezésre áll a klasszikus pénztár is. 

Lázadás a gépek ellen

Az örömjelentések és a statisztikai hivatkozások ellenére a vásárlói visszajelzések nem egy esetben – külföldön és itthon egyaránt – meglehetősen negatívak. Tavaly egy brit nyugdíjas a Tesco ellen indított hadjáratot, megelégelve az önkiszolgáló kasszák számának ugrásszerű növekedését. Szerinte véget kell vetni a gépekkel nehezen boldoguló idősek kiszolgáltatottságának, de indokként hozta fel a fentebb már említett problémát a vakokkal kapcsolatban is. A McCarthy nevű hölgy meggyőződésévé vált, hogy a bevásárlás – mint hasznos és nem egy esetben kellemes időtöltés – rémálommá vált, az üzletek pedig az önkiszolgáló kasszák révén elvesztették a maradék közösségi tér jellegüket is. A történetben nem a lázadó nyugdíjas jelensége a meglepő, inkább az, hogy a reklamáló online petícióját, amelyben követelte a klasszikus kasszák visszaállítását, néhány nap alatt 170 ezer ember írta alá.

De mit hoz a jövő? Andrews a könyve végén meglepő módon nem azt a kérdést teszi fel, hogy lesz-e teljesen önkiszolgáló kasszás korszak a világon, hanem azt, lesz-e olyan, amikor eltűnnek az automaták az üzletekből. A válasza határozott igen – amennyiben a vásárlók az imént említett példákhoz hasonlóan kikényszerítik az önkiszolgáló kasszák leszerelését. Mint írja, az emberek a bankkártyájukkal szavazhatnak, ahogyan ő tette, amikor egy nap munka után elment bevásárolni, ám mivel az önkiszolgáló kasszához akarták irányítani, „nekem erre nincs időm” felkiáltással egyszerűen otthagyta az üzlet közepén a bevásárlókocsiját és kisétált.

Ez az út azonban járhatatlan. Andrews ellenvetései alapjában igazak, ám az emberi természet alapjaiban nem a tagadásra épül, főleg nem olyan szituációkban, amelyekben egy új, addig ismeretlen rendszerhez kell alkalmazkodni. Az egyre hatékonyabb automata kasszák a jövőben gombamód fognak szaporodni, a vásárlók pedig lelkesen szkennelnek, nyomogatnak és pittyegtetnek majd, idővel rácsodálkozva még arra is, hogy volt idő, amikor ez nem így működött. Mert ha valamiben, akkor a robotokhoz való alkalmazkodásban és az automatizálás nyújtotta elkényelmesedésben utolérhetetlenek vagyunk. Lehet harcolni ellene, lehet csatákat is nyerni, de ez a háború már akkor eldőlt, amikor elkezdődött.

Fotó: 123rf