Válasz Ungár Péternek

2021. február 05. 12:35

A rossz helyzetben lévő embereknek a szociálisan érzékeny kormány sok aspektusban nem a barátja, hanem az ellensége.

2021. február 05. 12:35
Marcsó Kristóf

Ungár Péter válaszcikkében reagált írásomra, melyben azon nézetét fejti ki, hogy a progresszív adózás morális kötelesség. A szerző továbbra is abból indul ki, hogy az egyenlőtlenségek csökkentése egy kívánatos cél. Itt eltérő preferenciákról van szó: míg Ungár Péter számára az egyenlőség egy fontos érték (félreértések elkerülése végett szeretném ezen a ponton leszögezni, hogy a morális értelemben vett egyenlőség egybeesik a hitemmel), számomra sokkal kevésbé.

Az állításom tehát az, hogy az egyenlőtlenség léte nem feltételezi azt, hogy rossz egy társadalomban élni, sőt, ezt azzal is kiegészíteném, hogy

a rossz helyzetben lévő embereknek bizony az egyébként szociálisan érzékeny kormány sok aspektusban nem a barátja, hanem az ellensége.

Adódik a kérdés: ki segítsen hát a szegényeken?

A hetvenes évek óta valóban nőnek az egyenlőtlenségek, amit egyes körökben szeretnek egy tényezőre, az adózásra visszavezetni. Való igaz, hogy a leggazdagabbak adóterhei csökkentek, de

vajon ilyen komplex társadalmi jelenségek visszavezethetőek-e néhány adókulcs megváltoztatására?

Minden bizonnyal nem. Egy népszerű és széles körben elterjedt magyarázat erre a technológia robbanásszerű fejlődése által kiváltott társadalmi változások. Ennek a fejlődésnek az lett az eredménye, hogy olyan mértékben nőtt meg a kereslet az olyan munkák iránt, amik a technológiával szorosan összekapcsolódnak, amivel a kínálat nem tudott lépést tartani. Mivel ezekre a munkákra nagy kereslet volt (és van), a potenciális munkavállalók jó alkupozícióval rendelkeztek, ami magas béreket eredményezett a szektorban. Röviden elmondható tehát, hogy az egyenlőtlenségek növekedéséhez a kínálati oldal rugalmatlansága vezetett.

Amint említett, az adózásnak is volt ebben szerepe, ezen a ponton rá is térnék az adózás kérdésére, s arra, hogy a magas adók és általában a nagy állam barátja-e a szegényeknek.

Ungár Péter írásában evidenciának veszi azt, hogy a nagyobb mértékű újraelosztás nagyobb mobilitást eredményez,

sőt, a magas adókulcsok pártolói – gyakran kimondatlanul is – a jobb mobilitási lehetőségeket emelik ki, mint kívánatos következményt. Először is, fontos leszögezni, hogy a mobilitás léte nem feltételezi a társadalmi egyenlőséget. Sőt, véleményem szerint, ha a mobilitás megfelelő, akkor az egyenlőtlenség növekedése sem probléma. Tény, hogy a jobb anyagi helyzetben lévő családoknak a gyermekei több és jobb minőségű humántőkét halmozhatnak föl, de ha megadóztatjuk őket, az mit üzen a náluk rosszabb helyzetben lévőknek? Azt, hogy nem „éri meg” ilyen típusú humántőkét felhalmozni, mert a magas adókulcsok miatt a bérem egy nagy része az államnál fog kikötni, aki elkölti erre-arra.

Az előbb felvázolt gondolat, miszerint a magas adókulcsok ösztönzően hathatnak arra, hogy az emberek kevesebbet dolgozzanak, nem egy szellemi bűvészmutatvány, hanem empirikus adatok által is alátámasztott megfigyelés.

Az adatok azt mutatják, hogy Európa országaiban, így Svédországban vagy Franciaországban, ahol igencsak megadóztatják a magas jövedelműeket, azon egyének, családok tartoznak a tehetősek közé, akik már évtizedek vagy akár évszázadok óta is azok. Ez az Amerikai Egyesült Államokra sokkal kevésbé jellemző: ez persze sovány vigasz azoknak, akiket már maga, az egyenlőtlenség ténye is zavar. Az efféle szélsőséges egalitárius felfogás persze hajlamos szemet hunyni a tény fölött, hogy a piaci mechanizmusok kiiktatásával a függőségi viszony megmarad, az egyének teljes mértékben ki lesznek szolgáltatva az államnak.

Fel lehet tenni a költői kérdést, hogy vajon mire vezet egy ilyen mértékben centralizált és elhatalmasodó állam jelenléte…

Ezzel nem mondtam nagyot, e felismeréshez már Tocqueville is eljutott, aki szerint a társadalmi egyenlőség megvalósítása a kormányzat növekedéséhez vezet, ami veszélyezteti az egyéni szabadságot, s ezáltal az egyén mobilitási lehetőségeit is. Ennek fényében nem meglepő, hogy

Tocqueville szerint a szegények segítése elsődlegesen nem az állam, hanem a társadalom felelőssége.

Személy szerint én annak nem vagyok ellenére, hogy valamennyit a „közösből” is fordítsunk szociális célokra (már csak azért is, hogy a rendszer legitimitása ne kezdjen el recsegni-ropogni), a kérdés a mérték. Amint már kiderülhetett az olvasó számára,

én nem tartom üdvözölendőnek – szemben Ungár Péterrel – a nagy mértékű jóléti kiadásokat.

Nem szabad alábecsülni a társadalom által „létrehozott”, mobilitást serkentő ösztönzőket! Ismét az Amerikai Egyesült Államokhoz fordulok példáért. A társadalomtudósoknak komoly fejtörést okozott, hogy a szekularizáció – vagyis az állam és az egyház szétválása – mennyire más eredményeket hozott Európában és az óceán túloldalán. A társadalomtudósok azt feltételezték, hogy minél erőteljesebben van jelen a szekularizáció, s általában minél „fejlettebb” egy társadalom, annál inkább csökkenni fog a hívők, valamely egyházhoz tartozók aránya a társadalomban. Ez Európában többé-kevésbé be is következett, nem így az Egyesült Államokban: a mai napig stabil keresztény közösségek jellemzik az országot. Az ellentmondásra az lehet a magyarázat, hogy az egyes országok kormányai hogyan gondolkodnak saját szerepükről. Az Egyesült Államokban az állam jellemzően kevesebb szociális funkciót lát el, mint itt, Európában. Így ott a szegények segítése (is) a felelős magánszemélyek felelőssége. Ezen vallásos közösségek nagyszerű mobilizációs csatornák az egyének számára.

Hasonló, kulturális és társadalmi „termék”, amit érdemes lehet elismerni és támogatni, az a kétszülős családmodell.

Empirikus adatok is bizonyítják, hogy az egyszülős családban (broken family) felnőtt gyerekek kilátásai jelentősen rosszabbak. Félreértés ne essék, a család az tipikusan egy olyan dolog, ahol ildomos az állami beavatkozást a minimálisra csökkenteni, de a közbeszéd szintjén igenis lehet „rangsorolni” a különböző családmodelleket.

A tanulság egyértelmű: kevesebb állami beavatkozás, több Tocqueville! Legyen szó adózásról, engedélyhez kötéshez, látni kell, hogy gyakran még a jóindulat se elég.
 

Összesen 21 komment

A kommentek nem szerkesztett tartalmak, tartalmuk a szerzőjük álláspontját tükrözi. Mielőtt hozzászólna, kérjük, olvassa el a kommentszabályzatot.
Sorrend:
írmag
2021. március 24. 11:25
Talán a határtalan vagyonokat teremtő ügyeskedések oldaláról lehetne a kérdést megközelíteni.
Anonymtalan
2021. március 13. 02:02
Ungár Péter egy soha az életében nem dolgozó milliárdos, aki a teljes vagyonát örökölte, továbbá álszent is, mert ő nem sokat keres bérformájában, hanem osztalékként viszi haza.
szemlelo
2021. március 13. 02:02
Az adózási alapelvekről. Meg lehet adóztatni a jövedelmet, a fogyasztást és a vagyont. Vagy akár mindhármat. Vagyis fizessen az, aki pénzt kap, pénzt ad ki és az is, akinek csak úgy van. Ez utóbbi a legszebb, mert ha valaki nem csinál semmit, akkor is fizet.
szemlelo
2021. március 13. 02:01
Franciaországban utoljára Hollande változtatta meg az adókulcsokat. Megemelte az adómentes, legalacsonyabb kategória határát évi 6000 euróról 9000 euróra. Miután a francia minimálbér akkor már havi 1000 euró környékén volt, ennek inkább propaganda jelentősége volt. Bevezette az új, 46%-os kategóriát a leggazdagabbak számára. Ez is inkább propaganda, mert a jövedelemhatár hozzá olyan magas, hogy igen kevesen estek ebbe bele - azok pedig külföldre mentek adózni. De a nagy húzása az volt, hogy megszüntette az 5,5%-os adókategóriát, az ide tartozók beleestek hirtelen a 14%-os kategóriába. Vagyis a középosztályt nyúlta le. Ügyes! Valahogy mindig az aktív dolgozókat kényszerítik szolidaritásra. El kell tartaniuk a nem dolgozókat.
Jelenleg csak a hozzászólások egy kis részét látja. Hozzászóláshoz és a további kommentek megtekintéséhez lépjen be, vagy regisztráljon!