Az afrikai elvándorlás tényleges gazdasági okai – a csökkenő hozadék elvén keresztül

2020. június 16. 17:06

Leginkább a 2015-ben kezdődött európai migrációs válság után szaporodott meg azon tudományos és ismeretterjesztő munkák száma, amelyek a fejlődő országokból a már fejlett országok felé tartó migráció legfontosabb kérdéseit feszegették. A korábban migrációval keveset vagy egyáltalán nem foglalkozó kutatók is állást foglaltak, emellett pedig komoly kutatási projektek, kutatói hálózatok és intézmények sokasága jött létre. Az elemzések igyekeztek kiemelni a migráció társadalmi, biztonságpolitikai, geopolitikai, humán és egyéb aspektusait, többen pedig időről időre tévhitek eloszlatását tartották feladatuknak. A hazai narratívában azonban nem jelent meg eléggé hangsúlyosan, hogy milyen tényleges gazdasági okai vannak a kibocsátó országokból történő elvándorlásnak. Ez a rövid írás erre a kérdésre keresi a választ, illetve arra is reflektálni kíván, hogy vajon mennyiben hihetünk annak a kormányzati narratívának, amely azt tűzi zászlajára, hogy a fejlődő országok problémáit helyben kell kezelni, és számukra a helyszínen kell megoldást kínálni. 

2020. június 16. 17:06
null
Pásztor Szabolcs

Pásztor Szabolcs, a Nemzeti Közszolgálati Egyetem habilitált egyetemi docense és az Afrika Üzleti Tanulmányok Tudásközpont alelnöke.

A látszólagos fejlődés és a dezindusztrializáció nexusa

A világgazdaság 2020 előtti tanulmányozása során sokak számára szembeötlő volt, hogy az afrikai térség, és ezen belül is a szubszaharai régió tartós és talán már fenntarthatónak is nevezhető növekedési pályán mozog. A jellegadó változások nagyjából a kilencvenes évek közepe táján kezdődtek és olyan országok értek el kétszámjegyű gazdasági növekedést, amelyekre korábban csak sajnálattal tekintettünk.

Ha világgazdaság leggyorsabban növekvő országait kerestük, akkor bizony az első tíz, vagy éppen harminc ország között szép számmal szerepeltek kimondottan szegény afrikai országok.

Az láthattuk, hogyan a korábbi tendenciákkal ellentétben tartós a gazdasági növekedés, felpörög a fogyasztás és megszilárdul és gyarapszik a középosztály. Ráadásul a korábbi évtizedekkel való összevetésben a fegyveres konfliktusok száma is meredeken visszaesett és a külföldről hazautalt jövedelmek is egyre több család számára biztosítottak megélhetést. Ennek tükrében merül(t) fel a kérdés: Miért kívánnak/kívántak elvándorolni onnan, ahol tartósnak tűnik a gazdaság növekedése?

A rövid válaszunk nyilván az lehet, hogy mégsem volt olyan markáns a gazdasági növekedés (lásd írásunkat korábban itt), és az afrikai országokban csak az ún. bázishatás jelentkezett (alacsony fejlettségi szintről könnyebb gyorsabb növekedést elérni). Sokak különösebb jelentőséget nem is tulajdonítanak a kérdésnek és úgy vélekednek, hogy az afrikai gazdaságok növekedése egyébként sem tud lépést tartani a népesség növekedésével. Jó ha tudjuk azonban, hogy a válasz ennél sokkal összetettebb. 

A teljes kép megértéséhez először a GDP, pontosabban egy főre eső GDP-növekedés mutatói mögé kell néznünk,

és azt a kérdést kell feltennünk, hogy az utóbbi negyedszázadban fejlődött, vagy éppen csak növekedett az afrikai és ezen belül a szubszaharai térség. Elemzésünkhöz olyan mutatókat, vagy ha úgy tetszik, mozaikokat használunk fel, mint a feldolgozóipar hozzáadott értéke a GDP százalékában, vagy éppen a feldolgozóipar hozzáadott értéke USD-ben, exportdiverzifikációs és exportkoncentrációs indexek. Végül, de nem utolsó sorban sokatmondóak lehetnek az olyan mutatók is, mint a nyersanyagok/teljes áruexport, nyersanyagok exportja/GDP és az áruexport koncentráció. (Tudnunk kell azonban, hogy az afrikai statisztikai adatokat kellő körültekintéssel kell kezelnünk és az adatokkal való ellátottság számos korlátba ütközik. Ennek tudatában elemzésünket a helyszíni tapasztalatok összefoglalásával is érdemes kiegészíteni.)

Nyilván sokak számára egyértelmű, hogy a fejlődés és a növekedés kérdésének tanulmányozására könyvtárnyi szakirodalom áll rendelkezésre. A kérdéskörön belül és a jelzett mutatót segítségével a jelen írás elsőként azt vizsgálja meg, hogy az utóbbi évtizedek növekedése vajon lendületet adott-e az iparosításnak és a különböző iparágak fejlődésének. Ahogyan egyébként látni fogjuk ez lesz az egyik kulcskérdésünk. Az 1. ábrán máris a feldolgozóipar hozzáadott értékét láthatjuk hat, jellemzően más és más régióhoz tartozó afrikai ország esetében.

Forrás: Saját szerkesztés Wold Bank (2020) adatai alapján


Az ábránkból egyértelműen látható, hogy a tekintélyes GDP-növekedést legkevésbé sem követte a feldolgozóipar kedvező irányú átalakulása, sőt több sok ország esetében dezindusztrializációs folyamatok indultak el. (Ez egyébként még a statisztikai adatokban kételkedők számra is egyértelmű lehet, hiszen a térség országaiban szemmel látható a növekvő importfüggőség: leginkább kínai gyártósorok, műszaki cikkek, berendezések, szállítóeszközök és közlekedési eszközök, sőt még egyszerű mindennapos használatra szánt termékek formájában is.) Lépjünk azonban túl az egyes országok példáján és vizsgáljuk meg a 2. ábra segítségével a teljes szubszaharai térséget is. Az átalakulás egészen szembeötlő. Amíg 1990-ben a feldolgozóipari hozzáadott érték a GDP százalékban nagyjából 16,2 százalékos volt, addig 2018-ra ez az érték 11,8 százalékra csökkent. Mindez azt jelenti, hogy abban az időszakban,

amíg a szubszaharai térség egy főre eső GDP-je évente átlagosan közel 3,2 százalékkal bővült, addig a feldolgozóipari hozzáadott érték a GDP százalékában több mint egy százalékkal csökkent.

Még árnyaltabban láthatjuk ezt a tendenciát a 3. ábrán. Itt nemzetközi kitekintést is teszünk, és hamar be kell látnunk, hogy az afrikai kontinens országai úgy veszítenek az ipari potenciáljukból, hogy sohasem érték el azt a feldolgozóipari hozzáadott értéket, mint a már fejlettebb országok, és úgy indultak el a dezindusztrializáció útján, hogy sohasem voltak valóban iparosodottak. Korábban a szubszaharai térség nem tudott olyan mértékű külföldi tőkét vonzani, mint például néhány ázsiai ország, vagy éppen Közép-Kelet-Európa. A technológiai újítások nem, vagy csak nagyon szerény mértékben jelentek meg és legkevésbé sem adtak lendületet a hozzáadott érték növekedésének. A helyszíni tapasztalataink során minderre nagyon sok példát láthatunk. Egyrészt

a vidékről érkező és elsősorban korábban mezőgazdaságban dolgozó munkavállalók a nagyobb városokban rendkívül fejletlen szolgáltató szektorban tudnak csak elhelyezkedni

és hozzájuk csatlakoznak azok is, akik az ipar kínálta lehetőségek beszűkülése miatt veszítik el munkájukat. Ebből pedig az következik, hogy a gazdaságok azon szektorában növekszik a munkaerő állomány, ahol alacsony a termelékenység és legkevésbé sem érvényesül a növekvő hozadék elve. Sőt megszaporodik a csökkenő hozadékú tevékenységek köre.

Forrás: Saját szerkesztés az World Bank (2020) adatai alapján

Forrás: Saját szerkesztés a World Bank (2020) adatai alapján


A rövid, de egyébként tovább árnyalható magyarázatunkból és az ábrából már látható: az ipar szektora a magasabb hozzáadott érték révén biztosan nem tudott érdemben hozzájárulni a szubszaharai térségben tapasztalt magas GDP-mutatókhoz. Éppen ezért joggal merül fel az a kérdés, hogy mégis milyen hatásokra következett be a látványos gazdasági növekedés. A rövid válaszunk: a nyerstermékek és nyersanyagok felfutó világpiaci keresletéből (itt elsősorban Kína szerepét érdemes kiemelnünk) adódóan a korábbi gazdasági struktúra és világgazdasági függőség megerősödésének lehettünk szemtanúi, mely gyors mennyiségi növekedéshez vezetett. Ezen feltételezésünkben erősítenek meg bennünket az alábbi ábrák. A 4. ábrán például azt láthatjuk, hogy a kontinens országainak magas nyersanyagfüggősége nem hogy nem változott, de az évtizedek során még erősödött is, amely nyilván azt jelenti, hogy a kontinens ma még jobban függ a nyersanyagpiacoktól, mint korábban. Mindez a gazdaságtörténeti tapasztalatainkat is figyelembe véve a korábbi növekedési ütemek fenntartásának megkérdőjelezhetetlenségéről tesz tanúbizonyságot. Sőt túlzás nélkül állíthatjuk, hogy

azok az országok, amelyek csak nyersanyagokat állítanak elő nem képesek kitörni a szegénységből.

De ne szaladjunk ennyire előre!

Vizsgáljuk még tovább a kérdést és vessünk egy pillantást a nyersanyagok exportja/GDP mutatóra (5. ábra). Itt ugyan néhány ország esetében kedvezőbb tendenciákat látunk, azonban a függőségi mutatók még mindig magasak. Ezek pedig a vizsgált országok sérülékenységének legfontosabb bizonyítékai. Hasonlóan vontatott átalakulás figyelhető meg a Herfindahl–Hirschmann-index segítségével számolt áruexport-koncentráció kapcsán is (6. ábra). A mutató Nigéria, de egyébként a többi vizsgált ország esetében is páratlan függőséget mutat. Ráadásul az index alakulása mögött romló tendencia rajzolódik ki, ezt pedig legkevésbé sem hasonlít arra, mint amit tartós gazdasági növekedés esetében várnánk.

Forrás: Saját szerkesztés az UNCTAD (2020) adatai alapján

Forrás: Saját szerkesztés az UNCTAD (2020) adatai alapján

Forrás: Saját szerkesztés az UNCTAD (2020) adatai alapján


Az említett tendenciák tanulmányozása során már kellőképpen megbizonyosodhattunk arról, hogy a szubszaharai térségben inkább mennyiségi növekedés következett be, semmint minőségi változás és szerves fejlődés. Ennek ellenére vizsgáljunk még meg két mutatót, melyek ugyancsak sokatmondóak lehetnek. A közgazdaságtanban és a nemzetközi gazdaságtanban jártas olvasók tudhatják, hogy a gazdaságok és a kereskedelem tartós bővülésével növekszik a kereskedelembe kerülő termékek hozzáadott értéke, és önmagában véve is diverzifikáltabbá válik az exportstruktúra. Sok ország példáján láthattuk ezt az átalakulást és nem érvelünk helytelenül akkor, ha azt gondoljuk, hogy az exportstruktúra és az exportkoncentráció változásának tanulmányozásával jobb képet kaphatunk egyes országok gazdaságának, kereskedelmének átalakulásáról (7. és 8. ábra). A vonaldiagramokon a szubszaharai térség és az egyes régiók jelennek meg. A tendenciákat tanulmányozva rögtön láthatjuk, hogy nagyjából negyed évszázad alatt komolyabb átalakulás nem történt, így meg kell ismételni magunkat, vagy talán nyomatékosabbá kell tenni a mondandónkat: dacára a látványos gazdasági növekedésnek az utóbbi évtizedekben a korábbi gazdasági struktúra és exportszerkezet konzerválódott.

Forrás: Saját szerkesztés az UNCTAD (2020) adatai alapján

Forrás: Saját szerkesztés az UNCTAD (2020) adatai alapján


Végezetül egyetlen további mutatóval érdemes nyugvópontra helyezni a szubszaharai térség fejlődési és növekedési kérdéseit. Ez pedig a valódi megtakarítás (genuine savings) jelzőszáma. A World Bank ajánlása szerint a kitermelő ágazatokban megtermelt nem megújítható erőforrások értékével és környezeti károk értékeivel kell csökkentenünk az SNA-rendszer mutatóit ahhoz, hogy egészen árnyalt képet kapjunk a növekedés fenntarthatóságáról. A mutató egyébként az oktatásra fordított kiadásokat növekedésként kezeli, ugyanis ez a humántőkébe való beruházásként értelmezhető. A World Bank 1997-ben kezdte publikálni ezeket az adatokat, melyek bekerültek a World Development Indicator mutatói közé is. Sajnálatos módon ezek a jelzőszámok, illetve idősoros változásuk a legtöbb Afrika-narratívában nem jelenik meg, írásunkban azonban megpróbálunk egy pillantást vetni rájuk (9. ábra).

Forrás: Saját szerkesztés a World Bank (2020) adatai alapján


Az adatok tanulmányozásakor a következőket kell figyelembe vennünk: a tartósan alacsony, vagy éppen negatív mutatók azt jelentik, hogy az országok fejlődési pályája fenntarthatatlan. A markánsan negatív értékek pedig arról tanúskodnak, hogy az országok vagyona folyamatosan csökken. A következtetésünk ismét az lehet, hogy a szubszaharai térség, illetve az azon belül feltüntetett országok növekedési modellje fenntarthatatlan. 

Erre a következtetésre azonban többen legkevésbé sem kapják fel a fejüket, mondván ezt eddig is tudtuk. Fontos azonban hangsúlyoznunk ezeket a következéseket azok számára, akik az afrikai országok tartós gazdasági növekedését vizionálják és az ún. Africa Rising narratívát éltetik. Jó, ha tudjuk például, hogy

sokszor az olyan nemzetközi tanácsadó cégek, mint a McKinsey egyenesen „árulják” az afrikai országokat, ha befektetési lehetőségekről van szó.

Ez pedig sokak reális látását torzítja. Érvelésünk segítségével viszont már valamelyes egzaktabb képünk lehet a térségben történt változásokról.

A dezindusztrializáció, a csökkenő hozadék és a migráció ördögi köre

Ezt követően elemzésünket éppen ezért azzal kell folytatnunk, hogy a megismert tendenciák tükrében megértsük a migrációs mintázatot. Ehhez egy ma már kevéssé divatos eszközt használunk fel; visszanyúlnunk az időben, és kiemelnünk egy-két gazdaságtörténeti szempontból fontos mozzanatot. Ebben pedig nagy segítségünkre lehet, ha fellapozzuk néhány ma már talán elfeledett szerző könyvét. 

Elsőként azzal kell kezdenünk, hogy a már fejlett országok gazdaságpolitikájának egyik kimondatlan célkitűzése sokáig az volt, hogy a gyarmatokat nyersanyag kitermelői sorban tartsa. A gyarmati területeket ugyanis mindig megakadályozták abban, hogy feldolgozóipart hozzanak létre. A cél egyértelmű volt: nyersanyagok és nyerstermékek kínálatának folyamatos biztosítása. Annak idején például Werner Sombart (1913) azzal érvelt, hogy az iparosítás a kapitalizmus egyik legfontosabb velejárója, így a gyarmatok iparosításának megakadályozása leginkább azok szegény sorba való taszításával ér fel. Alapvetően ma már ilyen kijelentéseket csak árnyalva tehetünk, mert a politikai inkorrektség csapdájába eshetünk. Jó, ha tudjuk azonban, hogy ez a gyakorlat továbbra is velünk él. Tovább kutakodva még von Justi azon munkájára (1762) is rámutathatunk, amelyben azzal érvelt, hogy az olyan országokban, ahol kényszerűség a nyersanyagok termelése, kényszerűséget jelent a szegénység vállalása is.  Később pedig mindezt tovább finomítva Adam Smith és a klasszikus angol közgazdaságtan azt hangsúlyozta, hogy néhány országban a feldolgozóipart kell fejleszteni, míg máshol a nyersanyagok kitermelésére kell szakosodni. Ebben az időben a munkaerő vált az elsődleges mértékké, így a szegényebb országok számára egyszerűen nem volt szükség az iparosodásra, ugyanis ennek nem volt haszna.

Jó, ha tudjuk azonban, hogy igazából mindegy, hogy mekkora a kezdeti termelékenység szintje, a mezőgazdaság és a nyersanyagok előállítása általában előbb, vagy utóbb a csökkenő hozadék elvével találja szemben magát. A csökkenő hozadéknak pedig két változata létezik: az intenzív és az extenzív. Ha egyre többen dolgoznak ugyanazon a földterületen, akkor egy idő után elérkezünk arra a pontra, amikor az egymás után munkába álló dolgozók kevesebbet állítanak elő, mit az ő előttük termelésbe állítottak. Ez az intenzív forma. A kis, szegény országok esetében gyakran a teljes gazdaság egyetlen termék exportjára épül, ezek az ún. monokultúrás gazdaságok. Ha valóban nincs más foglalkoztatási lehetőség, a csökkenő hozadék elve mentén előbb-utóbb csökkeni fognak a reálbérek. Így nem túlzó kijelentenünk: minél jobban specializálódik egy ország a nyersanyagok termelésére, annál szegényebbé válik. A csökkenő hozadék extenzív típusa más szemszögből igazolja ugyanezt. Az újabb és újabb termőterületek bevonásával a hozamok is csökkenésnek indulnak. Ennek elsődleges oka, hogy először mindig a legjobb adottságú termőterületeket vonják be a mezőgazdasági termelésbe, később pedig a szerényebb adottságúakat, melyeknél gyengébbek a hozamok, jellemzően nagyobb a távolságuk a városi központokból, így még komolyabb szállítási költségek is jelentkezhetnek.

A szegénységből való kilábalás sikeres stratégiája egyébként a növekvő diverzifikációt feltételezi, amelyben mérséklődik a csökkenő hozadékú (hagyományos nyersanyagok és mezőgazdasági termékek), míg felfelé ível a növekvő hozadékú tevékenységek szerepe. Eközben pedig komplex munkaerő megosztás és új társadalmi szerkezet jön létre. Ráadásul az önellátásra való termeléstől való elszakadással létrejöhet a termékek városi piaca, amely serkenti a specializációt és innovációt, új technológiákat eredményez, alternatív foglalkoztatást és gazdasági szinergiákat hoz, amely végső soron egységbe kovácsolja a nemzetállamot. A szakirodalomban következetesen megjelenik, hogy a koherens fejlődés kulcsa az ugyanazon munkaerőpiacon látható csökkenő és növekvő hozadékú szektorok kölcsönhatása. Mit történik azonban, ha ezek a folyamatok nem, vagy nem teljesen játszódnak le? 

Hans Singer (1950) szerint a nyersanyagok előállítása során bekövetkező tanulás és technológiai váltás a feldolgozóipari szektor hiányában tartósan csökkenti az exportárakat és legkevésbé sem növelik a nyersanyagokat előállító országok életszínvonalát. Szerinte a tanulási folyamat csak akkor növeli a gyártók jövedelmét, amikor egy olyan dinamikus hálózatnak a részesei, amelyben a technológiaváltásnak és komplex munkaerő megosztásnak köszönhetően növekvő hozadékú gazdasági tevékenységek vannak. A nyersanyagokat előállító országok esetében a növekvő hozadék hiánya, a dinamikus piac és a hiányzó szinergiák, mind olyan mechanizmusok részei, amelyek állandósítják a szegénységet.

A mai domináns gazdaságelmélet erre a problémára a tőkefelhalmozást (fizikai és humán) javasolja. A neoklasszikus elméleti premisszák szerint, a befektetések segítségével a termelés új módjainak megismerése és továbbfejlesztése viszonylagosan könnyebb, sőt még automatikusnak is nevezhető. (Fontos azonban sietve rámutatnunk, hogy az innovációk és a tudás átvétele, és következésképpen a befektetők vonzása más és már lehet a különböző gazdasági tevékenységek esetében.) Ezen gondolkodásmód mentén tehát a tőkét tekintik a növekedés kulcstényezőjének, és kölcsönöket nyújtanak azoknak az országoknak, amelyeknek valójában olyan termelési/ipari szerkezetük van, hogy a tőke abba nem tud szervesen beépülni (Reinert, 2007). A kamatlábak pedig gyakran magasabbak a beruházások hozamainál. Hasonlóképpen a humántőkébe történő befektetés akkor, ha a termelési struktúrában semmilyen olyan változás nem történik, amely növelné a megszerzett képességek iránti keresletet elvándorláshoz, a másik oldalról nézve pedig migrációhoz vezet. Alfred Marshall például az 1890-ben megjelent Priciples of Economics c. könyvében akként érvel, hogy

a világtörténelem nagyobb migrációs hullámai mögött mindig a csökkenő hozadék elve húzódott meg.

Ugyanezt máshogyan Gunnar Myrdal is hangsúlyozta, amikor kiemelte, hogy a gazdasági fejlődésnek perverz hatásai jelentkeznek: a több tőke – ez ölthet monetáris, vagy éppen humán formát – a szegényebb országok felől a gazdagabb országok felé áramlik. 

Fontos még azt is kiemelnünk, hogy abban az esetben, ha a fejlődő országok olyan tevékenységekre specializálódnak, amelyeknél csökkenő hozadék látható, miközben meredek a népesség növekedése, akkor általában súlyos környezeti hatások jelentkeznek. Ebből a szempontból sokatmondó lehet a ruandai népirtás egy érdekes olvasata (lásd: szövegdoboz).

A csökkenő hozadék elve és a ruandai népirtás

Az 1994-es ruandai népirtást általában úgy tárják elénk, hogy abban gonosztevők szítottak etnikai gyűlöletet, mindeközben a világ többi része ezt ölbe tett kézzel nézte. Azonban ennek a drámának van egy csökkenő hozadék elvére visszavezethető erős közgazdasági olvasata is, amelyet csak kevesen ismernek és említenek. Annak idején az országban a művelhető földterületekre jutó népesség száma jelentősen növekedett, viszont az elsődleges szektoron kívüli foglalkoztatottsági lehetőségek szinte egyáltalán nem kínálkoztak. Az ilyen helyzetben, amikor még a növekvő hozadék kialakulásának lehetőségei is hiányoznak, akkor a népesség növekedése, jellemzően válsághoz vezet. Ruandában pedig válsághoz is vezetett. A World Bank adatai szerint 2018-ban a ruandai népsűrűség mutatója közel 500 fő/km2 volt (1995-ben pedig 236 fő/km2). Ez más országokkal való összevetésben ugyan nem kiugró adat, azonban egy szegény agrár ország számára hatalmas. A ruandai népirtást megelőző időszakban, Ruandában az egy főre eső élelmiszer előállítása csökkent a csökkenő hozadék, az aszály és a kizsigerelt földterületek miatt. Ennek következménye pedig intenzív erdőirtás lett. A végeredmény pedig drámai szinteket öltő lopásban és erőszakban öltött testet, melyet valójában tulajdon nélküli éhező ruandaiak követtek el. A mezőgazdaságban tapasztalt csökkenő marginális termelékenység tehát párhuzamosan a növekvő népességgel drámához vezetett az országban. 

Az 1994-es ruandai népirtást általában úgy tárják elénk, hogy abban gonosztevők szítottak etnikai gyűlöletet, mindeközben a világ többi része ezt ölbe tett kézzel nézte. Azonban ennek a drámának van egy csökkenő hozadék elvére visszavezethető erős közgazdasági olvasata is, amelyet csak kevesen ismernek és említenek. Annak idején az országban a művelhető földterületekre jutó népesség száma jelentősen növekedett, viszont az elsődleges szektoron kívüli foglalkoztatottsági lehetőségek szinte egyáltalán nem kínálkoztak. Az ilyen helyzetben, amikor még a növekvő hozadék kialakulásának lehetőségei is hiányoznak, akkor a népesség növekedése, jellemzően válsághoz vezet. Ruandában pedig válsághoz is vezetett. A World Bank adatai szerint 2018-ban a ruandai népsűrűség mutatója közel 500 fő/km2 volt (1995-ben pedig 236 fő/km2). Ez más országokkal való összevetésben ugyan nem kiugró adat, azonban egy szegény agrár ország számára hatalmas. A ruandai népirtást megelőző időszakban, Ruandában az egy főre eső élelmiszer előállítása csökkent a csökkenő hozadék, az aszály és a kizsigerelt földterületek miatt. Ennek következménye pedig intenzív erdőirtás lett. A végeredmény pedig drámai szinteket öltő lopásban és erőszakban öltött testet, melyet valójában tulajdon nélküli éhező ruandaiak követtek el. A mezőgazdaságban tapasztalt csökkenő marginális termelékenység tehát párhuzamosan a növekvő népességgel drámához vezetett az országban. 

Ezt megelőzendő, vagy éppen enyhítendő fejlődés folyamatát az utánzásnak később pedig a versenyzésnek kell(ene) áthatnia: tanulni szükséges a fejlettebb országoktól azáltal, hogy másoljuk a gazdaságaik szerkezetét és az intézményeiket. A nyersanyag előállításról való áttérés, tehát a gazdasági diverzifikáció szükséges ahhoz, hogy demokratikus stabilitás és növekvő jólét jöjjön létre, még akkor is, ha az új iparágak kezdetben nem feltétlenül lesznek képesek megbirkózni a világpiaci versennyel. 
Ezen a ponton azonban érdemes röviden reflektálnunk éppen erre, a nyitás kérdésére.

Az a gondolat, hogy a nagyobb nyitottság a fejlődő országok számára kedvező, egyrészt ellentétes minden intuícióval, másrész pedig ellentmond a történelmi tapasztalatnak is.

A fejlődés-gazdaságtan olyan bölcs teoretikusai, mint James Stuart, vagy éppen Friedrich List amellett érveltek, hogy a kereskedelmi nyitást kimért sebességgel kell véghez vinni, annak érdekében, hogy a fejlődő országok termelési szektorának kellő ideje legyen az alkalmazkodásra. A történelmi tapasztalat ugyanis azt mutatja, hogy az olyan országok közötti szabadkereskedelem, ahol eltérőek a jövedelmi színvonalak, elsőként a szegényebb országok leghatékonyabb iparágait teszi tönkre. Egészen pontosan az elsőként elhaló szektor az országon belüli viszonylagos fejlettséget mutató feldolgozóipar, míg az utolsó az önellátó mezőgazdasági termelés, amely a leghatékonyatlanabb. Ez az ún. Vanek–Reinert hatás. Ha még egzaktabbak akarunk lenni, akkor a sorrend a következő: dezindusztrializáció, az agrárszektor eróziója, bizonyos területek elnéptelenedése, elvándorlás (Reinert, 2007).

Mindezek megelőzésére, vagy éppen tompítására a gazdaságtörténeti tapasztalat szerint a nemzeti hatékonyságnak elsőként egy mások szemében viszonylagos hatékonytalanságnak tűnő kezdeti szakaszra van szüksége. Leginkább azért, mert a jelenlegi fejlődő országok és a már fejlettek között az az egyik legfontosabb különbség, ahogyan ezt láthattuk is az elemzésünkből, hogy az előbbiek iparágai sohasem érték el a nemzetközi versenyképesség szintjét. A gazdasági nyitás időzítése ezért is kulcsfontosságú.

A kései liberalizáció súlyosan visszavetheti a növekedést, míg a korai dezindusztrializációhoz, csökkenő bérekhez és növekvő társadalmi problémákhoz, ezen belül természetesen elvándorláshoz vezet.

Korábban már árnyaltuk, de most feltettük a kérdést: Mi is ez az általunk sokat emlegetett dezindusztrializációs folyamat és milyen szerepe van a migrációban, és hogyan kapcsolódnak ezek a csökkenő hozadék elvéhez?

A dezindusztrializáció valójában a fejlődés ellentétéhez; a visszafejlődéshez és a gazdaság primitivizálódásához vezet. A gazdaság primitivizálódásának sajátos aspektusa, hogy a munkaerőpiacról eltűnnek a leginkább a városmagban gyökeret verő gazdasági tevékenységek és a munkavállalók csökkenő hozadékú gazdasági tevékenységeket tudnak csak végezni. Ahogyan azt a Vanek–Reinert effektusnál láthattuk a kereskedelmi nyitás első áldozata a fejlődő országok esetében mindig a leginkább fejlett gazdasági szektor. Ahogyan a növekvő hozadék alapján megszülető kedvező hatások visszájára fordulnak, a perifériákon erőteljes dezindusztrializációs folyamatok indulnak el, amelynek része például a mezőgazdaság erőteljes visszaesése. Az egyetlen megoldást pedig a világgazdaság azon részeire történő elvándorlás, a migráció jelentheti, ahol még jellemző a gazdasági tevékenységek növekvő hozadéka. (Egy érdekes esetet mutat be Szomália kapcsán a következő szövegdoboz.)

A csökkenő hozadék elve a törékeny államoknál

A törékeny államokról gyakran hallunk, ezek közös gazdasági jellemzői azonban, csak eseti jelleggel bukkannak fel. Ezeknél az államoknál többek között nagyon kevés, sőt nem is létező városi növekvő hozadékú iparágról, nagyon szerény mértékű munkamegosztásról (jellemzően monokultúráról), a politikai stabilitást hozó városi középosztály hiányáról és gazdaságilag független iparos osztály szinte teljes hiányáról beszélhetünk. Az export tevékenységük esetében erős versennyel néznek szembe a világpiacon, komparatív előnyüket elsősorban az olcsó munkaerejük adja, jellemző a képzett munkaerő iránti gyér keresletük, az általános képzettségi szint rendkívül alacsony és állandó az agyelszívás jelensége. Ezekben az országokban sajátos gazdasági struktúra és regionalizmus ver gyökeret. Erre pedig a szomáliai, vagy afgán hadurak jelentik a legjobb példát.

A törékeny államokról gyakran hallunk, ezek közös gazdasági jellemzői azonban, csak eseti jelleggel bukkannak fel. Ezeknél az államoknál többek között nagyon kevés, sőt nem is létező városi növekvő hozadékú iparágról, nagyon szerény mértékű munkamegosztásról (jellemzően monokultúráról), a politikai stabilitást hozó városi középosztály hiányáról és gazdaságilag független iparos osztály szinte teljes hiányáról beszélhetünk. Az export tevékenységük esetében erős versennyel néznek szembe a világpiacon, komparatív előnyüket elsősorban az olcsó munkaerejük adja, jellemző a képzett munkaerő iránti gyér keresletük, az általános képzettségi szint rendkívül alacsony és állandó az agyelszívás jelensége. Ezekben az országokban sajátos gazdasági struktúra és regionalizmus ver gyökeret. Erre pedig a szomáliai, vagy afgán hadurak jelentik a legjobb példát.

Az előbbi ország esetében például olyan gazdasági struktúrát látunk, amely még a növekvő hozadék megjelenése előtti helyzetet tükröz, és ahonnan a szinergiák teljes egészében hiányoznak. Itt a természetes politikai struktúra törzsi és a vezetőket haduraknak hívják. A főváros egyik legfontosabb feladata a vidékről származó járadékok ellenőrzése, viszont a főváros semmit sem ad vissza a növekvő hozadékú termelés formájában. A központ valójában parazitaként viselkedik.

Minél több természeti kincs található az országban, például kőolaj formájában, annál nagyobb a hadurak étvágya a főváros ellenőrzésére.

Az a tény pedig, hogy a gyarmatosítók a törzsi határok figyelembevétele nélkül húzták meg a határokat csak ront a helyzeten. A növekvő hozadékot el nem érő és a közjó létrejöttét megelőző termelési rendszerek, amelyek nyersanyagokra specializálódnak egyfajta feudális politikai struktúrát hoznak létre. Ez még akkor is megtörténik, ha nincs is szó valódi feudalizmusról, mint néhány afrikai ország esetében. Az állam tovább folytatja a gazdasági növekmény kizsigerelését és csak nagyon keveset ad vissza. Ez éppen olyan helyzetet teremt, mint a gyarmati időszakban. 

A problémákat enyhítendő azok a fejlődő országok, ahol erősek a dezindusztrializációs folyamatok gyakran vámmentes hozzáférést kapnak az EU és/vagy az USA piacaihoz, így igazából még továbbra sem feltétlenül ismerik fel az iparosítás fontosságát. Azt azonban tudnunk kell és emellett korábban is érveltünk, hogy eddig egyetlen ország sem gazdagodott meg abból, hogy úgy exportált volna például élelmiszeripari alapanyagot, hogy közben ne lett volna egyre inkább fejlődő ipari szektora. Ebből adódóan bátran átfogalmazhatjuk a 19. századi amerikai mondást és kijelenthetjük, hogy a fejlődő országoknak nem feltétlenül azt kell csinálniuk, amit az amerikaiak, vagy szélesebb értelemben a nyugat mond, hanem azt, amit korábban csináltak. Csak iparosítás segítségével lehetséges például hatékony mezőgazdasági szektort kreálni. Ha számvetést készítünk, akkor láthatjuk, hogy valójában a világ minden törékeny állama esetében megfigyelhetőek az élelmiszerellátásbeli hiányosságok és az ipar szektorai gyenge lábakon állnak. 

A dezindusztrializációs folyamatoknak azonban van egy másik kedvezőtlen hatása is, amely a cserearány mutatók esetében jelentkezik. A cserearány mutatók egyébként az országok exportált és importált termékeinek árkapcsolatára mutatnak rá és

abban az esetben, ha az exporttermékek ára növekszik az importárakkal szemben, az ország gazdagszik, ellenkező esetben pedig elszegényedik.

A dezindusztrializáció és a csökkenő cserearány mutatók olyan formában függnek össze, hogy az országokat valójában egyszerre két negatív gazdasági sokkhatás is éri. A kapcsolat két tényező kombinációjának figyelembe vételével magyarázható: a munkaerő-piaci intézmények (például a szakszervezetek) és az ipari foglalkoztatottság beszűkülése munkaerőpiaci problémákat eredményez, amely csökkenő bérekhez vezet. A nemzetközi nyersanyagpiacok nyomásának hatására mind a nyerstermékek relatív árai, mind pedig a nemzeti jövedelmek csökkennek. Alternatív munkalehetőségek hiányában a nyerstermékek előállítása olyan területekre is kiterjedhet, ahol csökkenő a hozadék, így csökken munkaerő marginális termelékenysége. Ebben az esetben pedig egy saját magát erősítő ördögi kör jön létre, amelyet csak akkor lehet megállítani, ha a gazdaságban növekvő hozadékú gazdasági tevékenységek vernek gyökeret. 

A magyar fejlesztéspolitika mozgástere

Ezen a ponton pedig felmerül a kérdés, hogy hogyan segítheti a magyar fejlesztéspolitika a csökkenő hozadékú gazdasági tevékenységek számának csökkenését és a növekvő hozadékú tevékenységek emelkedését. Első megjegyzésünk, hogy meg kell értenünk a strukturális kapcsolatokat. Valamikor a közgazdászok képesek voltak erre, ma már azonban, ha például törékeny államokról és éhínségekről beszélünk, akkor egy teljes egészében különálló problémát látunk, amelynek semmi köze sincs a gazdasághoz. A valóság jól láthatóan azt mutatja, hogy ezek ugyanannak a problémahalmaznak a kiegészítő hatásai. Ennek a gondolkodásmódnak pedig az az eredménye, hogy

a globális közösség inkább a tüneteket (szegénység és nélkülözés) kezeli, semmint a kiváltó okokat.

Természetesen a kiváltó okokat kell kezelni, és ebben hazai kormányzatnak igaza van. A szubszaharai térség országaiban a diverzifikáció és a hozzáadott érték növekedésének elősegítése,

a növekvő hozadékú iparágak megtelepítése képes lehet felvenni a folyamatosan bővülő munkaerő állományt és gyengítheti a migrációs hajlandóságot.

Másrészről azonban egy kimondottan bonyolult problémával nézünk szembe, ugyanis ahogyan nemzetközi értékláncok az outsourcing következtében folyamatosan feldarabolódnak, a legfejlettebb országok a tőkeintenzív és innovatív javak előállítására szakosodnak. Ezeknél pedig a skála és mérethozadék kulcsfontosságú. A kevésbé fejlett országok ezzel párhuzamosan pedig idővel az összeszerelő-jellegű, alacsonyabb technológiai tartalmú javak előállításánál rekednek meg, ahol a skálahozadék elhanyagolható. Ekkor pedig előfordulhat az, hogy

a szabadkereskedelem inkább csökkenti, mint növeli a nemzeti jövedelmet, mert ahogyan a korábbiakban is láthattuk, a hagyományos növekvő hozadékú iparágak elhalnak,

és olyan tevékenységeknek adják át a helyüket, ahol konstans a hozadék, így a nemzeti termelési rendszer primitivizálódik. Ebben az esetben pedig olyan rombolást tapasztalunk, ahol nincsenek megújító gazdasági tevékenységek.

A dezindusztrializációt jellemzően a technológiai zsákutcát jelentő termékek specializációja követi, ahol a növekvő hozadék hatásai elképzelhetetlenek. Ray Vernon (1966) és Louis Wells (1972) szerint

a fejlődő országoknak automatikusan komparatív előnyük van a már érett termékek (elavult technológiával készülő) esetében

a termékéletpálya utolsó szakaszában, ez pedig megakadályozza az innovációs potenciáljuk bővülését. A jelenlegi formájában a globális értékláncok úgy tagolódnak, hogy a fejlődő országok leginkább csak a technológiai zsákutcát jelentő termékek előállítására tudnak specializálódni. A mai gyártási szerkezet éppen a fejlődő országok számára „készült” ugyanis a gyártás többnyire munkaerő-intenzív. 

Addig azonban, amíg a szubszaharai térség országai ezekkel a problémákkal kezdenek szembesülni, nagyobb növekedést érhetnek el. Rövidebb távon pedig a gazdaságszerkezet kiigazításával és feltétlen helyben kezelésével a csökkenő hozadékú tevékenységek növekvő hozadékúra válthatnak és a migrációs hajlandóság is enyhíthető.

***

Felhasznált irodalmak:
Justi, von J. H. (1762): Vergleichungen der Europaischen mit den Asiatischen und andern vermeintlich Barbarishcen Regierungen, Johann Heinrich Rüdigers, Berlin.
Reinert, E. S. (2007): How Countries Got Rich … and Why Poor Countries Stay Poor. Constable, London.
Singer, H. (1950): The Distribution of Gains between Investing and Borrowing Countries. American Economic Review, 40(2), pp. 473–485.
Sombart, W. (1913): Krieg und Kapitalismus. Duncker & Humblot, Munich & Leipzig. 
UNCTAD (2020): Statistical database. https://unctadstat.unctad.org/EN/
Vernon, R. (1966): International Investment and International Trade in the Product Cycle. Quarterly Journal of Economics, 80(2), pp. 190–207. 
Wells, L. T. (Ed.) (1972): A Product Life Cycle for International Trade? Harvard Business School, Division of Research, Boston.
World Bank (2020): Statistical database. https://data.worldbank.org/

Összesen 24 komment

A kommentek nem szerkesztett tartalmak, tartalmuk a szerzőjük álláspontját tükrözi. Mielőtt hozzászólna, kérjük, olvassa el a kommentszabályzatot.
Sorrend:
bagira
2020. június 21. 23:14
Kommunisták a fehéreket és a színes bőrűeket össze uszítja. Halál a fehérekre, bosszú a rabszolgatartásért, muszlim feminizmus - az új, radikális baloldali mozgalom mindennapjai. https://www.origo.hu/nagyvilag/20200615-az-uj-antirasszista-mozgalom-orult-gondolatai.html
Akitlosz
2020. június 21. 23:14
Nem a gazdasággal van a baj, hanem a népességrobbanással. Hiába nő a GDP, ha sokkal több a fő is, akikre esik. Hasonlóképpen a "vízhiánnyal". Semmivel sem kevesebb a víz, mint volt 100 éve. Ellenben sokkal több ember jut ugyanannyi vízre.
Hannibal
2020. június 17. 23:30
Mivel olyan művelt (=képmutató) világban élünk, hogy azt mégsem tűzhetjük a zászlónkra, hogy maradjanak otthon és oldják meg a gondjaikat, s ne importálják ide, ezért bizony az lesz a zászlón, hogy helyben kell megoldani az afrikai országok problémáit, és ehhez látszólagos támogatások fognak menni, amelyek nyilván elégtelenek. Korábban Afrika a maga szépségeivel és a természet kegyetlenségeivel együtt egy szerethető kontinens volt (lásd: Brixen könyve), mára az európai gyógyszerek életben tartják a szaporulatot, ami korábban elpusztult, miközben ez a tömeg feléli a kontinens eléggé behatárolt lehetőségeit, és a végén kegyetlennek kegyetlen marad, de szépségeit elveszíti. Az a lehetőség, amely a 60-as évekig még úgy ahogy élt, hogy egy biztos fejlődés lehet az afrikai országokban (de legalábbis Rhodésiában, Dél-Afrikában, és egy-két másik államban) rég elillant a fehér emberekkel együtt, akiket elüldöztek. Nincsenek összekötő tényezők, nemzetek, csak törzsek, a határok siralmasan vannak húzva, az országok tulajdonképpen nem országok. Reménytelen az egész, maximum egy nagyon drasztikus kínai vagy európai/amerikai rendcsinálással. De utóbbiban már se erő, se akarat.
viewty
2020. június 17. 16:18
Kicsit off, de négyszázadik kommentnek pont jó lesz... Szóval én bizony nem nagyon értem, ezek hogy a viharba' tudnak a fejük tetején egyensúlyozni kb. egy komplett háztartást. Az első fotón a sínek között sétálgató egyik csávó feje tetejére rá van applikálva két félbehajtott matrac és úgy viszi vidáman A-ból B-be az elegáns lakóparkban...
Jelenleg csak a hozzászólások egy kis részét látja. Hozzászóláshoz és a további kommentek megtekintéséhez lépjen be, vagy regisztráljon!