Minden finoman remegett

Az angol férfira már induláskor felfigyeltem. Pedig semmi különös nem volt abban, ahogy viselkedett. Az látszott, hogy feltűnően jókedvű. Nem, inkább az látszott rajta, hogy elég részeg. Nevetgélve járt ide-oda a hatos számú fedélzet és a napozóterasz között, mindenféle cél nélkül. Miközben mászkált, magában beszélt, röhögcsélt, olykor hangosan hahotázott. Este tizenegy körül Barcelona fényei alig látszottak már a látóhatár peremén. A Barcelona és Palma de Mallorca között járó komp egy órája volt úton. Majdnem lekéstük a járatot, mert nem tudtuk, hogy a kikötő elől egy busz viszi az utasokat a mólóhoz, ahol már ott várakozik a kékre és fehérre festett monstrum. A jegypénztár előtt hatalmas sorok, a padlóra terített szőnyegeken arab családok várták az indulást. Ők a túlpartra, a marokkói Tanger-ba tartottak, oda huszonnyolc óra az út, ehhez képest a mi hét és fél órás utazásunk igazán semmiségnek tűnt. Ezek a népes arab családok azonnal berendezkedtek a jegypénztár tágas termében.  A gyerekek a színes szőnyegeken hemperegtek, a fér­fiak hangosan diskuráltak a fal mellett guggolva, a nők csendben üldögéltek a bőröndökön. A nagyobb gyerekek telefonjaiból arab pop üvöltött. Azt vettem észre, hogy ez a zene korántsem idegesít annyira, mint az a zene, amit a városban egyébként mindenhol hallani, a taxikban, az üzletekben, a kávézókban, de az utcákon is, a legváratlanabb pillanatokban. Talán a folyton önmagába csavarodó, repetitív, archaikus dallamvezetés miatt érintett meg ez az arab pop, amely az észak-­afrikai zenék sajátja, és amely még akkor is hipnotikus hatású, ha egyébként a nyugati popzene igénytelen hangszerelésébe csomagolják.