A különböző műfajok mixelése mindig ingoványos terep, a világzenében is láttunk már erre sajnos nem egy rosszul sikerült példát. Hogyan lehet kikerülni a csapdákat?
Hogy mások miként teszik, nem tudom. Nekem, bármilyen műfajban dolgozom, mindig a klasszikus zene az alap, hiszen azt szívtam magamba a kezdetektől, az a zenei anyanyelvem. Először a legnagyobb klasszikus zeneszerzők darabjai, elsősorban a nagy hegedűversenyek hatottak rám, később a magyarok, különösen és mindenekfelett Bartók, Kodály, majd a kortársak, mint az említett Arvo Pärt vagy Eötvös Péter, Einojuhani Rautavaara jöttek. De ez nem azt jelenti, hogy más műfajokból ne merítenék szívesen; a géniuszok, mint amilyen például a popban Stevie Wonder vagy Michael Jackson volt, vagy a népzene zseniális előadói és maguk a zenék – örmény, kurd, indiai, balkáni és még sorolhatnám – elkápráztatnak. Nem szégyellem, hogy olyan akartam lenni, mint ezek az előadók; a muzsikámban végül is minden stílus és előadó megjelenik, amiket és akiket szeretek. Úgy, hogy mivel közben minden egyes hangot, érzelmet átszűrök magamon, bízom benne, hogy végeredmény mindig valami más, új.
A géniuszokból viszont mintha kezdenénk kifogyni. Vagy csak kevésbé látszanak a nagy zajban?
Inkább utóbbi. Ha csak a klasszikus zenénél vagy egyáltalán a zenénél maradunk, rengeteg zsenink van csak Magyarországon is. Eötvös Péter egyértelműen az, a fiatalabbak közül Cser Ádám karmester, Balogh Máté, Virágh András zeneszerzők vagy a cimbalmos Lukács Miklós, és még sorolhatnám. Ráadásul ők mind azok a típusú gondolkodó nagyok, akikre óriási szükségünk van a roskadozó világunkban. Olyanok, mint a Titanic zenekara: a hajó már süllyed, de ők a végső pillanatig játszanak.
E szerint nem túl bizakodó az emberiség jövőjét illetően?
De igen. Mert összességében mégiscsak több a jó találkozás, mint a rossz. Arról nem is beszélve, hogy ha tényleg közeledik a vég, minek bosszankodni? Ha úgyis pusztul minden, miért ne mi aggassuk a romlás fölé az utolsó fénygömböket? Miért ne érezzük át teljes szívünkkel, milyen jó nekünk, hogy itt lehetünk? Hogy együtt átélhetünk olyan csodákat, mint például a szerelem vagy az önzetlen barátság. Hangozzék ez bármilyen közhelyesként, a jóság, a szépség tényleg belőlünk fakad. Az emberek mind-mind adhatnak fénygömböket magukból szeretettel, figyelemmel. Amíg fiatal voltam, másként gondoltam. Lázasan írtam a zenéket, úgy énekeltem, mint egy őrült, lobogott a hajam, dagadtak az ereim. Aztán szép lassan rájöttem, és ez fel is szabadított, hogy
az emberiséget egyedül nem tudom megváltani. Az egyes embert viszont igen: minden mosoly, minden szeretetteljes, őszinte pillanat világot vált.
Ezt mindenki megteheti! És ha a mostani létformában vége lesz is körülöttünk mindennek, és a világ, ahogy Pilinszky írja, térdre roskad sikítva vagy némán, ebbe a hitbe az utolsó percig kapaszkodhatunk.
Szirtes Edina Mókus
Kecskeméten született 1975-ben. Artisjus- és Erkel Ferenc-díjas énekes, hegedűs, zeneszerző. Hegedűművész-diplomáját a Szegedi Tudományegyetem Zeneművészeti Karán szerezte 2002-ben, majd zeneszerzéssel kezdett foglalkozni. Írt zenét többek között a Szegedi Színkör, a Szegedi Kortárs Balett, Kováts Kriszta színháza, a Baltazár Színház és a Rádiószínház számára, illetve a 2010. augusztus 20-ai tűzijátékhoz. Stúdiózenészként és dalszerzőként számos komoly- és könnyűzenei együttes produkciójában közreműködik. Színházi előadások, többek között a Tüskevár családi musical zeneszerzője, a János vitéz élő zenés táncköltemény átdolgozója és közreműködője Ferenczi Györggyel és az 1ső Pesti Rackákkal közösen.
Nyitókép: Ficsor Márton