Altiszti igények – Magasles

2023. augusztus 19. 21:40

Lát az ember egy táblát az ösvény mentén, ami arról tudósítja az arra járót, hogy onnan kezdve egy nemzeti park területén jár. A táblát elhagyva, alig kétszáz méter után azonnal egy tarvágás következik. A tarvágás területén néhány állva maradt fa, rózsaszín H-val a törzsükön. Megérkeztünk a nemzeti parkba.

2023. augusztus 19. 21:40
null
Győrffy Ákos
Győrffy Ákos

A forrás közelében egy halom szemét. Pelenka, sörösüvegek, és az elmaradhatatlan, pokolról elnevezett energiaitalok dobozai. Nem lehet úgy járni az erdőn, hogy legalább néhányat ne lássak ezekből az alvilági dobozokból. A favágók kedvelt szokása, hogy a láncfűrészek használatához szükséges olaj flakonjait szétdobálják a facsonkok között. Az erdészek és a vadászok pedig piros-fehér csíkos műanyagszalagokat kötnek az általuk kijelölt fákra, vagy nemes egyszerűséggel rózsaszín festékkel különféle betűket fújnak rájuk: 

H mint hagyásfa. 

Úgy tekintenek az erdőre, mint Francisco Pizarro és Hernán Cortez megvadult zsoldosai az inkák aranyára. Nincs különbség. Lát az ember egy táblát az ösvény mentén, ami arról tudósítja az arra járót, hogy onnan kezdve egy nemzeti park területén jár. A táblát elhagyva, alig kétszáz méter után azonnal egy tarvágás következik. A tarvágás területén néhány állva maradt fa, rózsaszín H-val a törzsükön. Megérkeztünk a nemzeti parkba. Ha ehhez hasonló képek fogadják a túrázót egy nemzeti parkban (márpedig ehhez hasonló képek fogadják), akkor mire számítson, amikor olyan területen jár, amely nem „élvez” védelmet? A már emlegetett forrás vize csodás. Meglepően bővizű, ami ilyenkor, nyár végén azért szokatlan.

Eszembe jut – mint már sokszor – egy régi, erdélyi emlék. A Bihari-havasokban túráztunk, a Vlegyásza közelében. Egy hegyi kaszáló fölött, legalább ezerkétszáz méter magasan megálltunk egy forrásnál. Ösvény sem vezetett arra, nemhogy autóval járható út, 

ennek ellenére a forrás kikövezett medencéjében egy teherautó akkumulátora pihent. 

Ma sem értem, hogyan kerülhetett oda. Azt valakinek oda kellett cipelnie azzal a szándékkal, hogy a forrásban helyezze el. Démonikus látvány volt, nem mondhatok mást. De nem kell Erdélybe mennünk ahhoz, hogy hasonló látványokban részesülhessünk. A csonkahaza is igazán jól teljesít ezen a téren. Miközben még mindig hajlamosak vagyunk azt gondolni, hogy szlovák, román vagy ukrán barátaink teleszemetelik nekünk a Kárpát-medencét, megmérgezik a Tiszát vagy a Sajót. Persze teleszemetelik, ez nem vitás, kár lenne tagadni. Letarolják a Kárpátok erdőit, bemocskolják a patakokat és a folyókat, kirabolják a tájat. De mi magunk is, itt, a medence alján sokszor ugyanezt tesszük. Egy témában jártas ismerősöm mesélte, hogy például Bajorországban egy Börzsönyhöz hasonló területű hegységben évente harmadannyi fát termelnek ki, mint nálunk. Ezen felül vannak olyan védett részei is a bajor rengetegnek, ahová még a szakembereket is csak évente egyszer engedik be, szigorú felügyelet mellett. Be nem léphet oda senki. Nem is lép. Persze hozzátartozik ehhez az is, hogy a Kárpátok erdeinek kirablása nem egy esetben osztrák vagy német cégek diszkrét támogatásával történik. 

Amit otthon nem tűrnek, azt a barbár, keleti végeken nyugodt lelkiismerettel megteszik, persze csak közvetetten, a háttérből. 

Mifelénk krosszmotorokkal, kvadokkal is szeretnek száguldozni, a forrás melletti meredek oldalban is jól látszanak a nyomaik. A hatóságok jobbára tehetetlenek velük szemben, pénzbírság csak igen ritka esetben lesz egy-egy ilyen esetből, és ha lesz is (évekkel később), az összeg nevetséges. Fenyegetések, befolyásos ismerősökre való hivatkozás, a szokásos ügymenet. Tudja maga, ki vagyok én? – ez a kérdés gyakran elhangzik efféle esetekben. Némi túlzással ettől a kérdéstől visszhangzik a Kárpát-medence. Már Móricz Zsigmond, Tömörkény István vagy Bródy Sándor novelláiban is ettől a kérdéstől visszhangzott. 

A nexusokra való hivatkozás, az anyagi erőforrásokkal való visszaélés, a törvények fölött állás megnyugtató érzete tagadhatatlanul komikus jelenség. 

Altiszti igényei vannak – írta valamelyik esszéjében Hamvas Béla erről az emberfajtáról. De van a másik fajta is, az, amelyik suttyomban, éjszaka rugdossa be a kiszuperált hűtőszekrényt és a tönkrement tévét az árokba. Az építkezésről maradt sittet nejlonzsákokban a közeli rét csipkebokrai mögött rejti el. 

A forrás mellé hányt szemetet zsákokba gyömöszöljük és levisszük a völgyben hagyott autóig. Sokat nem ér az egész, mert útközben még legalább ötször annyi szemetet látunk az út mentén, miközben a nemzeti park impozáns tarvágásán baktatunk keresztül. Még felfelé jövet megnéztünk néhány kihelyezett, mesterséges odút, hogy fészkelnek-e benne pelék. Az egyikben ott lapult az anyaállat az öt kölykével. Az anya morgott ránk, el akart ijeszteni. Olyan hangja volt, mint gyerekkorom lendkerekes bádogautóinak. Elnevetgéltünk a hangján, de a nevetgélés mögött volt még valami más is. Mi is hasonlóképp – és hasonló esélyekkel – védekeznénk, ha valaki ránk rúgná az ódúnk ajtaját. 

 

 

Összesen 21 komment

A kommentek nem szerkesztett tartalmak, tartalmuk a szerzőjük álláspontját tükrözi. Mielőtt hozzászólna, kérjük, olvassa el a kommentszabályzatot.
Sorrend:
zakar zoltán béla
2023. augusztus 20. 09:36
Naponta látom ugyanezt. Nem kell ahhoz nagyon messzire menni. Elég ha megyek pár száz métert az utcán vagy a határban...
kérdés
2023. augusztus 20. 09:01
Csöndben jegyezném meg, mert csípi a szemem, azért nemzeti ünnepünkön érdemes azt is észrevenni, mennyi szellemi, lelki szemetet dobálnak előszeretettel szanaszéjjel. "Olyan szép, hogy bele kell rondítani"- lenne az ondíték?
Intruder
2023. augusztus 20. 08:15
Odú. Amúgy szomorú kis írás ez. Magam is látom, hogy összességében nem vigyázunk jobban a saját környezetünkre, mint lesajnált szlovák, román (phöejj), ukrán szomszédaink.
kbs-real
2023. augusztus 20. 07:48
De szar élete lehet ennek. Csak rosszat lát, csak rossz jut eszében - teljesen mindegy, mit néz.
Jelenleg csak a hozzászólások egy kis részét látja. Hozzászóláshoz és a további kommentek megtekintéséhez lépjen be, vagy regisztráljon!