Hogyan lett elismert galériás a Pravda-égető kisfiúból? – Makláry Kálmán a Mandinernek

2020. november 02. 16:09

Ahhoz képest, hogy a disszidálása után megesett, hogy a szomszédos Bécs nyilvános parkjaiban aludt, Makláry Kálmán ma elismert műkereskedő, a műtárgyakkal és könyvkiadással foglalkozó Kálmán Makláry Fine Arts-ot Európa 55 legnívósabb galériái közé sorolják. De hogyan lett a zenéért rajongó, üres zsebű emigráns fiatalból művészetpártoló és meghatározó kereskedő? Nagyinterjúnk.

2020. november 02. 16:09
null
Sal Endre
Sal Endre

Nem tudott volna még várni két évet?

Eszembe sem jutott. Menni akartunk. Nem szerettem a kommunista rendszert, már általános iskolás koromban azt mondogattam, hogy én Ausztráliában fogok élni. Ezt onnan tudom, hogy nem is olyan régen elmentem Debrecenbe egy általános iskolai osztálytalálkozóra. Mikor megismertek, többen is azzal kezdték, na, mi lett Ausztráliából?

Igaz, hogy a gimnáziumban látványosan elégette az iskola udvarán a szovjet pártlapot, a Pravdát?

Pontosan így történt. Nem szerettem az orosz nyelvet, rossz is voltam belőle, egyszer pedig azt a házi feladatot kaptam, hogy fordítsam le a Pravda egyik cikkét. Nem tettem meg, inkább elégettem.

A híres rokona, a színészlegenda Makláry Zoltán sem kedvelte a kommunizmust.

Én is hallottam azt a történetet, amikor a Nemzeti Színház büféjében fennhangon azt mondta:

Nem szerette, mert Major Tamás elkötelezett baloldaliként és a Nemzeti Színház igazgatójaként sokaknak keresztbe tett ideológiai alapon. Neki is, amit sosem bocsátott meg Majornak.

Hogyan disszidált?

Ki tudtunk menni a haverommal Kelet-Berlinbe. Előtte persze eladtam az erősítőmet és a gitáromat, hogy legyen valamennyi pénzünk.

Ezek szerint ekkor még jobban izgatta a zene, mint a festőművészet.

A nagyapám hegedűművész, festőművész és főkönyvelő volt egy személyben, édesapám pedig rockgitáros – talán innen jött a művészetek iránti vonzalmam később –, de ekkor még valóban a zene volt a legfontosabb. Dire Straits-et nyomtunk Debrecenben a zenekarommal.

Szóval, ott tartottunk, hogy kijutott Kelet-Berlinbe a barátjával.

Igen és a kinti magyar követségen csodák csodájára engedélyt kaptunk, hogy egy napra átmehessünk Nyugat-Berlinbe. Máig nem értem miért adták meg, hiszen nyilvánvaló volt, hogy mi a tervünk. Átértünk Nyugat-Berlinbe és az első vonattal elutaztunk Hamburgba.

Miért pont oda?

Ott volt az ausztrál nagykövetség. Bekopogtunk és megkérdeztük, hogyan juthatnánk el Ausztráliába? 1987 októbere volt, s ez csak azért fontos, mert közölték, februárig nincs emigrációs ügyfélfogadás.

Valójában csak le akarták rázni önöket?

Ez egyértelmű. Ekkor Ulmba utaztunk egy haveromhoz, aki egy félévvel korábban disszidált. Majd kaptunk egy fülest, hogy Ausztriából hamarabb befogadnának minket Ausztrália helyett Amerikában. Így átmentünk Bécsbe.

Egy fillér nélkül?

Szó szerint. Parkokban aludtunk vagy barátom Siroccójában. Majd később, mint politikai menekültek kaptunk szállást Gmundenben. Rövidesen Bécsbe költöztem ahol elkezdtem dolgozni. Egy boltnak szórólapoztam a magyarok által is közkedvelt Mariahilfer Strasse-n, hetekkel később már bent dolgoztam az üzletben.

Már itt körvonalazódott, hogy az üzleti érzékével nincs gondja…

Azzal sosem volt. Végül Ausztrália helyett New Yorkba mentünk. Kezdetben egy pékségben dolgoztam. Reggel hattól tízig tartott a munka, azután nyelvet tanultam, majd egy másik helyen mosogattam. Nehéz időszak volt, ráadásul hideg tél, így egy idő után megkérdeztem ismerősömet, hol a legjobb élni az Egyesült Államokban? Rávágta, hogy San Diegóban. A klíma kiváló, az emberek barátságosak.

Vettünk is a haverommal egy Chevrolet Impalát, egy nagy dögöt, és kocsival elindultunk Amerikán át San Diegóba.

A kocsi több olajat evett, mint benzint, de élveztük az utazás minden pillanatát. És igaza lett annak, aki azt mondta, San Diego a legjobb hely Amerikában. Emlékszem, egy szerdai napon, hajnali négy órakor érkeztünk meg az óceán partjára. Ott néztük a napfelkeltét és éreztük, hogy megérkeztünk.

A barátjával mi lett később?

Ő ma is Floridában él, de akkor még együtt kalandoztunk. Sokféle munkám volt San Diegóban is, aztán elkeveredtem egy antik üzletbe, amelyet egy svéd bárónő vezetett, meisseni porcelánokat árult. Neki kezdtem felhajtani a piacokon, régiségvásárokon felbukkanó meisseni porcelánokat. Jó üzlet volt. Ötven dollárért vettem egy figurát, eladtam neki száz-százötvenért, ő pedig ötszáz dollárért árulta elegáns boltjában.

A meissenik kapcsán talált rá a festményekre is?

Igen, de előtte még fontos momentum volt az életemben, hogy munkát kaptam San Diego egyik leghíresebb múzeumában. Jelentkeztem az utcáról, azzal, hogy, örömmel működnék közre kiállítások megrendezésében, hiszen ebből élek, ami persze nem teljesen volt igaz. Leírták az adataimat és azt mondták, ha lesz munka, majd szólnak. Hamarosan így is lett, én meg ott álltam 22 évesen, nulla kiállításrendezői tapasztalattal, és azt mondták, állítsak össze egy japán folk arttal foglalkozó tárlatot. Egy nyolcvanéves hölgy volt az igazgató, ő segített.

Jól sikerült?

Abban az évben 800 kiállítás közül ezt választották meg a legjobbnak. Rátérve a festményekre, az első üzletem egy spanyol festőhöz fűződik. Rubio Ricardo Verdének hívták, és a Parasztudvar című festményét vettem meg elég olcsón. Ha jól emlékszem tizenötszörös áron ment el később egy árverésen.

Csak a pénz motiválta?

Nem, hiszen művészcsaládból származom, mindig is szerettem a festészetet, a művészettörténetet, s végül ezért is költöztem Párizsba.

Egyik nap felébredt és azt monda magában: elég ebből a San Diegó-i múzeumból, irány a romantikus Párizs?

Akkor már házas voltam, és az akkori feleségemmel azon vívódtunk, hogy Firenzébe menjünk vagy inkább Párizsba menjünk. Aztán 1996-ban eljutottam a francia fővárosba, és Párizs olyan hatással volt rám, hogy ott ragadtunk. Franciául tanultam, egy amerikai könyvtárban dolgoztam, majd jelentkeztem a párizsi Magyar Intézetben, ahol megbíztak egy kiállítás megrendezésével. Később más fontos dolgokat is rám bíztak, én jártam ki a vendégekért a reptérre is. Az ebédidőmben, ami egy és három óra között volt, ráértem és kezdtem felfedezni Párizst. Sok helyre elvetődtem, kiderült, hogy naponta rendeznek festményaukciókat a városban, s az is feltűnt, a magyar festők képeit nem értékelik a helyükön, pontosabban ott nincs piaca az amúgy értékes magyar képeknek. Miután 1998-ban megszületett Emese, a kislányom, komolyan belevetettem magam a festménykereskedelembe, mert ekkor már nem volt mindegy, hogy mennyi pénzből élünk.

És kezdetét vette egy álomkarrier. Emlékszik még melyik volt az első festménye, amin sokat keresett?

Az első kép már magyar festmény volt. Egy kis antik üzletben vettem, és később itthon jó pénzért el tudtam adni. Állandóan aukciókra jártam. A leghíresebb árverezőházban, ahol minden áldott nap 16 teremnyi, olykor ezer feletti festményt aukcionáltak egyszerre. Természetesen a magyar festményeket néztem ki magamnak.

Nem volt riválisa?

Volt egy-két kint élő magyar, akik licitáltak ellenem, de egy idő után már nem tudtak legyőzni. Vettem itt ezer euróért Munkácsy Mihály képet, azután szép sorban a legnagyobbaktól. Nem volt ritka, hogy Czóbel Béla-festményre akadtam vagy Perlrott-Csaba Vilmos egy-egy képére, de találtam az aukciós tételek között Bortnyik Sándortól is festményt és megismertem azt a francia családot, amely Tihanyi Lajos hagyatékát birtokolta. Megvettem ezeket az alkotásokat, azután beadtam a képeket magyarországi árverésekre. Remekül kerestem vele. Az gyakran előfordult, hogy mondjuk

vettem Párizsban egy Mednyánszky-képet negyvenezer forintért, ami azután a Magyarországon kétmillió felett ment el.

A párizsi árveréseken kezdetben hülyének néztek, nem értették, miért licitálok 14 ezer francia frankig egy Czóbel-festményre. Azután felfogták…

A tudatosabb építkezés pedig akkor jött el, amikor megismerkedett a Párizsban élő kortárs festőművésszel, Hantai Simonnal, aki hosszú szünet után akkoriban tért vissza a művészeti színtérre 15 év hallgatás után.

Hantai egy öntörvényű ember volt, akihez nagyon nehéz volt közel kerülni.1982-ben vonult vissza a művészeti világtól, hiszen nem állított ki 15 évig, majd 1997-ben tért vissza. Újra felfedezték. Háromnyelvű, 680 oldalas monográfiát adtam ki az alkotásaiból, nemzetközi vásárokon és itthon a Falk Miksa utcai galériámban közel 20 éve mutatom a festményeit, első magyarországi kiállítását halála után 2008-ban én rendeztem.

2016-ban Hantainak az M. A. 4. című, 1960-ban készült festménye forintra átszámítva több mint 1,5 milliárdért ment el egy árverésen. Megismétlem, 1,5 milliárd forintért.

Azt se hallgassuk el, hogy az ugyanabba a sorozatba tartozó M. D. 4. című festményért valaki 2,5 millió eurót fizetett a Sotheby’s árverésén 2017-ben. Ezért is szörnyű, hogy Hantai a visszatérése után a régi festményeinek jelentős részét egyszerűen szétvágta, mert nem volt velük megelégedve.

Csak egyet adott volna oda nekem…

Sokan szerették volna ezt.

Azután pedig megismert, és felfedezett egy másik későbbi nagyágyút, Reigl Juditot. Hogyan sikerült a közelébe férkőznie, hiszen köztudott, hogy az absztrakt festészet ma már ünnepelt képviselője idős korában visszavonultan élt, nem nagyon érintkezett a külvilággal.

Sokáig kerestem vele a kapcsolatot, de mindig elutasító volt. Később sikerült megvásárolnom egy korai alkotását, amelyről kiderült, hogy ő is szerette volna megvenni. Megtudta, hogy nálam van, meghívott magához, de elmondtam neki, a festmény a saját gyűjteményem része, nem eladó, de ha mégis az lenne egyszer valamikor, ő lesz az első, akinek szólok. 2005-ben, mikor itthon megrendeztem az első múzeumi kiállítását a Műcsarnokban, addigi munkakapcsolatunk barátivá vált. Nyolcvankét éves volt akkor. Egy Párizshoz közeli faluban, Marcoussis-ban lakott párjával. Az ötvenes években kiváló kritikákat kaptak a kezdetben szürreális, majd absztrakt festményei, de azután visszavonult, elfelejtették.

Szűkösen élt a festményeiből, azokat általában elajándékozta,

csak idős korában döntött úgy, hogy inkább visszavásárolná az alkotásait. Senki nem foglalkozott vele, én viszont hittem benne, könyveket adtam ki a munkásságáról és elkezdtem felvásárolni a fellelhető festményeit. Majd szépen lassan a komoly gyűjtők is felfedezték Reiglt. Alkotásai a legkomolyabb magángyűjteményeket gazdagítják, emellett pedig a világ legfontosabb kortárs és modern múzeumai gyűjteményeiben kaptak helyett. Műkereskedelmi szempontból természetesen az árai is megnőttek, aukciós rekordja például a Robbanás című sorozatából 412 ezer euróért kelt el még életében, ezzel felállítva  a  magyar származású élő művészek aukciós rekordját.

Hamisítják is?

Próbálják.

Ön is futott már bele hamisítványba?

Néhány éve Londonban, egy rangos árverésen vettem egy kisebb méretű Munkácsy-képet. Éreztem, hogy valami nem stimmel vele, így elvittem egy szakértőhöz. Ő egyből megmondta, hogy hamis. Az árverezőház korrekt volt, a szakvélemény alapján visszavette a festményt és a vételárat is átutalta.

Ha jól tudom, manapság már nem csak magyar festményekkel kereskedik.

Elsősorban magyar származású művészekkel foglalkozom, kiemelve a háború utáni második párizsi iskola alkotóit. Mellettük a nemzetközi vásárokon koreai kortárs művészek is gazdagították a művészkörömet. Az is előfordul, hogy neves párizsi vagy londoni kollégák keresnek meg, hogy tudok-e eladni nekik Picassot, Modigliani vagy éppen George Condo alkotásokat. Nagyon fontos a kapcsolatrendszer, hiszen egy képet akkor lehet eladni, ha eljutsz vele a jó vevőhöz.

És eljut?

Van például egy visszatérő vásárlóm, akit a száz leggazdagabb ember között tartanak számon a világban.

Jól értem, a száz leggazdagabb között?

Igen. Absztrakt festményeket, francia antik bútorokat és egyiptomi régiségeket gyűjt. Tíz éve például azért adta el az egyik cégét öt milliárd euróért, hogy a vásárlásaival kiegészítse a gyűjteményét. Egy belgiumi vásáron találkoztam vele először, korábban csak hallottam róla. Odalépett a standomhoz farmerben, kockás ingben és egy Reigl-képre alkudott. Egyszer csak azt vettem észre, hogy a szomszédos kiállítók diszkrét távolságban gyülekeztek, és nézték, mit csinál a kockás inges nálam. Egyből beugrott, ki lehet a vevőm. Megveregettem a vállát és azt mondtam: tudom ki vagy, mit kínlódunk itt az árral, vidd a képet, megtiszteltetés nekem, ha a te gyűjteményedben lesz! Vette a lapot, azóta rendszeresen vásárol nálam. Reigl mellett Hantai és Francois Fiedler alkotásokat például.

Hantai és Reigl védjegye lett a műtárgypiacon. Árulja el, van új felfedezettje? Gyorsan veszek tőle egy-két képet…

Van. Egy fiatal magyar absztrakt festőnő, akinek az alkotásai már várólistán vannak. Kucsora Mártának hívják. Decemberben adjuk ki első monográfiáját. Rendszeresen szerepel galériám – melyet a párom, Soós Éva vezet – egyéni és csoportos kiállításain. Külföldi vásárokon is rendszeresen szerepeltetem standunkon. Még hallani fog róla...

Fotók: Ficsor Márton

Összesen 12 komment

A kommentek nem szerkesztett tartalmak, tartalmuk a szerzőjük álláspontját tükrözi. Mielőtt hozzászólna, kérjük, olvassa el a kommentszabályzatot.
Sorrend:
Az ajtónak támaszkodni tilos
2020. november 03. 10:37
Na igen, a magyar politikai menekültek piszok keményen megdolgoztak azért, hogy befogadják őket, nem hőbörögtek, nem panaszkodtak. A mai libernyák fiatalok nem tehetséggel és szorgalommal akarnak eredményt elérni, követelőznek, tünkcikéznek, drogoznak, lásd SZFE.
annamanna
2020. november 03. 10:23
"Jól értem, a száz leggazdagabb között? Igen. Absztrakt festményeket, francia antik bútorokat és egyiptomi régiségeket gyűjt." Ha ezt a posztot yanoo elolvassa, akkor íme, egy példa a képkereskedők/gyűjtők/felvásárlók ízlésformáló hatására. Ha a gazdagembernek az absztrakt tetszik, akkor az absztrakt lesz a szép és divatos.
BossN
2020. november 03. 08:51
87-ben már simán lehetett nyugatra menni.
Box Hill
2020. november 02. 20:33
Ez egy politikai emigráns, akivel bármely ország jól járhatott. A labda feldobva pakisztánok és etiópok.
Jelenleg csak a hozzászólások egy kis részét látja. Hozzászóláshoz és a további kommentek megtekintéséhez lépjen be, vagy regisztráljon!