Huszonöt éve született a Fonó – nosztalgiázások a hőskorról
2020. július 08. 16:14
„A FONÓ-t azért alapítjuk, hogy legyen... egy hely, ahol össze lehet jönni” – írta 1995 májusában az alapító-tulajdonos Lukács József Lujó, és az immár huszonöt éves intézmény azóta is sokkalta több koncerthelyszínnél, táncháznál vagy klubnál. Olyan zenei-szellemi-közösségi műhely és találkozási pont, amely kétségkívül párját ritkítja a hazai kulturális életben. A negyedszázados fennállás kapcsán az induló stáb legfontosabb tagjai elevenítették fel a Fonó Budai Zeneház keletkezéstörténetét. Beszélgetőtársaim a Los Gringos együttes négy tagja – Kurdi Zoltán mindenes, az intézmény első ügyvezető igazgatója, László Sándor mindenes, a Fonó Records későbbi vezetője, Lukács József Lujó alapító-tulajdonos és Rádl Zoltán mindenes –, valamint a lemezboltot a kezdetektől vivő Mezei Péter. Interjú: Jávorszky Béla Szilárd.
2020. július 08. 16:14
p
0
0
3
Mentés
Nyitóképen: Lukács József Lujó (fotó: Földházi Árpád)
„Lujó rendszeresen lejárt a gyermekeivel a dél-amerikai zenét játszó első magyar együttes, a Ki mit tud?-győztes Los Andinos törzshelyére, a Somogyi Béla utcai Józsefvárosi Klubba, imádta ezt a zenét, jó viszonyba került a zenekar tagjaival, olyannyira, hogy a gyerekek születésnapjára is a Los Andinost hívta vendégnek az Etele téri panellakásába” – emlékezik vissza László Sándor.
Rádl Zoltán így folytatja: „Aztán 1992-ben sajátos körülmények kíséretében a Los Andinos hat tagjából öten eljöttünk. Amikor Lujó legközelebb lement a Józsefvárosi Klubba, nem értette, hogy hová tűntek az ismerős muzsikusok. A zenekarvezetőtől kapott egy narratívát, aztán megkeresett bennünket, és kapott egy másikat”. Lujó pedig – lévén gyakorlatias ember – mindebből azt szűrte le, hogy
van itt öt ember, aki szeretné ezt a zenét játszani,
de nincsenek meg hozzá a megfelelő hangszerei – merthogy azok a zenekarvezetőnél maradtak.
Lujó 1993 tavaszán magánemberként Peruban és Bolíviában járt, és élménybeszámolóra hívta fel őket magához azon a bizonyos pénteki napon. „Majd amikor felmerült, hogy nekünk a továbblépéshez milyen különleges, Magyarországon akkoriban beszerezhetetlen dél-amerikai hangszerekre – charango, ronrocco, tarka, pinkillo – lenne szükségünk, sorra kitette őket elénk az asztalra. Megkérdezte, akarunk-e zenekart alapítani, és ha igen, beszállhatna-e. Ha csak annyi lesz a dolga, hogy elmegy sörért, annak is örülne, de ha üthetné a dobon a tá-tá-titi-tát, akkor kifejezetten boldog lenne” – meséli László Sándor.
Lukács József Lujó a kezdetekről azt mondja: „A barátaim zenekar és hangszer nélkül maradtak, valamit tennem kellett. Úgyhogy hozzásegítettem őket, hogy ismét zenélhessenek”. A hangszereken kívül még „menedzserük” se volt, aki zenekart kovácsol e zenész baráti társaságból.
Lujó a zenekarral kapcsolatban Rádi szerint ugyanazt tette, mint később a Fonóval:
lehetőséget teremtett.
Nem a saját elképzeléseit szerette volna megvalósítani benne, hanem másokat helyzetbe hozni, hogy azok kedvükre kibontakozhassanak. Mint Lujó kifejti: 1993 szeptemberében a Los Gringosnak két klubja indult párhuzamosan: Budapesten, a Fehérvári úti FMH-ban és Székesfehérváron, a Szabad Művelődés Házában. Aztán folyamatosan járták az országot, és a zenekar deklarált célja volt, hogy az egész társaság mielőbb eljusson Dél-Amerikába. „Közben készítettünk egy kazettára való anyagot, amelyet Zsonónak köszönhetően a Pomázi Művelődési Házban vettünk fel, és amelyre vendégnek Csík Janit és Borbély Misit hívtuk el. Addigra kellően összecsiszoltuk az anyagot, előtte ugyanis kiutaztunk a Garda-tóhoz, ahol délelőtt próbáltunk, esténként pedig – hamisított munkavállalási papírokkal – utcazenéltünk. Úgyhogy a végén nagyjából nullszaldóra jött ki a nyaralás”.
Kurdi Zoltán (fotó: Földházi Árpád)
Arra a bizonyos közös dél-amerikai útra László Sándor emlékei szerint 1995 elején, január és március között került sor. Lujó a repülőúton elmesélte a nagy tervét, hogy a Sztregova utcában szeretne létrehozni egy új közösségi helyet. „Egyben kérdezte, hogy szeretnék-e részt venni benne.”
Lujóban a dél-amerikai úton érlelődött meg véglegesen az elhatározás.
Megvette az ingatlant, létrehozott egy rendszeresen összejáró „tanácsadó testületet”,
amelybe a zenekar tagjain kívül – meséli – meghívta többek között Balogh Tibit, Czabán Gyurit, Mezei Petit és másokat. Egyszer Szabados Gyuri és Hartyándi Jenő is eljött. „A júniustól zajló építkezés alatt pedig besűrűsödtek ezek az akkori cégem, a 77 Elektronika tárgyalójában tartott megbeszélések.”
Mezei Péter úgy folytatja: „Én jazzvonalról keveredtem ide, korábban Newport néven a Szív utcában, majd a Teréz körúton működtettem lemezboltot, meg jártam a fővárosi klubokat, főleg Dresch Misit hallgattam a Kinizsi utcában. Így ismerkedtem meg Balogh Tibivel, ő mesélte, hogy van egy srác, alapítana egy klubot, menjek el az egyik megbeszélésre. Tök ismeretlen, de szimpatikus arcok fogadtak, Lujó tíz mondatban vázolta, mire készül, és hogy kellene hozzá lemezbolt, jönnék-e. Persze, hogy jönnék. Hisz mindig is egy ilyen hely volt az álmom!”
A Fonó, építés közben
A Dél-Amerikában szerzett élmények Kurdi Zoltán szerint összecsengtek Lujó gondolataival, így hazaérve felpörögtek az események. „Amikor erre az ingatlanra – ahol korábban a VSZM garázsa, szociális épülete és öltözője volt – a fedett szín alá begördült a »felvonulási épületként« funkcionáló lakókocsi, onnantól komolyan vettük az egészet”. A szerepek pedig hamar kialakultak.
„Olyan volt ez, mint egy gimis zenekar alakulása: mindenki azt a hangszert vette el, amelyik megtetszett neki” – emlékezik vissza Rádl Zoltán. Kurdi Zoltán kifejti: „Így lettem én a cég első ügyvezető igazgatója, intéztem a beszerzéseket. Rádl Zoli pedig kinevezte magát létesítményfelelősnek, koordinálta a tervezőt és a kivitelezőt”. Rádl Zoltán hozzáteszi: „Engem május végével Lujó szó szerint kivásárolt a székesfehérvári kórház műszaki osztályáról, ahová évekre kötött a tanulmányi szerződésem. Felhívott, hogy mennyiért engednének el, utánakérdeztem, megmondtam, ő pedig elutalta az összeget.”
Lujó úgy emlékezik:
egy csomó elkötelezett huszonéves fiatalt látott maga körül,
akiknek még nem volt kialakult egzisztenciájuk, akik még keresték a helyüket az életben. „És azt mondtam, jobb egy lelkes amatőr, mint két unott profi.”
„Abban a bizonyos lakókocsiban egyetlen fekete vezetékes telefonunk volt – ez, ugye, még a mobil előtti korszak), azon kellett intéznem az anyagszállítást” – folytatja Rádl Zoltán. „Sanyi meg közben a ház indulásához készült elő, szervezte a koncerteket. Úgyhogy sokszor arra vártam, hogy végre letegye a telefont. Egy idő után mindez olyannyira feszültséget okozott, hogy Sanyi a 77 Elektronikába járt át telefonálni.”
László Sándor (fotó: Ficsor Márton)
László Sándor számára óriási hajtóerőt jelentett, hogy amikor két kézzel kellett tenni valamit, Lujó haladt legelöl: ha kellett, téglát pakolt, ha kellett, padlót fektetett. Rádl Zoltán így eleveníti fel: „Emlékszem, szeptember lehetett, mikor Lujó két hétre elutazott külföldre. Mire összeült a válságstáb, és egymást erősítve mondogattuk, hogy nem leszünk kész a nyitásra. Visszatérte után Lujó először nem érette, mi ez a vert sereg, majd miután mindenki elmesélte, hogy szerinte miért nem fog ez menni, csak annyit mondott: ez mind hülyeség. Majd fél óra alatt mindannyiunkat feltüzelt.” László Sándor a nyitás előtt hajnalban még a mosdóban élfóliázott és a többiekkel terítette a szőnyegpadlót. Délelőtt azt az ajtót festették, amin este a művészek kiléptek a színpadra. „A Dresch Quartet és az amerikai Rova Saxophone Quartet után ráadásul – jó házigazdaként – a Los Gringosszal még zenélnünk is kellett”.
„Ha jelezték, hogy szükség van munkáskézre, bezártam a lemezboltot és jöttem”
– folytatja Mezei Péter: „Emlékszem, a Hungarotonban is festékes ruhában szedtem össze az árut, hogy legyen a nyitásra készlet. Majd amikor aznap hajnalban fél négykor Lujóval az átjáróban az OSB-lapot fúrtuk le, úgy éreztem, kész vagyok. Mondtam neki, muszáj aludnom 3-4 órát, mert egyébként megbolondulok. Mire Józsi lakonikusan csak annyit mondott: menjek nyugodtan, majd ő egyedül befejezi, mert azokat a lapokat le kell rakni. És amikor délelőtt visszajöttem, tényleg le voltak rakva”.
Rádl Zoltán
A megnyitóra mindenképpen nemzetközileg jegyzett sztárt szerettek volna hozni, és Balogh Tibi ötlete alapján a Rova Saxophone Quartet lett az a formáció, amely egyrészt október 20-án este ráért, másrészt ki tudtak fizetni. Rádl Zoltán úgy emlékszik: Tibi fuvarozta el őket Bécsből. Odabent még a többiek festettek, de a bejárat mellett már megjelent két virágdézsa. Merthogy hamarosan érkezik a közönség. És október 20-án este tényleg megnyílt a ház. Igaz, utána egyből be is zárt két hétre.
Senki sem tudta, miként sül el a megnyitó – folytatja Mezei Péter. „Előtte készítettünk plakátokat, amelyeket saját magunk ragasztottunk ki mindenfelé a városban. Sokáig őrizgettem belőle egy példányt, de sajnos azóta eltűnt. Viszont arra határozottan emlékszem, hogy a megnyitó napja és a kezdés időpontja nem szerepelt rajta”.
„Ráírtuk, de nem nagy betűkkel” – replikázik Lukács József Lujó. „Szerintem nem volt rajta” – mondja erre Mezei. Viszont
amikor hétkor kinyitották az ajtót, a Fehérvári útig állt a sor.
Adalékként meséli Kurdi Zoltán a kezdeti időszak vadplakátozásához: másnap mindig jött a telefon a közterület felügyelettől, és minden alkalommal hosszasan alkudoztak, hogy mennyi legyen a bírság. Mezei Péter szerint a CD-bolt nagyon jó időszakban indult, a saját kiadványok mellett a fontosabb nemzetközi kiadók termékeit is tartották. Beültek a 77 Elektronika egyik autójába, kiutaztak Cannes-ba, megismerkedtek a kiadóvezetőkkel és két hónap múlva itt volt az áru. „A csúcskorszakban 4-5000 címet is tartottunk.”
László Sándor (fotó: Ficsor Márton)
László Sándor másra is emlékszik: „1996 májusában Marika érkezése mindenki számára megváltást jelentett. Addig ugyanis mi takarítottunk felváltva. Reggel beengedtük az aktuális szakikat, napközben szerveztünk, délutánra rendbe tettük a házat, este pedig megvártuk, míg a koncert vagy a táncház véget ér, hogy bezárhassunk. Aztán másnap kezdődött minden elölről. Csoda, hogy túléltük.” Rádl Zoltán hozzáteszi: időnként azért jöttek át takarítók a 77 Elektronikából, de ezt délután három órakor tették, amikor amúgy nem sok dolguk akadt a házban. A buli ugyanis este kezdődött.
„A női vécében rendszeres volt a dugulás. Hol a buli előtt, hol közben, hol utána, de állandóan jöhettek az elhárítók” – folytatja Kurdi Zoltán. Az első pár alkalommal után A4-es papíron plakátolták ki, hogy mit ne dobáljanak bele az emberek, de ezzel sem oldódott meg a probléma. Egy idő után a duguláselhárítók szondával vizsgálták végig a hálózatot, és kiderült, az udvaron egy régi, repedt eternitcsőbe torkollik az egész, amelyet ráadásul átszőttek a fagyökerek. És ha odáig megtelt a cső, akkor kész, vége. Úgyhogy a ház mellett ásattak egy új csatornát, onnan kötötték rá a hálózatra, és onnantól megszűntek a dugulások.
Mezei Péter leszögezi: „Ami nagyon megfogott, az Lujó röpiratszerű koncepciója. Hogy a Fonó tényleg minden szempontból minőségi hely lesz.” László Sándor szerint ebbe az is beletartozott, hogy a mellékhelyiség is tiszta, gondozott.
„Ne egy lepusztult művház feelingjét árassza. Ez a koncepció engem is nagyon belelkesített.”
Lukács József Lujó szerint ebben a röpiratban valóban szerepelt, hogy egy polgárosodó országban annak, akinek jól megy, felelőssége van abban, hogy a kultúrát segítse. „Ezt a fajta társadalmi felelősségvállalást azért is írtam bele, mert – túl azon, hogy így gondoltam – reménykedtem abban, hogy mások is csatlakoznak. Ez sajnos nem történt meg.”
Lujó (fotó: Földházi Árpád)
László Sándor ezzel kapcsolatban kifejti: „Ebben az írásban szerepelt egy szerintem elhibázott mondat is, miszerint a helynek önfenntartónak kell lennie, nem szabad az államhoz fordulnia támogatásért. Ez a hozzáállás Fonó első éveit végigkísérte. Miközben sokszor annak is örültünk, ha egy-egy koncert költségvetését az aznapi bevétel kitermelte”.
Lujó erre úgy reagál: „Ezt a kitételt elsősorban a függetlenségünk megőrzésének fontossága miatt írtam bele. Hiszen értelmes állami támogatást sem akkoriban, sem azóta nem igazán lehet kapni anélkül, hogy ne akarnának a ház ügyeibe beleszólni. Ezért is gondolkodtam magánszerepvállalásban. Akkori cégemnek, a 77 Elektronikának sokkal kevesebb gondot jelentett bármit kifizetni a Fonónak, mint hogy én a vállalat dolgai helyett a zeneház anyagi problémáival foglalkozzam. Miközben nyilván az is támogatta a helyet, aki rendszeresen eljárt ide. Ő ezzel járult hozzá a Fonó fennmaradásához”.
Az államnak sokáig jogi szempontból sem volt lehetősége arra, hogy támogassa a Fonót – jegyzi meg Kurdi Zoltán. Úgy emlékszik, ott ültek Török Andrásnál, az MKM kulturális helyettes államtitkárnál, aki az akkori törvények szerint nem tudott pénzbeli támogatást adni egy kft-nek. Mindent megpróbált, segíteni akart, de törvényes keretek között nem adhatott. Akkor még nem létezett a kht forma. Ennek áthidalására találták ki jóval később a struktúrán kívüli alapot.
Mezei Péter (fotós: Laskovity Ervin)
László Sándor felidézi: „Bár az Utolsó Óra programra és bizonyos fesztiválokra kaptunk címkézett pénzeket, 2003-ban Hiller István volt az első miniszter, aki már a ház működésére adott. Megszellőztettük, hogyha másnak nem fontos a létünk, akkor bezárunk, mire Hiller felhívott, hogy a »fuldokló halat ki kell húzni a vízből«. És nekem igazából akkoriban lett elegem abból, hogy igazgatóként az energiáim nagy részét a pénzszerzés vitte el”.
A Fonó történetében Lujó szerint mindegyik igazgatónak az volt a baja, hogy nem kapott konkrét költségvetést, amire évadot tervezhetett.
„Én meg hiába mondtam, hogy ha kell pénz, akkor lesz, ők nem bírták ezt a folyamatos létbizonytalanságot.”
Kurdi Zoltán (fotó: Földházi Árpád)
Kurdi Zoltán hozzáteszi: „Én fél év után sokalltam be a lehetetlen terheléstől. Könnyítésként 1996 tavaszán Zsono lett az új igazgató, és bár még sokáig dolgoztunk együtt, 1997 végén családi okok miatt távoznom kellett”. Rádl Zoltán megjegyzi: „Nagyjából én is eddig maradtam a Fonónál, akkor döntöttem el, hogy inkább az építész pályát választom. Amit azóta sem bántam meg. Miként az itt töltött éveket sem.”
Ezzel kapcsolatban László Sándor elismeri: „Belőlem is rengeteget kivettek az első hónapok, átmenetileg itt is hagytam a házat, aztán a lemezkiadás révén visszatértem. Amikor pedig 1998-ban szétválasztották a zeneházat és a lemezkiadást, a Fonó Records vezetője lettem. Hét-nyolc évig vittem a céget, aztán a korábban említett okok miatt végleg távoztam”.
Lukács József Lujó végül arról beszél:
mindannyian addig maradtak, amíg hozzá tudtak tenni a ház működéséhez.
„Mai fejjel abnormális követelmények között kellett dolgozniuk. Az ő áldozatos munkájuk nélkül azonban nem született volna meg a hely. És nem ünnepelhetnénk most a Fonó Budai Zeneház fennállásának huszonötödik évfordulóját”.
Archív fotók: Fonó
***
A Fonó
Alapító gondolatok
„A FONÓt azért alapítjuk, hogy legyen... egy hely, ahol össze lehet jönni.
A magyar falvakban évszázadokon keresztül megvolt az a hely, ahova a mindennapi élet amúgy unalmas, de nélkülözhetetlen tevékenységeit a közösség összegyűjtötte. Együtt érdekesebb volt kukoricát fosztani, vagy éppen fonni. Az este folyamán meséltek, énekeltek és közben megbeszélték a falu dolgait. Valódi otthona volt ez a népi kultúrának, a szájról-szájra terjedő hagyománynak, éltette azt.
Ma a népi kultúra már többnyire városi és legfeljebb az aluljárók és WC-k felirataiban virágzik. Az emberek találkozását helyettesíti a TV-ből és a legtöbb rádiócsatornából készen kapható élmény. Pedig ez az áradat nem a nép sajátja. Fogyasztókat nevel, akiknek az a dolguk, hogy kívánják az aktuális, általában külföldi csodákat, és érezzék rosszul magukat, ha valamiből kimaradnak.
Politikusaink is ezt a trendet erősítik. Elvétve esik szó arról, hogyan maradhat talpon a nemzet (nemcsak a MAGYAR, hanem mindazok közössége, akiket az évszázadok során a jó vagy a rossz szél ide sodort). Elég, ha ügyes privatizációval, megfelelő adótörvényekkel, elkeserítő társadalombiztosítással és oktatáspolitikával kitermelik a következő évszázad olcsó és bamba munkaerejét, akiknek legfőbb gondja, hogy melyik mosóport vegye meg.
Én a gyerekeimnek nem ilyen jövőt szeretnék.
Azt szeretném, ha nyitottak lennének, tudnák, hogy honnan jönnek, és milyen értékek vannak a világon.
Azt szeretném, ha mindenkinek lenne lehetősége a „kulturális” áradat mellett megismerni és választani azt, amit a sajátjának tekint, ami neki kapaszkodót ad.
Politikai eszközeim nincsenek, hogy az ország sorsát befolyásoljam, de nem is állnék soha azok közé, akik a világ dolgait az utolsó ötven évben meghatározták.
Vállalkozásom révén anyagi biztonságban élek, és azt hiszem, az én felelősségem abban van, hogy ne hagyjam elveszni a (magyar) polgári kultúrát.
Kétes alapítványok helyett inkább arra gondoltam, hogy legyen egy hely, ahol össze lehet jönni, megismerni mások örömét, bánatát, gondolatait, a zenét, táncot, miegyebeket.
Nincs ilyen tapasztalatom, de azt hiszem, egy ilyen helynek alapjában véve önfenntartónak kell lennie, mert ha mások (akár az alapító) rendszeres támogatására utazik, szükségképpen elveszíti hitelét és érzékenységét. Mint ahogy a fonót is szigorú szabályok alapján a falu közössége tartotta fenn, a FONÓ sem működhet anélkül, hogy azt a gondolattal egyetértők ne támogassák. Nem elsősorban adománnyal, hanem a mindennapi jelenlét, a vélemény, a közreműködés, a lojalitás révén.
A FONÓ akkor tölti be szerepét, ha célkitűzéseit minél többen érzik magukénak, és jelenlétükkel, érdeklődésükkel életben tartják a házat. Remélem így lesz.
Egy török bevándorló ellen tilos a negatív diszkrimináció, de egy keletnémetet nyugodtan kirekeszthetsz – mondja Katja Hoyer német történész, aki nagy sikerű könyvet írt az NDK történetéről.
Az Orgonák Éjszakája programsorozatot idén három kontinens közel harminc országában rendezi meg a Filharmónia Magyarország. Szamosi Szabolcs ügyvezető igazgatót, orgonaművészt kérdeztük.
Mark Galeotti szerint az Orosz Föderáció államfője megváltoztatta kormányát, egyesítette az ország védelmi és polgári gazdaságát, hogy állandóan mozgósított állammá váljon.
Leonore Gewessler energiaügyi miniszter a történelmi kudarcokról és a Gazprommal kötött átláthatatlan ügyletekről is beszélt a Zeit Online-nak.
p
0
2
201
Hírlevél-feliratkozás
Ne maradjon le a Mandiner cikkeiről, iratkozzon fel hírlevelünkre! Adja meg a nevét és az e-mail-címét, és elküldjük Önnek a nap legfontosabb híreit.
Összesen 3 komment
A kommentek nem szerkesztett tartalmak, tartalmuk a szerzőjük álláspontját tükrözi. Mielőtt hozzászólna, kérjük, olvassa el a kommentszabályzatot.
Sorrend:
Senki Alfonz
2020. július 08. 21:37
Elég szomorú, hogy a népnek minden magának kell építenie, miközben a művészileg nulla "alkotók" seggnyalása vagyonokat ér az éppen uralkodó kormányoknak.
Ez sajnos nagyon sokakra igaz Tereskova húgyozó-szaró picsától kezdve a többiekig!