„Fontosnak tartjuk, hogy nélkülözzük azokat a megosztó jelentéstartalommal bővült formákat, amelyet a mára már klasszikus értelemben vett népi énekegyüttes kifejezés hordoz, s amely sokak elképzelésében negatív sztereotípiaként él. Reményeink szerint ez a felfogás produkcióinkban is tükröződik” – olvasható egy önmeghatározásotok a Port.hu-n. Mire gondoltatok?
Nádasdy Fanni: Van egy sztereotipikus nézet arról, hogy ha sok lány együtt énekel, akkor annak pávakörös-gyöngyösbokrétás vagy asszonykórusos jellege van, aminek persze szintén megvan a maga helye, de mi máshogy képzeljük el az együtténeklést.
Nem lehet, hogy erről az asszonykórusos jellegről nem tudnak azok, akik nem részei ennek a világnak, magyarán kívülállók?
Annus Réka: Szerintem pont ők gondolkodnak ilyen sztereotipikusan.
Konkoly Borbála: És a zenészek.
Réka: Persze tök jó, hogy egy falusi népdalkör együtt énekel, de részünkről a színpadon ez kissé máshogy néz ki.
Boris: Az alapötlet az volt, hogy együtt énekelve kreatívan kihasználunk minden, egy dalban rejlő lehetőséget: a párbeszéd-lehetőségeket, a fokozások lehetőségét.
Tari Dorottya: Aki bármilyen formában látott-hallott minket tapasztalhatta, hogy sem megjelenésben, sem megszólalásban nem ezt képviseljük. Többről van szó: szólók, duók, ötletes felosztásokon alapuló különleges megszólalás.
A magyar népdalok Magyarbődöt leszámítva nem többszólamúak. Így nektek nyilván kacsintgatnatok kell a feldolgozások felé, miközben folyamatosan dúl az autenticitásról szóló háború.
Fanni: Amit mi csináltunk eddig, az törvényszerűen feldolgozás, hiszen esetünkben négy lány énekel egy olyan dalt, amit egy vagy több ember énekelt el régen teljesen más környezetben, mi pedig más szituációban, és előadásszerűen tesszük ezt. Ennek keretein belül viszont teljesen autentikusan próbálunk hozzányúlni a dalokhoz.
Réka: Marad a dallam, marad a stílus, csak mondjuk van benne egy szólisztikus szövegrész. Mi felosztjuk, érdekessé tesszük, párbeszédeket, duókat, szólórészeket csempészünk bele. Fura, hogy épp a többszólamúságot mondod, nálunk ez még nem került elő.
Boris: Nem is zártuk ki, csak még nem került rá sor.
Mitől működik színpadon az, ami egykor „használati népzene” volt?
Fanni: Szerintem leginkább azért működik, mert ettől függetlenül az esztétikuma, a zenei értéke és az ereje nem vész el, sőt. Hihetetlen kincsek ezek a zenék. Persze a körülményekhez kell igazítani, főként abban, hogy mondjuk ami régen egy táncházban egy többórás zenélés folyama volt, azt össze kell sűríteni három és fél perces számokba, fel kell építeni egy műsor ívét, lehet játszani a hangszereléssel. Ezek persze mind a színpadi zenélést szolgálják már, és a zenei gondolkodásból vagy gondolkodva zenélésből adódnak.
Azért nem mindenki volt Béres legény-rajongó általános iskolában. Hogyan kezdett titeket érdekelni a népdal, a népzene?
Boris: Én beleszülettem. Édesapám, Konkoly Elemér népzenész: bőgős volt, tagja volt a Csík zenekarnak, a Métának, a Jánosi együttesnek. Nem volt semmi rám erőltetve, de megszerettem. Az iskolában kezdtem el énekversenyekre járni, 2004-től zeneiskolában is ezt tanultam, aztán amikor kiderült, hogy indul népzene tanszék a Zeneakadémián, akkor már tudatosan oda készültem.
Fanni: Nálam a zenei környezet és a néprajzi érdeklődés volt adott, mivel édesanyámnak zenetanári és karvezetői végzettsége van. Nálunk önmagában a zenélés volt magától értetődő, aztán amikor hat évesen elkezdtem néptáncolni, akkor jött be a képbe a népzene. Így aztán az óbudai népzene-iskolába jártam, és rájöttem, hogy ezzel szeretnék foglalkozni később is.
Réka: Én később találkoztam a népzenével. Egyházzenével, kórusénekléssel kezdtem, majd zongoráztam, s csak utána, a gimnázium vége felé került a képbe a népzene: egy iskolai Ki mit tud?-ra tanultunk egy kis együttessel moldvai népdalokat, majd ez az együttes működött is elég sokáig. Abból a társaságból ketten mentünk népi éneket tanulni; ráléptem én is arra az útra, amin a többiek is jártak: zeneiskola, pl. az Óbudai Népzenei Iskola, énekversenyek, és együttesben való táncolás..
Dorottya: Nálunk a családban senkinek semmi köze nem volt a zenéhez, sem a népi kultúrához, talán ezért is furcsa, hogy itt vagyok. Először néptáncolni kezdtem, majd alsó tagozatosként az ének tanárnő elküldött egy énekversenyre, amit megnyertem és ezt követően kezdett érdekelni komolyabban a népzene.
Közmondásos az évtizedekkel ezelőtti, kezdeti szembenállás a népzenészek és a klasszikus zenészek közt. Ti ma érzékeltek ilyet a Zeneakadémián?
Fanni: Szokták mondani, van ilyen, hogy a klasszikus zenészek lenézik a népzenészeket és a dzsessz-zenészeket, de még sosem éreztem ezt a saját bőrömön. Vannak klasszikus és dszesszista barátaim is, a lenézés helyett inkább kölcsönös érdeklődés a jellemző. Szerintem jó esetben zenész és zenész között, pláne ha különböző műfajban zenélnek, nincs ellentét; ha létezne ez a jelenség, azt elég kiábrándítónak tartanám...
Boris: Szerintem nem feltétlen vannak tisztában azzal, hogy mi mit csinálunk. Amikor a közös tárgyakból együtt vizsgázunk, meg szokták kérdezni tőlem, hogy milyen szakirányon vagyok. Amikor mondom, hogy népi énekes vagyok, akkor rendszerint meglepődve néznek rám és furcsállják. Persze amikor látják, hogy ugyanazok a követelmények nálunk is, akkor már elismerőbben nyugtázzák a dolgot.
Réka: Nekem is mondták már őszinte csodálkozással azt. hogy: „Tényleg? Pedig nem úgy nézel ki, mint egy népzenész!” Azóta sem tudom, hogy kell kinéznie egy népi énekesnek.
Dorottya: Már nem egy közös programon vagyunk túl a klasszikus tanszékek és a népzenészek között, pont az effajta feltételezések elkerülése végett.
Boris: A szak indulása körüli bonyodalmak talán okot adhattak erre: amikor próbálták kialakítani, hogy milyen legyen a képzés, talán nem voltak elég erőteljesek az elvárások, nem volt még jól kitalálva a követelményrendszer. Amikor megjelentünk, voltak páran, akik linkek voltak, s alig jártak be – főleg a fiúkra volt ez jellemző, pedig amúgy fantasztikus, tehetséges népzenészek. Csak kívülről nem ez látszott.
Hagyományok Háza, Népzene Tanszék, Fonó, Martin Szövetség: jó intézményesíteni a népi kultúrát?
Boris: Mára a népzene az élet minden területén teret nyert, ami többek közt ezeknek az intézményeknek köszönhető. A népzene ma már a legmagasabb helyen tűnik fel. Fontos tudományos, oktatási és ismeretterjesztő, szórakoztatóipari szempontból is. Magyarországon nagyon magas szintű a népzenekutatás, amely a zenetudomány egyik meghatározó része, a Zenetudományi Intézet és a Hagyományok Háza több osztálya is ezzel foglalkozik. Nagyon nagy előrelépésnek tartom, hogy hét és fél éve felsőfokon is elkezdődött az oktatás a Liszt Ferenc Zeneművészeti Egyetemen, illetve hogy középfokon – konzervatóriumokban és egyre több zeneiskolában – is lehetőség nyílik népzenét tanulni. Intézményesítés nélkül szerintem elérhetetlen lenne a mai ember számára a népi kultúra.
Dóri: Nélkülük a népi kultúra ápolása elkopott volna.
Fanni: Ez egy sokoldalú kérdés, árnyaltabb is ennél, hogy jó- e. Mindenesetre szerintem jó dolog, hogy vannak olyan háttérintézmények, amelyek összefogják a szakmát és a „mozgalmat”, valamint össze is kötik ezt a kettőt. Mint minden tudomány szempontjából, itt is fontos, hogy legyenek olyan konkrét kézzelfogható támasztópillérek, amelyek minden fontos tevékenység mellett lehetőséget biztosítanak a szakmai és a szakma és nem szakmabéliek közti kommunikációra.
Szalóki Ági készített lemezt dzsesszkísérettel vagy említhetném a Karády-lemezét is. Előbb-utóbb lehet, hogy nálatok is beköszönnek más stílusok?
Dorottya: Nem kizárt, hogy elkezdünk érdeklődni esetleg más népek zenéje iránt vagy belekóstolunk a népdalfeldolgozások, kórusművek világába. Viszont elsődleges célunk megmutatni, hogy a néphagyomány, a népi éneklés, népzenélés világa nem egy avítt, a mai világ modern emberétől oly távol álló életmód.
Réka: Persze lehet, hogy valamikor valamelyikünk elmegy közreműködni egy dszesszkoncerten. Nekem kihívás, hogy más műfajban kipróbáljam magam. Tök jó lenne ezeket megélni, de ez nem jelenti azt, hogy mi ne raktuk volna le a voksunkat az autentikus magyar népzene mellett.
Fanni: Attól függetlenül, hogy az autentikus népzene a szerelem, engem például személy szerint sok más zenei stílus is foglalkoztat, vagy akár más népek zenéjével is szeretek kísérletezni,legyen az bolgár, radzsasztáni vagy éppen cigány népzene. Magam is megfordultam már különböző világzenei vagy dzsessz formációkban is – a műfaji meghatározás helyett igazából én az igényességre, a hozzáértésre és a hitelességre teszem a hangsúlyt.
Mit mond, mit ad 21. századi, városi egyetemista nőknek a népdal, ami miatt erre teszik fel az életüket?
Réka: Sokan úgy kerülnek ebbe bele, hogy megtetszik nekik a közeg: táncház, buli, nyári tábor... én meg inkább máshogy kerültem ehhez közel, zeneiskolával kezdtem, és később tűnt fel, hogy milyen szép egy népdalszöveg. El lehet menni gyűjteni is, meghallgatni, hogy szól mindez a maga közegében.
Fanni: A népdalok annyira alapvető érzésekről és örök érvényű dolgokról szólnak... Annyira elementárisak, és teljesen megfelelnek a mi 21. századi életünknek, köthetőek a mindennapjainkhoz. Csak nem katonának viszik el a párodat, hanem elmegy egyetemre három évre külföldre. A szituáció ugyanaz: meg kell tőle válni hosszú időre.
Vannak olyan képek, sorok, amelyek különösen is megragadtak bennetek?
Boris: Rengetegszer volt már olyan, hogy amikor valami intenzíven hatással van rám, és benne vagyok egy állapotban, akkor egyszer csak véletlenszerűen például mosogatás közben eszembe jut egy olyan dallam, aminek addig számomra nem volt jelentéstartalma, és korábban nem is énekeltem, csak ismertem, és akkor rájövök, hogy a szövege pont az aktuális állapotomról szól. Na, ilyenkor döbbenek le, hogy mennyire összefüggenek a dolgok.
Réka: Van olyan dal, ami egy fiúhoz kapcsolódik nálam. S amikor eszembe jut a dal, ő is eszembe jut, mert ez a dal hozzá tartozik. Az az ő dala.
Dorottya: Bizonyos élethelyzetekhez, állapotokhoz mindenkinek megvan a saját dala.
Fanni: Én azon szoktam meglepődni, hogy amikor hallottam már egy dalt sokszor, tudom hogy van, létezik, de még soha nem fogott meg, és egy adott pillanatban egyszer csak annyira eltalál, hogy hirtelen úgy érzem, hogy a világ legszebb dala, és nem tudom, addig miért nem tűnt fel, hogy mennyire szép.
Van aktuálisan kedvenc tájegységetek?
Boris: Nekem az örök kedvencem Szék.
Fanni: Nekem a gyimesi, mezőségről pedig Magyarszovát és Buza zenéje a zsigereimig hatol.
Réka: Nekem Kalotaszeg, talán mert azzal foglalkoztam komolyabban először. De mindig megfog pár dal abból az anyagból is, amivel éppen aktuálisan foglalkozom.
Dorottya: Én azt, amibe éppen belemélyülök, legyen az akár kis-magyarországi, nagyon meg tudom szeretni. De általánosságban a gyimesi és szováti a nagy kedvenc.
Kis-Magyarország, Felvidék?
Réka: Hát, onnan inkább egyes dalok… nekem egy kicsit most a Zobor-vidék.
Fanni: Nekem mindig háttérbe szorult Kis-Magyarország, és erre egyáltalán nem vagyok büszke. De mindig is erdélyi népzenét tanultam, az fogott meg leginkább, emiatt nem is kerültem közel a kis-magyarországi népdalokhoz, és nem is tudom őket jól. Most felső-tisza-vidékit tanulunk, és sok minden nagyon tetszik benne, meg fogom szeretni, de azt hiszem, sosem lesz annyira alapvető. Egyébként sok olyan zenész ismerősünk van, aki éppen hogy a kis-magyarországit szereti, és attól szenved, hogy a táncosoknak mindig erdélyi zene kell.
Szerettek együtt énekelni egy folkkocsmában, tánctáborban a nótázókkal, ha kicsit hamis és óbégatós is?
Fanni: Részt veszünk benne.
Boris: Én csak azt nem szeretem, amikor már intimitását veszti az éneklés, és ötvenen üvöltünk, persze ez az aktuális állapottól is függ. De ha egy ismerős társasággal ülünk az asztalnál, és csak úgy nótázunk, az hatalmas élmény tud lenni és egy évre feltölt. Az a legjobb, ha spontán alakul ki, ezért nem sokszor van erre alkalom.
Fanni: Nekem ezzel nincs problémám, a buli része.
Réka: Attól is függ, milyen dalokat énekelnek, mert ha nem tudom a szövegüket, inkább iszom egy fröccsöt, de alapvetően persze, hogy részt veszünk benne, hiszen pont az együtt éneklés szeretete munkálkodik nálunk is.
Mennyire létezik az általatok képviselt műfaj külföldön?
Fanni: A bolgároknál elég erős a népi vonal, ráadásul nekik többszólamú a népzenéjük, így megvannak az autentikus népzenét éneklő kórusok, másrészt a négy-öt fős, több szólamú kamarakórusok is.
És ti tervezitek, hogy esetleg más népek népdalait is felveszitek a repertoárotokba?
Réka: Szóba került már ez is. De az is felmerült, hogy komolyzenei irányba mennénk el, például Bartók fele.
Jártok gyűjteni is?
Fanni: Igen, amikor lehetőségünk, időnk van rá.
Réka: Nemrég voltunk bukovinai anyagot gyűjteni; nyaranként az egyetemmel tanulmányi úton, de sokat gyűjtünk egyénileg is: ki-ki elindul jobbra-balra, attól függően, hogy mikor ér rá.
Hogyan zajlik ez? Felhívjátok Mari nénit, hogy mikor ér rá?
Fanni: Egészen konkrétan így. Lemegyünk, ott vagyunk egy-két napot, amíg nem zavarunk. Általában nagyon örülnek neki, hogy ott vagyunk és szívesen látnak, marasztalnának. Nem túl kötött dolog ez.
Kialakult, hogy melyikőtök kikhez jár, van gyűjtői „területetek”?
Fanni: Érdekes, nekem ilyen nincs.
Dorottya: Inkább az határozza meg, hogy ki az, akitől van még lehetőség gyűjteni.
És van még mit gyűjteni?
Réka: Van; s létezik az a fogalom is, hogy újragyűjtés. Valószínűleg például olyan gyönyörű, régi stílusú dalokat már nem találunk, amit még soha senki nem gyűjtött fel. De érdekes meghallgatni egy 1910-ben felgyűjtött dal 2015-ös verzióját is: mi az, amit veszített, hogyan alakult a stílusa?
Fanni: De egy adott személy repertoárját is érdemes megvizsgálni: mit énekelt harmincévesen és mit énekelt hatvanéves korában. De vannak régiók, ahonnan kevés a hangzóanyag, és érdemes megnézni, hogy vannak-e még, akik tudnak valamit. Rengeteg lehetőség van.
Réka: Nem feltétlen: vannak falvak, területek, ahol a helyi fiatalok karolták fel a népzenét, néptáncot, és szerveznek tábort, éltetik, népszerűsítik a saját kulturális örökségüket.
Boris: Sok helyen szerencsére a fiatalok megtanulják még az idősebbektől az énekeket. Erdélyben is sokfelé hirdetnek énekversenyt, ezzel is ösztönözve a gyerekeket arra, hogy megtanulják dalaikat. Széken például elkezdték az énekek visszatanítását. Tavaly, mikor ott voltam, épp mesélték a gyerekek, hogy az a hétvégi feladatuk, hogy a következő énekórára legalább három éneket hozzanak otthonról, amit szülőktől, nagyszülőktől tanulnak meg.
Van olyan szegmense az általatok ismert népdalkincsnek, amiről úgy gondoljátok, mennyire kár, hogy nem ismert jobban, mert annyira nagyszerű?
Fanni: Egy csomó méltánytalanul elfeledett népdal van. A széki lassú A vadgalambot sosem szokták húzni, pedig fantasztikus, a legszebb, és sosem hallani.
Boris: Igen. Van egy „táncházas” repertoár, amit jórészt mindenki ismer, de érdemes lenne a felszín alá ásni,és kibővíteni a kevésbé ismert dalokkal. Szerintem ez a zenekarok felelőssége is, mert legkönnyebben a lemezeinken, koncertjeinken keresztül jut el az új dallam a laikus fülekhez.
Sebő Ferenc azt írja: „A történelem folyamán létrejött kis közösségek zárt kultúrái természetes módon tudtak bizonyos teljesség hordozói lenni. Az a történelmi folyamat, amelynek jelenleg tanúi és részesei vagyunk, fölfejtette és tönkretette ezeket a közegeket. Cserébe a technikai-tudományos forradalomra épülő, nyitott és szabadságot hozó társadalmat ígér. Ennek viszont az az ára, hogy az egyes ember egyre védtelenebbé válik, mivel a folyamat az egyén eltömegesítésére tör. Előáll a bibliai helyzet: az Édenből kikerült embernek most már saját verítékével kell megszereznie mindazt, amit eddig különösebb fáradság nélkül is megkapott”. Érzitek ezt a verítéket?
Réka: Részemről azt mindenképpen érzem, hogy a népi kultúra nem olyasvalami, amit én otthonról, generációk által megőrzött formában kaptam, ezért lehet így fogalmazni, hogy „vérrel-verítékkel” kell megszerezni, de szerintem ez magát a tanulási folyamatot vagy a megismerést jelenti. Ez munka, igen, de nem feltétlen sanyarú és rossz, én kifejezetten szeretek belemélyedni és tanulni. Az a jó benne, hogy mindig van újdonság, ami meglep vagy amire rá lehet csodálkozni.
Csak népzene, vagy néha betesztek otthon egy poplemezt is?
Réka: Nemrég arra jöttem rá, hogy nem tudok háttérzeneként hallgatni semmit. Komolyzenét egyébként kötelező is hallgatnunk.
Fanni: Annyi mindenfélét hallgatunk… tegnap dzsesszt hallgattam, Bugge Wesseltoft és Sidsel Endresen albumát, de van, hogy Beyoncé-t hallgatok egész este, vagy éppen indiai zenét.
Réka: Aztán meg egy Dresch-lemezt.
Fanni: Aztán meg szováti népzenét.
Dorottya: Aztán csendre vágysz… Az az igazság, hogy szívesen hallgatok könnyedebb műfajokat is. Az egyik barátnőm időközönként küldözgeti az újabbnál-újabb popslágereket, hogy még véletlenül se maradjak le.
Réka: Reggeli kávézáshoz csakis Bartók rádiót szeretek hallgatni.
Boris: Rám semmi nem tud olyan hatással lenni, mint a népzenénk. A legtöbb zenei stílusra nyitott vagyok, de más műfaj sosem fogott meg annyira, hogy beszerezzem egy adott zenekar lemezét vagy elmenjek a koncertjükre, ezek inkább csak úgy rám ragadtak… Amikor több héten keresztül Angliában éltem, többször észrevettem, hogy amikor egyedül voltam, akkor magyar dalokat énekeltem vagy hallgattam. Nagyon hiányzott a jelenléte.
Mit gondoltok a Dankó rádióról? Népnevelés vagy ízlésmérgezés?
Dorottya: Sokféle véleményt hallottam róla, de magamtól még sosem kapcsoltam oda.
Fanni: Vidéken azért fontos. Ott sokkal inkább értékelik, mert az idősebb emberek fiatalságának slágerei szólnak rajta, és ezek szép emlékeket ébresztenek bennük. A hátránya az, amikor valaki azt hiszi, hogy a Dankó rádió a népzene.
Réka: Persze van kifejezetten népzenei műsora is, abban egyszer adtunk egy interjút Borissal.
Mikor lesz lemezetek?
Fanni: Titok. Lesz. Bizonyára rajta lesznek azok a produkcióink, amelyeket már énekeltünk, és újabb dolgokat is tervezünk; valamint lesznek rajta hangszeres közreműködök is.
Boris: Próbálunk rá forrást is találni, hogy megvalósulhasson ez az álmunk.
Miért fontos a népzene saját magán túl?
Réka: Én sosem találtam a helyemet ott, ahol a hangos tuc-tuc, és emiatt még beszélgetni sem lehet. Mit csinálunk abban a három órában, amikor ott vagyunk? A folkkocsmában táncolok kettőt, aztán énekelek.
Dorottya: Utóbbi közösségibb, emberibb mint mondjuk egy diszkó. Úgy gondolom, az alapműveltség része, hogy tisztában legyünk népdalkincsünkkel. Az baj, hogy sokaknak csak a Hej, Dunáról fúj a szél és a Hull a szilva a fáról kezdetű népdal jut eszébe a népzenéről. De mi azért vagyunk, hogy ezt a látókört kiszélesítsük.
Boris: Az iskolai énekoktatással az is baj, hogy eleve a klasszikus zene felől közelít a népzenéhez. Én nagyon nem szerettem, ha operastílusban énekelték el az énekórán a népdalokat. De egyre több olyan program van, aminek a keretében játékos, interaktív módon mutatják be a gyerekeknek a népdalokat és a néptáncot.
Réka: Nem lenne rossz a közegével együtt bemutatni a népzenét az iskolában.
Fanni: Én megőrültem a Hull a szilvától, nagyon utáltam. Sokkal többrétűbb a népzene annál, mint amit az énekórán megismerünk. A népzene a mi saját kultúránk, ennél sajátabb nincs, s ez mindannyiunkat összeköt, ezért jó, ha mindannyian ismerjük és szeretjük.
***
Annus Réka, Konkoly Borbála, Nádasdy Fanni és
Tari Dorottya, a Zeneakadémia Népzene Tanszékének hallgatói a 2014-es Felszállott a páva alkalmából alapították meg a
Csercselt. A kifejezés egy csángók által használt román jövevényszó, ami fülbevalót jelent.
Fotók: Földházi Árpád
