Szepsy István: Tokaj nem jobb, nem rosszabb, egyszerűen több
2012. április 11. 09:06
Miért figyeli a nemzetközi borvilág árgus szemekkel Tokaj-Hegyalját? Milyen az igazán jó tokaji bor, és miért különleges ez a borvidék? Mit kell tenni ahhoz, hogy Tokaj-Hegyalja megkapja az őt megillető rangot a világban? Hol borászkodna Szepsy István, ha nem Hegyalján? A Mandiner.bor Szepsy-nagyinterjújából minden kiderül.
2012. április 11. 09:06
p
0
0
5
Mentés
Bukovics Martin
Kezdjük a legelején. Minden borásznak van egy története arról, hogyan találta meg őt a föld és a bor szeretete. Mi Szepsy István sztorija?
Én gyerekkoromtól a szőlőkhöz tartozom. A családunk sok száz éve gazdálkodik Bodrogkeresztúrban. Tízéves koromtól fogva a Nyulas-dűlőben, a szőlőben töltöttem a nyaraimat. Nem azért, mert kötelező volt – a többi testvérem nem is jött. A mai napig a Nyulas az egyik legszebb fekvésű területünk. Apámnak ez volt a kedvenc szőlője. Nem az egész, egy csík volt neki belőle a közepén, amit ő Liliomkertnek hívott. Ez volt a család bora, amit az átkosban fogyasztott. A többi ment a kereskedelembe.
Ezt a szakmát választottam: kertészmérnök vagyok. Az apám 1970-ben meghalt, és én átvettem egy darab szőlőt művelni, abból éltem, hogy értékesítettem a termést. Mikor Mádra kerültem, béreltem egy újabb területet, a második évben telepítettem, utána pedig már kettőt-hármat-négyet. Ahogy nősültem és jöttek a gyerekek, úgy telepítettem sorban, hiszen abban az időben egy magyar állampolgárnak csak 0,3 hektár szőlőterülete lehetett.
Mikor Mádra kerültem, az első évben főkertésznek neveztek ki. Ezer hektárra fejlődött fel Mád szőlőterülete, 600 hektár szőlőt telepítettünk. Melioráltunk, telepítettünk, utat építettünk, gépesítettünk, még helikopterünk is volt. Dolgoztunk, tettük a dolgunkat. Egyre több szőlőt termeltünk, és próbáltuk olcsóbbítani, ahogy csak lehetett, mert akkor csak ez az egy szempont volt, ami számított: hogy a szövetkezeti tagoknak minél magasabb jövedelmet érjünk el. Ez volt a cél, és ez be is következett, mivel azokban a szegény viszonyokban a szőlőtermelésből építették a házat vagy vették az autójukat az emberek. Aztán jött a rendszerváltás.
Hogy élte meg a rendszerváltást?
Engem nagyon gyorsan, már 1989-ben megkerestek angol befektetőügynökök, hogy a megbízóikat érdekelné valami. Én akkor arra számítottam, hogy a tőke nagy mértékben jön, és a szövetkezet jórészét át lehet vinni gazdasági társaságokba. Sajnos ez csak igen pici mértékben történt meg – és az sem úgy, ahogyan szerettem volna.
1990-ben megalapítottuk hatvanadmagammal és néhány külföldivel a Royal Tokaji ősét. Bevittük a cégbe a szőlőterületeinket – akkor még lehetett területeket apportként is bevinni. Azt azonban nem tudtuk, hogyan álljunk meg a lábunkon, azt sem, hogy milyenek lesznek a borok, hiszen nemhogy nem tudtuk, milyen lesz az új piacunk, de még az új bortörvényt sem ismertük. Persze a rendszerváltás előtt is volt bortörvény, csakhogy annak betartása alól az állami cég különböző okok miatt mindig felmentést kapott: legyen az az időjárás vagy az éppen aktuális termelési célkitűzés. Ez a gyakorlatban azt jelentette, hogy ha megszűnik a bortörvény alóli felmentés, akkor az aszú előállítása körülbelül a tízszeresére drágul. Kérdés, hogy akkor ki fogja azt megvenni? Rengeteg dilemmánk volt.
Ráadásul a külföldi befektetők sem mondtak igazat, mert valójában nekik sem volt piacuk. Ezen kívül elég tőkéjük sem volt, ezért hitelt kellett felvennünk a cégnek. Én is vettem fel. Ám az értékesítés nem ment olyan hamar, ezért beállt egy csődközeli helyzet. Kevés volt a pénz, majd jött egy újabb befektető, és mi kiszálltunk a cégből a részvényeink leértékelése mellett. Ez azt jelentette, hogy elveszítettem azt a kis szőlővagyont is, amin tizennyolc éven át dolgoztam.
Hogyan sikerült innen felállnia?
Úgy, hogy a privatizáció miatt a földárak tovább csökkentek a kilencvenes évek elejéhez képest, abból a kevés részvénykifizetésből pedig jobb területeken jobb minőségű földeket tudtunk venni. Akkoriban még nem tudtam, hogy mit jelent a lényegesen jobb minőség, mert nekem a szőlőim addig olyan helyeken voltak, ahol gépi műveléssel nagy mennyiségeket lehetett termelni. Váltottam: meleg, párás területeken vettem szőlőt, mint a Királyban és a Danczkán. A Danczkát még a szövetkezet idejéből ismertem: volt ott egy nagyobb üzemi terület, ami mindig a legjobban hozta mind a mustfokot, mind az aszútermést.
A mádi Király pedig legenda volt. Nem volt kézzelfogható, hogy mitől, mert teljesen átalakult a dűlő, de szerencsére a rendszerváltás utáni első egy-két évben az állami cég újratelepítette a területet. Az volt vele a szándékuk, hogy nagyprivatizációban fogják kiadni, aztán úgy alakult, hogy a dolgozóknak osztották szét a húsz aranykoronás juttatás fejében. A dolgozók viszont nem tudtak vele mit kezdeni, mert ez egy új telepítés volt, és még kellett volna vele várni négy évet, hogy teremjen, a támrendszert is be kellett volna építeni, ezért inkább eladták. Én akkor tudtam venni néhány parcellát. 140 ezer forint volt ott akkor egy hektár, ma pedig nem lehet 20 millió alatt venni. De ma a jó fekvésekben nincs eladó szőlő, a gyengébbeknek vélt fekvésekben pedig nincs vevő. Ez egy érdekes dolog: elindult a differenciálódás, de akkoriban mindenütt egy ár volt.
Hogyan fektette le a jelenlegi birtok alapjait?
1991 tavaszán otthagytam mind a szövetkezetet, mind a Royalt. Valami mást akartam csinálni, de azt még nem tudtam megfogalmazni, hogy pontosan mit. 1992-ig papíron még a Royal ügyvezetője voltam, de be már nem jártam. 1993-ban még segítettem feldolgozni nekik az aszút, és akkor az új tulajdonosokkal megbeszéltük, van-e rám szükség. Lett is volna, de nem éreztem úgy, hogy abban a felfogásban kellek oda. Kannáztam tehát tovább az átlagborokat a kocsmáknak, de közben már készültem néhány hordóval a jövőre.
Akkoriban én már egy teljesen új dolgon ténykedtem: 1992 nyarán elkezdtem a nagyon szigorú termésválogatást. Fel kellett ugyanis tenni a kérdést: mitől lesz olyan az aszú, amit majd a világban is jegyezni fognak, és Tokaj valamikori imidzséhez fel tud majd nőni? Azt mondtam, hogy először is vissza kell menni a történelmi termésmennyiségekre, a jó évjáratok termésmennyiségére. Így kezdtem el 1992-ben egy nagyon erős fürtszabályozást. Egy évre rá, 1993-ban olyan fantasztikus dolog történt, ami előtte soha: háromszor szedtünk aszút. Ez egy korai évjárat volt, és ez megadta az önbizalmamat. Azóta sem történt ilyen - legalábbis furmintban nem.
Az igazi változás 1995 végén jött el, de még nem a piacon, hanem tudatban és tudásban: két borunk ötcsillagos minősítést kapott az akkori borkalauzban. Akkor még csak négy darab ötcsillagos bor volt: egy 1972-es aszú, egy régi villányi meg két Szepsy-újbor. Ez egy óriási változás volt. Soha el nem évülő érdemei vannak ebben Rohály Gábornak, aki összehívott egy évszázadkóstolót. A legjobb évjáratokból szedett össze muzeális aszúkat az állami pincékből, és mellétette az én két ötcsillagos aszúmat, hogy hogyan vélekedik róluk a nemzetközi sajtó. Volt ott nagyjából harminc külföldi újságíró. Négy outstanding minősítés volt: egy 1936-os, egy 1947-es, meg a két Szepsy. De a Szepsyről többet írtak, mert az még frissebb és teltebb volt, hiszen egy idősebb bor kopik valamit.
És innentől már csak a labdákat kellett kezelni?
Na, azért ez nem ilyen egyszerű. De legalább elindult valami, ami megerősített abban, hogy jó az irány. Hiszen közben fizetés meg egzisztencia nélkül álltunk, és megszakadtam a kannák cipelésétől, mert még mindig nem adtunk el komoly bort. Ez először 1996-ban sikerült, akkor adtunk el komolyabb aszúkat – de úgy, hogy eleinte még engedélyt sem adtak a forgalmazására. Azzal jöttek, hogy az ilyen újhullámos aszút csak nem képzelem komolyan.
Ezek alapján a rendszerváltást én 1990-től 1996-ig számolom. Minden pénzünket, ami csak volt, abba tettük bele, hogy újabb parcellákat vegyünk. Ekkor még csak vásároltunk, majd később telepítettünk, mivel a vásárlás sokkal olcsóbb, mint a telepítés. Ez még ma is így van, főleg az alsó fekvésekben, mivel fent nincs is nagyon szőlő, amit meg lehetne venni. Akkor még volt egy pár, például az Úrágya és a Szent Tamás. Nem volt ez egyszerű, de akkor még fiatal, 39 éves voltam.
Március 15-én Önt a Magyar Érdemrend középkereszt polgári tagozatával tüntették ki. Hogyan fogadta az elismerést?
Megható volt. Mindig öröm, hogy más is látja – legyen szó az ágazatról, vagy akár az ország vezetőiről –, hogy mi történik. Mert sem túlbecsülni, sem alábecsülni nem lehet, amit megcsináltunk az elmúlt huszonöt évben. Csak elindult egy nemzetközi ismertsége, elfogadása a tokaji bornak! Ma majdnem ötszáz pince van Tokajban, és ebből egy jó tíz-tizenöt százalék benne van a nemzetközi mezőnyben is. Én egy meredekebb célt tűztem ki másokhoz képest. Azt mondtam, hogy világmárkákat kell csinálni.
Ez nem presztízskérdés: nem lehet másképp a fejlődést tartani és fokozni. Márpedig muszáj, mert nagyon lent van a borvidék. Fogy a népesség, a szőlőterületek nincsenek jól karbantartva, nincs beültetve sok elsőosztályú terület, nincsenek utak, nincs infrastruktúra, nincsenek éttermek. Szóval nem egy elfogadható szinten van az egész. Az rendben van, hogy kell a külső tőke meg a külső segítség, de valójában az kell, hogy képződjön belső pénz is az ágazaton belül.
Nemcsak a szőlőtermelésben, a márkaépítésben is szélsőséges módszereket választottam. Nem fogadtam el, ha az importőr mondta meg, milyen bort kellene készíteni. Én a márkaépítést mindig is fontosabbnak tartottam, mint a rövidtávú üzleti célt. Ez lassan-lassan kivívott egyfajta elismerést vagy tekintélyt – talán ez az, amit értékeltek. Ahelyett, hogy feladtam volna, tovább erősítettem a célt.
Milyen elképzelés van a Szepsy márka mögött?
Muszáj a világ elsőszámú márkái közé jutni. Nem azért, mert mutassuk meg, mert magyarok vagyunk, és nem azért, mert ez presztízs. Tokaj soha nem volt a világpiac vezető márkája, hiszen századokon át világpiac sem volt. Amikor meg már lett volna, jött a kommunizmus. Közben felnőttek az újvilági borvidékek, feljöttek az olasz, spanyol, német, osztrák termelők. A világ megváltozott, és megváltoztak a szokások is. Egy olyan világban kell pozíciót foglalnunk, ami nem vár bennünket, és mi sem vagyunk felkészültek hozzá. Nagyon nagy presztízsű, nagy keresettségű márkává kell válnunk – nemcsak a Szepsynek: Mádnak, Tokajnak, mindenkinek. Ez csak úgy lehetséges, hogy az ég folyamatosan magasodik és szélesedik, ahogy egyre többen vagyunk.
A legmeredekebb célkitűzést én tettem, pedig nekem volt látszólag a legkevesebb esélyem rá. Nagyon hosszú ez a feladat, viszont egyáltalán nem esélytelen. Sokkal komolyabban érzem ma már, hogy mindez megvalósítható. Ennek az alapja a termőhely, ami elképesztően összetett, és amiben hatalmas erő van. Eddig én is rosszul ítéltem meg a fajtát, nemcsak száraz borban, hanem egyáltalán. Annyira összenőtt a talajjal, az adottságokkal, ezekkel a nagyon színes, nagyon változatos tokaji talajokkal, amiben ott vannak a különböző tufák, az andezit, a dácit, a riolit, a zeolit, a kaolin, a perlit, a lösz és a többi. A kőportól kezdve óriási a változatosság, és nincs két egyforma dűlő – mégis mindegyik nagy energiával bír.
A másik, amire alapozunk – és amire a világ borértői is várnak –, hogy ott van a tudatunkban: Tokaj valami nagyon nagy dolog, de még nincs kellően megfogalmazva. Nem tudják, hogy a tokaji most száraz vagy édes-e. Az aszú miatt főleg édesbort várnak, csakhogy az édest alig isszák, legalábbis ha a természetes édesborokat nézzük. Ezt a falat le kell rombolnunk. A tokajinak nagyon sokan szurkolnak. Nyilván az ellenfeleink nem várnak minket örömmel, de valójában nekik is érdekük, hogy a természetes édes borok új fejezetet nyissanak megint, ahogyan a termőhely-alapú borok is.
A világ nagyon elment a technológiai borok irányába.
Még a nagy borvidékek is. Igaz, hogy van most egy kísérlet az organikus meg a biodinamikus borok irányába, és nem mondom azt, hogy ez zsákutca. Nem versenytárs, inkább csak divat. Én ezzel most nem megbántani akarom őket, mert mi is szeretnénk organikusak lenni. Az organikus gazdálkodás nagyon sok elemét alkalmazzuk, néha talán szigorúbban, mint ők.
A világpiacon még mindig Sauternes a fő ellenfél vagy már vannak olyan területek, ahol fordult a kocka, és az ő fő ellenfelük a tokaji?
Nem, sajnos nem. Ők az ismertek továbbra is, ez nem változott meg. Vannak kisebb területek, ahol van pozíciónk, főleg éttermekben. Ez még nem jelenti azt, hogy a világrend megváltozott volna. De én nem is gondolom, hogy ők lesznek a fő ellenfél. A tokajinak egy önálló fogalomként kell a világpiacon megjelennie. Nem mások ellenében, hanem önálló márkaként. Tokaj az Tokaj. Nem jobb, nem rosszabb. Egyszerűen több. Abból eredően, hogy a talaj és a fajta olyan sok pluszt visz a borba mennyiségre is és arányokban is, hogy emiatt egy nagyon egyensúlyos és jól iható édesbor jön létre, aminek a világon egyszerűen nincs ellenfele. Rá fognak jönni, hogy nincs.
Sokfelé csak azért isszák, és azért készítenek édesbort, mert megszokták, hogy az étkezés végén illik inni egyet. Miközben alig bírja letuszkolni, mert nem megy le, mert nem jó inni. A tokaji borból viszont sok-sok pohárral is meg tudna inni anélkül, hogy erőlködni kellene, mert finom, jóivású – és csak utána édes. Egy finom, nagy bor áradó aromákkal, teltséggel, hosszú ízzel, és mégis arányos. Kitisztul az embernek a szája utána, és nem ragad be, nem teszi tönkre az izlelőjét még egy hatputtonyos aszú sem. Ez egy óriási dolog, és mindezt teljesen természetes úton!
A világ nagy részén technológiai édesborok készülnek. Bár nem minden évjáratban, de a sauternes-i is ilyen, hiszen megengedett töményítési eljárásokat lehet nála alkalmazni. Ha úgy vesszük, nem is összehasonlítható a két bor, mert technikailag nem ugyanazok a folyamatok. Persze itt is vannak gyenge évjáratok és gyenge területek, nyilván vannak rossz idők, de általában nem kell félni. Ezért a tokaji előbb-utóbb egy nagyon komoly önálló kategóriát fog fejleszteni, mert eltér az erősített boroktól, eltér a technológiai édesített boroktól, eltér a nem egyensúlyos boroktól. A tokajiról, az édesről, nem az jut eszébe az embernek elsősorban, hogy mennyi cukor van benne. Ha egy szakember szamorodnit kóstol, 80 gramm cukrot tippel. És ez a jó. Nem azt érzi, hogy ebben 140-150 gramm cukor van, hanem hogy jó, és hogy nyugalmat áraszt. Akár fiatalon, akár érettebben. Ezek óriási dolgok!
Azért az elég veszélyes lenne, ha mindenhol megírnák, hogy a tokaji a világ legizgalmasabb bora, és ennek hatására hirtelen itt teremne kétszázezer ember.
Tokaj nem készült fel erre természetesen, de már vannak ennek előjelei. Írt már olyat a Wall Street Journal, hogy a tokaji furmint önmagában tudja azt, mint a világ borai együtt. A Financial Times azt írta, hogy csak a legnagyobbakhoz lehet mérni a furmintot, a tokaji édesbor pedig az édeseknek a csúcsa. Szoktak ilyeneket írni, de mivel nincs abban érdekeltségük, hogy ezt folyamatosan megjelenítsék, elvész a hang. De meg fog jönni. Egész egyszerűen mindenkinek ismernie kell, hogy mit jelent Tokaj - még ha soha nem is lesz annyi millió palack az egész borvidéken. Ez egyszer el fog jönni. Csak azt remélem, hogy még az én életemben.
Hogyan helyezné el Tokajt még jobban a világ köztudatában? Mit lehetne még tenni azért, hogy ez bekövetkezzen?
Először is kell egy központi akarat. Az országnak és az ország vezetőinek tisztában kell lennie azzal, hogy mi lehet Tokaj szerepe a magyarságtudatban és a Magyarország-képben. Ezután következnie kell egy rendezőelvnek, ami megpróbálja rendbe tenni a vidéket, és elsősorban a borvidékeket, melyek Magyarország legszebb kultúrtájai.
Mi lenne az első lépés?
El kell hárítani az akadályokat. Át kell szervezni az állami vállalatot és a hegyközségeket. Az állami cégnek, vagyis a Tokaj Kereskedőház Zrt-nek húzóvállalattá kell válnia. Olyan súlyt kell adni neki, hogy versenyhelyzetbe kerüljön az összes középvállalattal szemben. Induljon el egy komoly verseny – ugyanakkor a kistermelők is érezzék, hogy most a minőségi korszaka indul be. Ehhez fel kell vállalniuk azt, hogy egy magasabb színvonalú és árszínvonalú terméket készítsenek. Ezzel a Szepsyt és a másik hatvan termelőt, akik előrébb jutottak, még keményebb versenyre lehetne kényszeríteni, hiszen egyedül az egészséges versenynek van értelme. Ezzel együtt meg kell szüntetni minden olyan adminisztrációs terhet, ami ostoba és csak akadályozza az értékteremtést – ez lenne a második lépés.
Van valami, amit a magyar borok törvényi szabályozásában megváltoztatna?
A bortörvénnyel soha nem volt bajom. A magas hozamokkal továbbra sem értek egyet, ahogyan a megengedett édesítésselsem. De elfogadtam, hogy a szegény régiókban ezt kell csinálni. Csakhogy a dolgokat ketté kell választani. Ha összekeveredik a tömegtermelés és a magas minőség, az baj. Az nem baj, hogy van tömegtermelés, hiszen be kell látni, hogy ez még mindig jobb helyzet, mintha felgyorsulna a pusztulás. Csakhogy élesen szét kell választani a két dolgot. És ehhez nem ellenőrzések szükségesek, hanem az önrendelkezés. Fel kell ébreszteni az emberekben az igényt a legmagasabb mindőségre. Ha ez megvan, a tömegtermeléssel foglalkozó borász is szét fogja választani a két dolgot, mert büszke lesz arra, hogy neki is van magas minőségű és presztízsű bora, a tömegtermelésből pedig nem csinál nagy dicsőséget, csak él belőle. Nem azt mondom ezzel, hogy a tömegtermelés rossz – csak éppen távol van attól, ami különleges és egyedi.
Fel kell ismerni, hogy mi az érdekünk. Legfőbb érdekünk a termőhelyek újrahasznosítása, védelme, menedzselése. A legtöbb helyen az elsőosztályú dűlők nemhogy menedzselve nincsenek, be sincsenek telepítve! Másfajta kommunikáció kell. Az államnak ebben annyi lenne a szerepe, hogy egyrészt átszerkeszti az állami vállalatot, másrészt menedzseli saját elsőosztályú dűlőit. Ezzel együtt olyan közhangulatot kell kialakítani, ami biztatja az embereket, hogy valamire igazodjanak. Kell valamilyen rendezőelv.
Már legalább húsz éve megy a vita, hogy drágák-e a magyar borok. Borászszemmel is azok?
A magyar jövedelmek alacsonyak, ezekhez képest minden jó bor túl drága. Ez azonban nem jelenti azt, hogy a magyar borok a világban is túl drágák lennének, még ha ezt is írja a nyugati sajtó. Jancis Robinson azt egyszer írta a Financial Timesban, hogy drága a borom, majd hozzátette: de megéri. De miért kellett egyáltalán leírni, hogy drága, ha egyszer leírja azt is, hogy a legdrágább magyar fehérbor, az ötveneurós Szent Tamás-furmint csak többszáz eurós burgundi fehérborokkal vethető össze? Nyilván megvan ez a kép, hogy nehogy már egy keleti bor drága legyen – pedig nálunk is ugyanúgy lehet csak magas minőséget elérni, mint nyugaton: nagy ráfordítással. Ezt a kérdést nem lehet megkerülni. Ha elfogadjuk az olcsóságot, akkor elfogadjuk azt is, hogy nem megyünk előre – bármennyire is rosszul hangzik ez a magyar fogyasztók felé.
Az a furcsa felállás, hogy a magyar borértők többsége középosztálybeli értelmiségi, akiknek nagyon szűkös a pénztárcájuk. Ők tudnak a legtöbbet a borokról: érdeklődnek, kóstolni járnak, de nem vehetik meg a legdrágábbakat. Egyébként a gazdag sem veszi meg a legdrágábbat, hiszen sokkal nagyobb öröm változatosan fogyasztani. Van olyan eset, amikor nem örülünk egy ezereurós bornak sem, mert nem olyan a palack, és van olyan, amikor egy öteurós bor elképesztően jó és jól is esik.
Természetesen az olcsóbbítás felé is menni kell, mert a magyar embernek is hozzá kell jutnia tíz euró alatti magas minőségű borhoz. Ezen dolgozunk most a Mád-furmint ügyében, mert szükséges, hogy Mád és a furmint fogalmát magas minőségen, kifizethető áron terjesszük ki. Fel kell építeni a történetet, és ha a termékpiramisból kövek vagy akár sorok hiányoznak, akkor az nem lehet stabil. A nagy cégek feladata az, hogy a piramis alját masszívvá tegyék és elemeljék az iszaptól. A csúcsot pedig folyamatosan emelni és erősíteni kell.
A másik kedvenc témája a bor iránt érdeklődő embereknek a hazai borkultúra alakulása, fejlődése. Itt hogy állunk?
Rengeteget fejlődőtt az elmúlt években. Ezt mutatja az is, hogy most, hogy a gazdasági válság miatt gyakorlatilag kiesett a nyugati piac, a hazai teljesen átvette a tételeket. Nagyon sok fiatal van, akik lehet, hogy még nem engedhetik meg maguknak a jobb borokat, de érdeklődnek és egészségesen tanulják, gyakorolják a bort, és próbálják a helyére tenni az egyes tételeket. A furmint is jó irányba megy. Nem nyert meg mindenkit, de nagyot nőtt a tábora. Vannak, akiknek szálka a szemükben mind Tokaj, mind a furmint, mert úgy érzik, hogy befolyásolja a hazai vörösborok megítélését, holott semmi köze nincs a kettőnek egymáshoz. Jó fehérborok nélkül nincs jó magyar bor. Vörösbor is kell, nem is lehet az ország vörös nélkül, mivel ez világtrend, amit el kell fogadni.
Ha jól tudom, Ön is készített régebben kis tételben vörösbort. Milyen a tokaji vörös?
Nem olyan, mint szerettem volna, át is oltjuk a tőkéket. Rossz helyre ültettük. Voltak évjáratok, amikor elképesztő bor lett belőle: sűrű, sötét, nagyon komoly bor volt, a többi évjáratban viszont erős savú és kis tanninú lett. Túlságosan nagy volt azon a területen a minőségingadozás, ezért inkább feladtam. Egyébként sem volt megfelelő a fajtaösszetétel.
Vannak olyan területek Tokajban, amik alkalmasak jó vörösbor készítésre. Ilyenek a legmelegebb déli részek, különösen a Tokaji-hegyen, de az olyan laza talajú, elsőosztályú dűlők is, mint a Tállya nyugati részén lévő felső fekvésű területek. Mádon is van egy-két terület, bár a mádi dűlők agyagosabbak. Egyszer majd a tokaji vörösnek is eljön az ideje.
Nekem a pinot noir a kedvencem, abban mennék tovább. Egyszer lehet, meg is lépjük. Azért nem akartam eddig és most sem meglépni, mert elviszi a figyelmet és a hangsúlyt. Ha majd nagyon megy a furmint, akkor már nem fog bezavarni az a párszáz üveg, ráadásul még növeli is a készséget meg a tudást, és segít még jobban megismerni a termőhelyeket.
Látom, hogy a termőhelyek felfedezése és megismerése foglalkoztatja Önt most a legjobban.
Tíz évvel ezelőtt még annyit sem tudtunk, hogy kell-e nekünk szőlő a Szent Tamás-dűlőn. Most ott tartunk, hogy a Szent Tamás valami elképesztő komplexitást tud adni. Nagyon érdekel, hogy vajon még hány ilyen dűlő lehet a borvidéken. A legtöbbön még szőlő sincs, vagy nem a megfelelő fajta, vagy éppen nem úgy dolgoznak vele, ahogy kellene. Rengeteg a feladat. A déli részek a borvidéken jelentősebben vesznek részt a csúcsminőségben, mivel későn érő fajtákról van szó. Délen, és főként a vulkanikus talajokon sokkalta jobb a lehetőség, és persze nagyobb a felelősség is. Ezalatt Abaújszántó egyes részeit, Tállya, Rátka, Mád, Mezőzombor, Bodrogkeresztúr, Szegi területeit értem. Ez a déli rész nagyon komolyan esélyes a nagyon nagy formátumú borok készítésére.
Hogyan állnak a friss 2011-es borok? Milyen tételek lesznek ebből az évjáratból?
Megint nagyon kevés aszú termett, és ez már a harmadik ilyen évjárat. 2009-ben lehetett volna aszú, de elindult az esőzés október második felében, és ez tönkretette a lehetséges termést. 2010 megint hűvös, csapadékos volt, de valamennyit sikerült szednünk. 2011-ben megint nagyon kevés aszút szedtünk, két kádnyit az egész birtokon. Ezt is valószínűleg be kell tenni az édes szamorodniba, mert nem volt elég koncentrált, hiányzott belőle az aszúszem. Tehát aszúnk valószínűleg nem lesz, csak bemutatóban.
Jelenleg tizenöt dűlőnk van. Ebből csak néhányból nem készül száraz bor. Ilyen a Danczka, egyelőre a Lapis és a rátkai Újhegy. Kellenek olyan tételek is, amik az édeset szolgáljak. Ha tehát a száraz borokat nézzük: lesz a birtokfurmint, készül bor a Nyúlászó-dűlőből, ami több fajtából lesz. Lesz Szent Tamás-furmint, Úrágya-furmint, Urbán-furmint, Szepsy-furmint, Betsek-furmint. Üvegdugós lesz ebben az évben a Thurzó, amit már a fiam kezdett el, a Dorgó, a Birsalmás, a Betsek és a Szent Tamás 45-ös. Tehát két nagyon drága bort is ebbe teszünk, nemcsak az olcsóbbakat. A jövőt illetően még többféle száraz bort próbálunk készíteni. Ami nem lesz viszont, az a Király-hárslevelű, azt úgy néz ki, hogy nem folytatjuk. Inkább a furmintra koncentrálunk, illetve a házasított száraz borokra és a dűlőkre.
A saját borán kívül még milyen bort iszik szívesen?
Nekem nagyon tetszenek a nebbiolo, a sangiovese és a pinot noir fajtából készült borok, de merlot-t és cabernet-t is iszom. Fehérborokból kevesebb favoritom van. Nagyon szeretem a komoly rizlinget, ami száraz jellegű és kis terméshozammal készült. Egyes chardonnay-ékat, pinot gris-ben is volt egy-kettő, ami tetszett, de ott nincs olyan egyensúly, nincs olyan savérzet, ami nekem tetszene. És tetszenek még a kékfrankosok Magyarországon a jó évjáratokból.
Ha nem Tokaj-Hegyalján, akkor hol borászkodna szívesen?
Ezt a kérdést nem lehet megválaszolni. Sehol máshol nem érezném jól magam. Olyan mértékben vagyok egyben ezzel a tájjal, a folyókkal, a szőlőkkel, mindennel, hogy bárhol, bármerre jártam, már másnap haza akartam jönni. Nem szeretnék máshol élni, majd egy másik életben talán. Gyerekkoromtól nem tudtam mást elképzelni, csak azt, hogy itt éljek. Az egész tokaj-hegyaljai tájnak van egy különös vonzása vagy varázsa. Ezt az érzést nem lehet leírni. Mikor hazafelé jövünk az országúton, és először meglátom a Tokaji-hegyet, rögtön érzem, hogy megérkeztem, hogy itthon vagyok.
Sajnos kevés ember van ezzel így. Holott ez lenne a legnagyobb feladat. Hogy felébresszük az emberekben: mindenütt lehet boldogulni anyagilag, és ehhez nemcsak a feladatra, hanem a tájra és a környezetre is rá kell hangolódni. Ha az ember azt érzi, hogy itt jó, sokkal könnyebben oldja meg a feladatokat. Nekem ez az a környezet. Bármilyen problémám van, csak annyit kell tennem, hogy kiszaladok a Nyúlászó-tetőre, az Urbánra, vagy a Szent Tamásra, és hirtelen eltűnik, összeszűkül minden gondom.
Ezek a helyek a magyar identitás részei, és azok lesznek újra. Az osztrák és a török időkben is megmaradt itt a magyarságtudat. Mikor kissrác voltam az ötvenes években, apám mindig azt mondta: attól még hogy a Rákosi van hatalmon, nekünk mennünk kell a szőlőbe. Ellátjuk az állatokat, a kertet. Mert ez a dolgunk, mert mi ide születtünk, és örülünk neki, hogy így van. Nem tekintjük csapásnak a születést. Áldásnak vesszük.
A fényképeket Homoky Dorottya készítette. Az első nem interjú közben készült felvételen a mádi Szent Tamás-dűlő március eleji állapota látható, az azt követőn pedig az Úrágya.
Európa progresszív liberális óceánjában Magyarország a különbözőség szigete, ahol a konzervatívok szabadon beszélhetnek és politikai terveket szőhetnek a jövőre vonatkozóan, a keresztény civilizációnál pedig nincs jobb életforma – a magyar miniszterelnök erről is beszélt a Nemzeti Konzervativizmus Konferencián.
A Liverpool magyar válogatott futballistája Jürgen Klopp idény végi távozásáról, Haalandhoz fűződő kapcsolatáról és a magyar csapat Eb-kijutásáról is beszélt a Spíler TV-nek.
A WMN alapítója arról is beszélt, ma már felül tud kerekedni azon, amikor propagandistázzák, mert pontosan tudja, hogy Magyarországon „ritka kivételként” milyen függetlenül működnek.
Nemcsak rengeteg színésszel és rendezővel dolgozott együtt, de akár videójátékos legendákat is teremtett a hangjával, avagy egy filmes veteránnal interjúztunk a prágai Comic-Conon.
Leginkább úgy ismerhetjük, mint Bobby Ewing, a Dallasból, de az Egyről a kettőre sztárja is volt, sőt ő egy ember az Atlantiszról. Interjú a Comic-Conról.
A magyar lányok 2–1-re legyőzték Franciaországot a klagenfurti divízió I/A-világbajnokság szombati, utolsó fordulójában, így a második helyen végeztek, s megint a legjobbak között szerepelhetnek.
