Ágnessel a legtöbbet a strasbourgi utaztatás útvesztői kapcsán panaszkodtunk, majd hahotáztunk. Egy plenáris vitahét után csütörtökön Budapestre eljutni maga volt a kihívás, és mi tudatosan készültünk erre minden szerdán. Számos alkalommal kifejtette a „strasburzsoáknak”, hogy az európai intézményrendszer működése pontosan olyan abszurd, mint az odavezető utaztatási kalamajka. C’est absurd! Akkoriban ezen szellemileg felülemelkedve jót nevettünk, egy évtized távlatából visszatekintve
már tudom, hogy Ágnes ebben is a lélektant látta.
Ágnes tavalyi, kerek születésnapján a puha kanapén és a hintaszéken ücsörögve tobzódtunk finom falatok és szenzációs beszélgetések között. Mester és tanítványai. Egy levelében ezt írta: „nagyon megtetszett, hogy milyen aktívak és életcsinálók vagytok, ezt jó látni!”
Kapcsolatom vele a tengelyek találkozása volt, tér-idő kontinuum. Élet- és politikacsinálás.
A gyerekeimnek mindig azt mondogattam veled kapcsolatban, mesterm-Ágnes vagy. Magad köré vonzod a gondolat erejében hívő embereket.
Ágnes, a mágikusan realista térben egy Kriek mellett gyűlnek most köréd új tanítványaid. A kísértő magyar múltat kutatva váltál reflektorfényű múlttá. Emléked és szellemi lenyomatod kitörölhetetlen a huszonhetek Európájából, és ami ennél is fontosabb: a szívünkből!
*
„Körülülték az asztalt, a homlokukon táncoló betűket apránként elnyelte a gyöngülő gyertyafény. – Látjátok, minden adott, hogy örüljünk! Rezdült a szemhéja az egyiknek és nagyot sóhajtott. – Vagy hiányzik még valami? Magának való dacos tanítvány, mint akit rajtakaptak, felvetette az állát, kerülte a másik tekintetét. Végül mégis csak válaszolt, kicsit gúnyosan: – Az élet vize. Más semmi. – Hát akkor – mosolygott a Mester – , végy egy rudat a válladra, akassz rá két vödröt és sétálj el a temető kapujához. Tedd le, fordulj háttal és kiálts: – A Mester küldött, vízért! Aztán visszafordulhatsz, a teli vödröket óvatosan felakasztod. De hazafelé nagyon vigyázz, akárki is szólítson meg, ne válaszolj! (Most valóban a szellem színpadán vagyunk…akinek úgy könnyebb, tekintse szimplán gyerekmesének…). Bánta már, hogy akadékoskodott. Rémülten, borzongva odaért a temetőhöz. Többször majdnem elesett. Furcsa hangokkal telt meg a koromsötét éjszaka, de nem törődött a szellemekkel. Tette, amit kellett. Már majdnem átlépte a Mester küszöbét, amikor sóhajtozást és reccsenő lépteket hallott. – Most már nem tehettek ellenem semmit! – suttogta maga elé. Ekkor a rúd leesett a válláról, és a víz kiborult. Halálos csönd lett. Állt ott bénultan, amikor meghallotta bentről a Mester lágyan invitáló hangját: – Hóbortos! Gyere, ülj ide közénk az asztalhoz!